Ebből az következik, nem vagyok jó anya. Nem voltam ott, amikor megfogantak. Hogy a természet ellenében akartam őket? Isten és lélek nélkül – nem hiszem, nem fogadom el. „Az orvosok Istent játszanak, azok, akik kémcsőben hoznak létre embereket, nem fogadják el sorsukat.” „Az így születettek egész életükben nehéz emlékekkel élnek, lelki problémákkal küzdenek.” Ezek nemcsak idézetek egy rádióműsorból (Kossuth rádió, Vendég a háznál), hanem életvezetési tanácsok – tudományos álcában. A műsorban pontosan elmondják, hogy kihez és mihez forduljon az anyaság furcsa képviselője, aki nem tudott természetes úton teherbe esni. Az olyan anyának, aki nem fogadta el a meddőséget, és mégis szül, terápiát javasolnak. Ennek során a gyerekét kezelik, kikezelik a lelkét. Megtudom, hogy prenatális korba visszavezetve visszakaphatjuk elveszett, melegséggel teli életünket. Sok sikeres kliens áll e „lombikellenes”, de mégis a lombikosok számára létrejött pszichológusi (ám erősen vallási töltetű) mozgalom mögött. Ott vannak az óvodákban, iskolákban, egyházakban, egyetemeken, konferenciákon. Talán úgy hívják, családtudomány. Ezt nem mondják ki, de benne van. Hitük szerint a mesterséges megtermékenyítés, még ha oly sikeres és gyerek születik belőle, akkor sem tud megbirkózni az ősi erővel, a lélekvándorlással. Huh. (A mesterséges megtermékenyítési eljárások olyan orvosi beavatkozások, amelyek során mesterséges úton, külső beavatkozások, technikák alkalmazásával teszik lehetővé, hogy egy terhesség létrejöjjön. A mesterséges megtermékenyítési, más néven asszisztált reprodukciós technikák alkalmazása során közösülés nélkül, külső segítséggel valósul meg a petesejt megtermékenyítése. Két alapvető formája létezik: a mesterséges ondóbevitel és a testen kívüli, in vitro megtermékenyítés – a szerk.)
Telik a nagyhét. Hallgatom a rádiót április 12-én, bár hónapok óta nem kapcsoltam be. Vendég a háznál, gyerekekről felnőtteknek. A mesterséges megtermékenyítésen átesett párok, főleg anyák (akik igazából a kezelést végigcsinálják) élveboncolása megy. Ha jól figyelek, megszólal egy görögkeleti pap, több babonás betelefonáló meg nem nevezett falvakból, gyermekpszichológus, gyermektelen szülésznő; de egyetlen anya sem, aki átesett volna lombikkezelésen, és a gyerekek is némák. Egy apuka próbál érvelni, ő azt mondja, nagyon sok nehézségen mentek keresztül a családjával, ma már felnőttek a gyerekek, egyetemisták. Teljesen egészségesek. Mikor megérettek rá, elmondták nekik, hogy lombikban fogantak. Ebben semmi problémát nem lát, jól ment, teljes életet élnek.
A gyerekek iskolában vannak, éppen egy cikket írok Grúziáról, a kaukázusi, szvaneti családok kemény életéről. E hegyi faluban mosolygó, boldog gyerekek élhetnek, senki nem mondja meg, ki született beültetéssel, bárhol a világon lehetnének. Tele van a fejem.
Hét éve, mikor megszülettek az ikrek, sokat hallgattam ezt a műsort. Szerettem. Biztatták a párokat, apákat, anyákat, az iskolások szüleit is igyekeztek eligazítani, válaszolni fontos nevelési kérdésekre. Néha egészen kimerülten, pizsamában, két etetés között kapcsoltam be a rádiót, de mindig jót tett. Uhrin Csaba kedves riportjaira máig emlékszem, ő az a híres óvó bácsi, aki könnyedén megszólaltatta a csoportjait. Aztán egyszer csak eltűntek a beszélgetések. Ez már nem az a műsor. Csak a címe ugyanaz. Irányított témák kerülnek elő; abortusz, lombikéletek, oltástagadás, otthonszülés, iskolaválasztás, egyházi iskolák, bölcsődei férőhelyek, a koraszülöttosztály, gyerekorvosok… Égető problémák. De nincsenek körültekintően kezelve. Sokkal érdesebb, kioktatóbb és keményebb a hang; eltűnt a biztatás, tabuk vannak, néma szereplők. Elszivárogtak az anyukák, a személyes tapasztalat, az intimitás teljesen hiányzik, szakértők vannak és papok – anyák helyett.
Szorongva, kissé izgatottan kapcsolom ki az adást. Rendesen ráz a hideg. Lefagyok, mint dr. Gőbel Orsolya embriói. Mert hiába nem akarom, beköltözik, beül a fülembe, amit hallok, és alig lehet onnan kivakarni.
Fagyos fogantatás
Mindig azt gondoltam, hogy bár lombikban fogantak a gyerekek, olyan nincs, hogy mesterséges megtermékenyítés. Csak olyan van, hogy anya és apa orvoshoz fordulnak, mert nem jön össze valamiért. Segítséget kérnek, újra próbálkoznak, úgy, hogyha másképp nem, hát kerekes kórházi ágyon fekve, ambulancián fogja anya bekapni a legyet. Nem kizárt, hogy szeretik egymást, hogy a kapcsolat működik. Hogy a gyereknek lelke lesz, készpénznek vettem. Ellenkező gondolatom nem is volt. Hogy ők a világ sötét oldalához tartoznának, fel sem merült bennem. Épp a hit adott erőt a nehéz években, amikor naponta kezelésre jártunk. Vagyis a megtermékenyített embriót éppúgy Isten vagy az orvos keze tapasztja az anyaméh falához. „Aki” csak profán sejt, de lelke már van; zigóta, később magzat, majd emberke lesz. Éhes csecsemő és verekedős óvodás. Mióta megszülettek a gyerekek, nemcsak két angyalt kaptam, akik ördögien kimerítenek, hanem azt is biztosra vettem, hogy az angyalok keze éppúgy van a mesterséges megtermékenyítésben, mint laboratóriumban a szerencse.
A mesterségesség és a lelkiség, az élet kezdete és az orvosi kultúra, sejtjeink – egymást kiegészítő fogalmak. Persze a procedúra működésének sérülékeny alkatrésze a lelkiség. Anya lelke, meg apáé, a születendő gyereké vagy a segítő orvosé. És igen, szükség lehet pszichológusra is, de a gonoszra, az árnyékos oldal kételkedő bekiabálóira pont semmi szükség. Ez az anyaság pont olyan Anyaság. (Legyen, mondjuk, szeplőtlen fogantatás.) A születésre való várakozás és a születés utáni gondoskodás éppolyan feltöltekezett vagy kalandos, ingadozó és nehéz, mint a „természetes” fogantatásnál. Semmi különbség nincs a gyerekek között.
Az orvos Istent játszik
Soha ilyen nyíltan és deklaráltan nem hallottam még ezt. A Vendég a háznál adásában teljesen új és roppant kellemetlen és kegyetlen dolgokat beszélnek gyerekek világra jöttéről, egészen pontosan megkérdőjelezik emberi mivoltukat. Torkomon ragad a korai ebéd, hisz az anyaság, apaság lelki teljességét vonja kétségbe a műsor. Több tíz percen át adásban beszélő emberek állítják, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel érkezettek lelki élete zavart. Nehéz korai emlékeket cipelnek, és általánosan elmondható, hogy születésük különös körülményét egész életükben teherként cipelik, annak emlékét őrzik, ez pedig a viselkedésükre is kihat. Nincs semmilyen ellenpont, más vélemény, vagy kiszólás, kritika. Az egyetlen megoldás a „hideg embrió” emlékezetének terápiás leküzdése, vagy a lemondás az „ilyen gyerekről”, a lombikanyaság etikai okokból való elutasítása.
„Az embrió fázik, a fogantatása pillanatában lélektelen hideg van.” „Az ilyen gyerekek lelke is fázni fog.” Keresztes Ilona, a műsor szerkesztője ennek a két alaptézisnek a körbejárására kért fel három megszólalót. Először egy betelefonáló hölgy fejti ki, hogy szerinte a művi úton fogant gyerekekhez nem kapcsolódhat lélek. Amennyiben az ember testből és lélekből tevődik össze, ők nem emberi, hanem animális létben maradnak, hisz nem természetes úton jöttek létre. Az ilyen gyermekek szülei szembemennek a természetes kiválasztódás törvényeivel. Szeretnének szülők lenni, de nem fogadják el sorsukat. Így születnek ma művi emberek, és ő ezt helyteleníti. „Biztosak lehetünk benne, hogy ott nincs lélek, ahol kémcső van.” „A lélek nem tud kapcsolódni in vitro a testhez.”
„Az ember nem két darab, lélek és test.” „Születés, szerelem, szenvedés” – ez az élet alaptörvénye, mondja a következő megszólaló, Papp Miklós görögkatolikus pap, háromgyerekes apa, aki bioetikával és teológiával foglalkozik. Felhívja rá a figyelmet, hogy bár az egyháza ellenzi a lombikot, ő mégis megértőbb a meddőséggel. Igyekszik segíteni a híveken, akiknek nehezebben lehet gyerekük, azokat orvoshoz küldi. A lélekvándorlás elméletét naivnak nevezi, nyíltan bírálja tehát az előtte megszólalót – mert in vitro is létezik lélek, az életet Isten adja. Végkövetkeztetése azonban neki is az, hogy a lombik nem lehet megoldás. Szolidáris a meddő párokkal, de etikai kifogások vannak az orvosi beavatkozással, és főleg az embriók fagyasztásával szemben, ami szerinte manipuláció. A meddőség kezelésében engedélyezett a petefészek-stimuláció, a méhkürttágítás és az inszemináció, de a lombikeljárás már nem. Ha jól értem, az orvosi megoldás számára elfogadható, sőt támogatandó, de világos korlátok között. „Maradjon titok a fogantatás!” – mondja Papp Miklós.
Kérdés marad, vajon miért fogadja el egy plébános, hogy a mesterséges megtermékenyítésből kihordott, fagyasztott embrióból születendő gyerek nem igenelhető, miközben az abortusz esetében éppen az élethez való magzati jogot hangsúlyozzák?
Tartályban voltál harmadmagaddal…
Gőbel Orsolya, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, gyerekpszichológus is megszólal az adásban. Szakterülete a prenatális pszichológia. Ő az, aki segíteni akar, ezért terápiás tanáccsal látja el a mesterséges megtermékenyítésen átesett párokat, főleg a fagyasztott embrióból született gyerekeket és a lelkükért aggódó szülőket. Gőbel alaptézise is a lélekvesztés és a terhelt lelki élet. Általános tapasztalata, hogy a lombikgyerekek általánosan komoly lelki problémákkal küzdenek életük során. Bár a kutatások ezt még nem igazolják (ezt Papp Miklós is hangsúlyozza, sőt, Keresztes Ilona, a szerkesztő is utal rá), az ő személyes praxisában mégis bebizonyosodott a lélekvesztés. Szerencsére kora gyermekkori terápiában e veszteség jól kezelhető. Javaslata, hogy óvodás korban kapjanak lombikos meséket a fogantatásukról a gyerekek. Módszere szerint a tabu és a titkok kimondása (elbeszélése) oldja a hideg tartály traumatikus élményét. Képes pácienseit újra egészséges lelkületű emberré formálni. Küzdjenek meg tehát ők is a nagy elbeszéléssel – ami persze a hidegben fagyott embrió magányosan eltöltött kémcsőbeli életét illusztrálja. Félelemre, magányra és az anyátlanságra alapozva, Gőbel abból indul ki, hogy a lélek minden sejtben ott van – de a test határokat szab. A gyerekek tudják, megélik a korai, sejtnagyságú életüket, emlékeznek rá. Rajzokon kifejezik, elmesélik az eredettörténetüket. Sőt szimbolikusan képesek ábrázolni egészen korai élményeket, azt is, amikor sejtként léteztek. Azok a gyerekek, akik in vitro fogantak vagy fagyasztóba kerültek, kémcsőéletet hordoznak. „Ezek a gyerekek nehéz emlékkel élnek, ami mindenképpen terhes. Teherrel születnek – mert korai életükben egyedül vannak, fáznak, amikor a technika létrehozza őket.” Gőbel lombikbabameséje így indul: „Egy tartályban voltál, harmadmagaddal. Fáztál, hideg volt. A testvéreid meghaltak, angyalokká váltak. Te egyedül maradtál.” A mese végén a gyerek azt mondja: „Igen, tudom, anya.”
Mivel a fiam és a lányom már maguk mögött tudják az óvodás kort, mi lekéstünk a terápiáról. De egyáltalán nem bánom.
Itt ülünk tanácstalanul, terpeszben, egy rojtos szőnyegen. Ugrálnak a hátamon, néha sikítunk is. Máskor sírunk, harapunk vagy cselgáncsozunk. – Nem fázol, kisfiam? ˗– Emlékszel, milyen hideg volt a lombikban? ˗– kérdezgetem őket. ˗– Anya, te bolond vagy – mondja a fiam ˗–, hisz süt a nap, május van! Hogy emlékeznék?
Még jó, hogy anya vagyok, burokban, aki bármit mondhat. A gyerekek úgyis nekem adnak igazat…
A szerző Ikeranya címmel írt novelláskötetet a mesterséges megtermékenyítésről. (Radics Viktória recenzióját lásd: Mindennapi drámánkat, Magyar Narancs, 2013. június 27.)
