"Gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza tájékán. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, vágyva-gyűlölve ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet?"
| ||
Házasság és hazugság
Az igazi Korrobori-koreográfia nem a szexről szól, sámántáncot járnak az ausztrál őslakók, mégis érthető Ady hasonlata. A viszálykodás érzelmi hullámzást kelt, maga is megtapasztalta Lédával, Zsókával, más múzsákkal. A magyarság modernizálódásának záloga a zsidó asszimilációval járó vérkeveredés - vélekedett Ady, némi alappal. A zsidó-magyar atyafiságot emlegető másik példája igen pontos. Ady református lelkipásztorok ivadéka volt, von Haus aus ismerte a korai prédikátorokat, Farkas András írt "A zsidó és magyar nemzetről" verses krónikát. "A jeremiád-író Farkas András csodálatosan látta volt ám Júda és Árpád bolondul nagy hasonlatosságát" - írta Ady, aki a kiszolgáltatott társtalanságban látta meg a hasonlatosságot.
Senki nem illette kritikával Ady Korrobori-cikkét, a Múlt és Jövő főszerkesztője, Kőbányai János egyenesen programot adó, zseniális víziónak tartja. Lábszagú illetlenség viszont, hogy az antiszemita Bayer Zsolt hivatkozzon álságos szemforgatással Ady írására a Magyar Hírlapban. Ki is lógott a lóláb, ürügyül használta Adyt Kertész Ákos szidalmazásához. Bayer a plagizált című Korrobori-pamfletjében egy elterjedt és mélyen rögzült klisét használ. Idézem: "Az emancipált polgári zsidó elem magyarrá lett. Mindenhogyan. Kultúrájában, érzéseiben, lelkében, öltözködésében. Aztán történt valami. Valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan. A Tanácsköztársaság volt ez az érthetetlen és megmagyarázhatatlan borzalom. A patkánylázadás. Jöttek Kun Béláék, Szamuely, Lukács. És a többiek. És nekiláttak."
A kéznél lévő régi hazugságot használta fel Bayer Zsolt. Amit teljes alattomosságában Tormay Cécile bontott ki legelőször a Bujdosókönyvében. A magyar-zsidó együttélést Ady sem látta gondtalannak, a hassliebe, a gyűlölködő szeretet hagyta rajta a bélyegét. (És nem a zsidók gyűlölködtek.) A 19. század végi agrárválság az asszimilációs folyamat kudarcait hozta elő. Majd a válság elmúlt, de a kudarcok maradtak. Tiszaeszláron feltámadt a középkorias vérvád, és az is Magyarországon történt meg a világon először - kenterbe verve Németországot -, hogy egy zsidóellenes programpárt bejuthatott a Parlamentbe. Az 1884-es választáson 17 helyet szerzett az Istóczy-féle Országos Antiszemita Párt. Az igazi vad hullám a kommün bukása után kirobbant rágalomhadjárattal indult meg, eminens helyen ideértve Tormay Cécile-t. Valójában sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla nem tudta volna szétverni Nagy-Magyarországot. Még ha akarják, akkor sem. De miért akarták volna? Szekfű Gyula, a konzervatív-katolikus történész sem láthatta másként: egyáltalán nem az 1918-19-es forradalmak vezettek Trianonhoz. A forradalmak is "az általános összeomlás, széthullás, felbomlás tünetei és következményei" voltak.
Egyik tanulmányomban (Ütések az antiszemitizmus puha tollpárnájába. Valóság, 2013/2.) részletesebben vizsgáltam a kommün zsidó származású politikai elitjének szociális hátterét. Szinte kivétel nélkül a mélyszegény rétegekből küzdötték fel magukat. Tanulással, kitartással és tehetséggel. Életútjuk nem adott okot a szégyenkezésre. A velük szemben hangoztatott vádak komolytalanok. A Kormányzótanács 23 zsidó származású tagja közül ráadásképp ketten is - Varga Jenő és Lukács György - jelentős tudományos életművet alkottak később. Feltéve, de meg nem engedve azt az abszurdumot, hogy a Tanácsköztársaság politikai elitje vérivó vámpírok és elfajzott bűnözők bandája lett volna, a magyar zsidóság százezreinek ehhez mi a köze?
A polgári jogegyenlőséget érvényre juttató emancipációs törvény (1867. évi XVII. tc.) a magyar liberalizmus diadala volt. Látszatra. De az ősliberális Eötvös József megsúgta a fiának, hogy nem ez a teljes igazság. 1895-ben, a recepciós törvényjavaslat tárgyalásakor bújt ki a közjogi szög a zsákból. A javaslatot kétszer buktatták el, harmadjára az eredmény 170:170, döntetlen. Rezgett a léc, a lehető legvékonyabban ment át a recepciós törvény (1895. évi XLII. tc.), csupán az elnöki szavazat pluszértéke fogadtatta el. Pedig a történelmi Magyarország szempontjából igen sokat nyomott a latban a gyorsan magyarosodó zsidók lélekszáma: nagyot javított a magyarság arányán a nemzetiségekkel szemben. A magyar zsidóság "modernizálódó" része tűzön-vízen át igyekezett is teljesíteni a ráosztott magyarságfeladatot. Éppen ennek érdekében jött létre az urbánus, kváziateista neológia irányzata 1868-ban. Fejtő Ferenc egyszer egy apacsdallal jellemezte a neológ zsidóság viszonyát a magyarsághoz: "Ha megversz is, imádlak én." A jelenség újabb hungarikum: egy román zsidó nem román akar lenni, hanem romániai zsidó - és annak számít, vita nélkül -, a lengyelországi sem szándékozik beolvadni a lengyelségbe stb. Az over-assimilation, az eltúlzott asszimilálódás fogalmával jelöli a szakirodalom az egyetemes zsidó identitástudatról leszakadt magyarországi neológ zsidóság attitűdjét. Fejtő Ferenc értelmezésében a magyar-zsidó kapcsolat emiatt: különös házasság, Pap Károly szerint egyenesen beteg frigy. Persze hogy igazuk van. Kétezer év óta minden csoportos asszimilációs kísérlet végül kudarcba fulladt, és még a halálos veszélyek sem tudtak ezen változtatni. Az identitást őrző integráció a megoldás, de ennek kifejtése már egy másik lapra tartozik.
Elsőként Európában
Ady 1917-ben írta a Korrobori-cikket, azonban a háborús cenzúra miatt a publikálást elhalasztották. Csak hét évvel később, 1924-ben jelent meg a Nyugatban, a bethleni konszolidáció idején. A különös írás nyilvánosságra hozatala a kommün bukása után elszabadult "unortodox" magyar antiszemitizmus fékezését is célozta, bár a megírás és a megjelenés közti szűk évtizedben geopolitikai vasfüggönyök ereszkedtek alá a Kárpát-medencében, nagyhatalmi döntés darabolta szét a történelmi Magyarország területi struktúráját. Ady írása évekkel a Korrobori felmondása után jelent meg, s addigra már rég a tanácsköztársasági népbiztosokkal (miniszterekkel) stigmatizált magyar zsidóság nyakába varrták Trianon traumáját.
Trianon után a nemzetiségi kérdés teljesen érdektelenné vált, és ennek következtében a zsidó asszimiláció polgári befogadásának minden társadalompolitikai haszna megszűnt. Sőt. Az önmagát újrapozicionáló, hatalmi centrumba kerülő "keresztény úri középosztály" épp az ellenkezőjében vált érdekeltté. Felmondták a korroboris befogadást, és felgyűrt ingujjal nekikezdtek a polgárosult zsidó középréteg kiszorításának, elindították a társadalmi szerep és a tulajdon "őrségváltását". Elsőként Európában megtörték a polgári jogegyenlőség elvét: a numerus clausus törvény (1920. évi XXV. tc.) közjogi utat nyitott a zsidóság minden elkövetkező jog- és tulajdonfosztása felé. Büszkén hivatkozott később Horthy a magyar rasszizmus avantgárd szerepére. A kirekesztés jogalapját egyre szélesítő "zsidótörvények" (az 1938. évi XV., az 1939-es IV., 1941-es XV. és 1942-es XV. tc.) padlásseprése után kormányrendeletek és miniszteri rendeletek tucatjait léptették életbe, amelyek értelmezték, pontosították és részterületekre bontották le a kihirdetett törvények közigazgatási végrehajtását. Visszatekintve úgy látszik, mintha a numerus clausus törvénytől kikövezett út vezetne a holokausztig. Ami így nem igaz. A harmincas évek középosztályi antiszemitizmusának módozatait - "a zsidószemléleti formáit" - igen tanulságosan elemezte Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság c. szociográfiai könyvének "zsidószemléletről" szóló fejezetében, és a növekvő németbarátsággal benyomuló német fajelméletről írta, hogy "e szellem a magyarság számára sokkal szomorúbb, mint a zsidóság számára". Amiben igaza lenne, ha az - előre nem látható - soá később be nem következik.
Ragályos eltompulás
Az 1945 után közel fél évszázadra berendezkedett hatalom a holokauszt-túlélők számára "asszimilációs paktumot" ajánlott. Ha hanyagoljátok a "klerikális" hitéletet, cserébe tabuvá tesszük a "zsidó stigmát". A szoros ellenőrzést a mindent maga alá gyűrő zsidó csúcsszerv, a pártállami utasításra létrejött Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) végezte, és a mindent kiszolgáló neológia kezébe került az irányítás. A Rákosi-, majd a Kádár-rendszer lappangva zsidóellenes és nyíltan Izrael-ellenes politikájának feldolgozása nehézkesen, de megkezdődött. A szívós állampárti ellenállást és nagyon komoly politikai akadályokat legyűrve 1988-ban - éppen 25 évvel ezelőtt - alakult meg Közép-Európa első civil zsidó szervezete, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike), kisöpörve minden állampárti tabusítást. 1989. március 15-én nagy tömeg vonult a Petőfi-szobortól a tévészékházig; a tüntetés egyik legnagyobb csoportja a Mazsike Dávidcsillagos transzparense alatt haladt. A Szabadság téren az érkező transzparens láttán hatalmas tapsvihar és éljenzés tört ki. A nemzet új közösségét sugallta a szervezett zsidó csatlakozás. Hamarosan illúziónak bizonyult azonban az új egység. Szaporodni kezdett a közbeszédben a zsidóellenes hang, az élén Csurkával.
Visszatekintve már látjuk, hogy több ok mutatott a mai fejlemények irányába. Az állampárti időkben mindvégig izzott a régi parázs a hamu alatt, és a rendszerváltozás után sem történt meg a nyilas múlt és a soá társadalmi kibeszélése, tisztázása, mint Németországban vagy később Ausztriában. A friss véleményszabadság szele ezt a parazsat is felizzította. Másfelől zsidó oldalon sem fukarkodtak az indokolatlan vádakkal, felelőtlenül dobálóztak az "antiszemita" címkével, amivel nagyban hozzájárultak a vád inflálódásához, az eltompuláshoz. A korábbi középosztály anyagi süllyedése miatt az utánpótlását adó fiatalság növekvő része vált nyitottá a szélsőjobb felé. Kovács András kutatásai szerint 2000 körül még 10 százalék alatt maradt az erős antiszemita előítéletekkel rendelkezők száma, 2010-re viszont gyakorlatilag megduplázódott. A jobbra tolódó tendencia markánsan közrejátszott a Jobbik létrejöttében, térnyerésében. Az újraturmixolt zsidóellenességgel szemben - valószínűleg a választási szavazatoptimalizáció okán - mindmáig nem tettek hatékony ellenintézkedéseket. Az agresszív szélsőjobb vérszemet kapott, rutinszerűvé, mindennapivá vált a zsidózás, az Izrael-ellenes demagógia, és a tömegkommunikáció is egyre sutábban, zavarodottabban kezeli az eseményeket.
Egy parlamenti képviselő (a nevét se említsük) az Európai Unió alapvető elveivel ment szembe, amikor zsidólistázást kért az Országgyűlésben. Még pénzbüntetést sem kapott. Végül a Római Zsidó Hitközség elégelte meg, hogy senki nem torolja meg a határsértést. Az olasz hitközség kezdeményezésére a római főpolgármester elrendelte, hogy a soá januári emléknapján kapcsolják le a világ egyik legnagyobb turistacélpontja, az ókori Colosseum kivilágítását. Meghívták a helyi magyar nagykövetet is, hogy személyesen észlelje, hogyan vetül újabb sötét árnyék az országimázsra. Elment, észlelte. A magyar médiumok még az elsötétítés figyelmeztető büntetésének sem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Pedig Hunnia Attila lovasai óta nem tett ekkora hatást Rómára.
Kirívó botrány lett a magyar-izraeli "barátságos" labdarúgó-mérkőzésből is. A tavaly augusztusi meccsre a "szurkolók" egy csoportja keményen rákészült. Hatalmas iráni zászlókat feszítettek ki, ordító szavalókórus fogadta a vendégcsapatot, öklöt rázva. Mocs-kos zsidók! Kifütyülték ordenáré mód az izraeli himnuszt, szervezetten hátat fordítottak a pályának, többen a nadrágjukat is letolták, és a hátsójukat mutogatták. "Szurkolók" palesztin zászlót terítettek magukra, egy jobbikos képviselő iráni zászlót lengetett, rekedtre ordított hangon skandálták: Palesztina-Palesztina, hej! Mussolinit éltették (Hitlert mégse merték), vonatzakatolást utánoztak, és azt bömbölték: Auschwitz, Birkenau! A futballhuligánok zavartalanul tomboltak, a rendőrség két félidőn keresztül tétlenül nézte. A mérkőzés után az izraeli szövetségi kapitány azt nyilatkozta, hogy veszélyben érezte magát az egész csapat. Másnap Izraelben minden nagyobb lap beszámolt a budapesti botrányról. Az izraeli tévé is átvette a helyszíni közvetítést, de az izraeli himnusz alatt a Dávid-csillagos lobogó mutatása helyett váratlanul a randalírozó magyar huligánokra váltott a kamera az Izraelbe továbbított képen. Az MTVA vezérigazgatója, dr. Böröcz István előbb letagadta, majd beismerte a tényt, és bocsánatot kért (magyarul, eldugott helyen) "egy műszaki munkatárs véletlen hibája" miatt.
A sajtó megszeppent, alig volt visszhang. (Néhány száz neonácitól ijedtek meg?) A hvg.hu számolt be röviden "a mámoros zsidózásról" egy szlovákiai (!) magyar blog alapján, a Népszavában Németh Péter írt egy cikket, és az izraeli nagykövetet Rónai Egon hívta be a tévéstúdióba, aki jóhiszeműen úgy vélekedett, hogy a fiatalok nem tudják, mit beszélnek. Ebben Ilan Mor nagyot tévedett. Havas Henrik tévés stúdióbeszélgetése kellemetlenül félresiklott. Abban a kártékony sületlenségben jutottak végül közös nevezőre a résztvevők, hogy nem szabad izraeli csapatot meghívni Magyarországra, mert "biztos, hogy balhé lesz". Miután az apró utóhullámok is lassan elültek Magyarországon, a bécsi Simon Wiesenthal Központ szólította fel nyilvános bocsánatkérésre a magyar kormányt. Egy hét meditálás után adtak ki egy elítélő nyilatkozatot, bocsánatkérésre azonban nem láttak okot. A FIFA a Bécsi Zsidó Hitközség (!) bejelentése alapján kezdett vizsgálódni, és végül komoly büntetésben részesítette az MLSZ-t és a magyar válogatottat. (Zárt kapuk, üres nézőtér, egymilliós bírság.) Arányos a büntetés, mert a tévék előtt megint több százezren vélhették úgy, hogy a mocskos zsidózás normális dolog.
A FIFA döntéséről a Népszabadság is lapítva számolt be: a meccsen elhangzott "megnyilvánulások" váltották ki a büntetést. "A magyar jogszabályok szerint, ami ugye történt, az nem bűncselekmény, a rendőrség nem tudott közbelépni" - nyilatkozta egy fórumon Csányi Sándor, az MLSZ elnöke. A gyalázkodó, ordenáré internetes kommentekről nem is beszélek, csak néhány visszatérő hívószót sorolok: gyilkos zsidó népbiztosok, Trianon, nemzetközi zsidó tőke, Palesztina, Magyarország=zsidó gyarmat stb. Dr. Koltay András, a PPKE JÁK tanára, a Médiatanács tagja is közzétette jogi véleményét: "A magyar büntetőjog a gyűlölködést nem, csak a gyűlöletre uszítást tilalmazza." Nem ismeri a magyar jog az emberi méltóság védelmét? Ha igaza van Koltaynak, annál csúfabb Magyarországra nézve.
A FIFA hivatalos közleménye az abhorrent (undorító, iszonyatos) jelzővel minősítette a Puskás Stadionban lezajlott "rasszista, antiszemita" eseményeket, és megállapította, hogy "a magyar nemzeti válogatott szurkolói agresszív politikai provokációt követtek el". Az eseményt a fegyelmi bizottság tagjai egyhangúan elítélték. A magyar politikai vezetésnek már hetekkel, hónapokkal korábban ezt kellett volna tennie, s az is hungarikum, ahogyan a Puskás Stadion és Róma botrányát tudomásul vette a közvélemény. Sehol nem siklanak át olyan játszi könnyedséggel az antiszemita atrocitások felett, mint a mai elfásult magyar közéletben. Miközben azt is szajkózzák, hogy így megy ez mindenütt a világon. Ami egyáltalán nem igaz. 1992-ben játszották le az első magyar-izraeli focimecs-cset, még nyugodt, sportszerű légkörben. Ha hagyják, hagyjuk, hogy a dolgok ilyen ütemben romoljanak tovább, mi történik legközelebb, bombát dobnak a pályára? Jellemző, hogy mindkét esetben végül egy külföldi, de az EU-n belüli zsidó hitközségnél szakadt el a cérna. Bécsben és Rómában. A magyar hitközségi szövetség vezetői nem reagáltak kellően. Az eltompulás ragályos.
Homlokegyenest másként alakult viszont egy újabb hasonló eset. Szélsőjobbosok akciót szerveztek a Dohány utcai Nagyzsinagóga elé idén februárban, nyilvánosan el akarták égetni az izraeli zászlót. A hír azonban kiszivárgott, a Nyugati téren gyülekező csoportosulást körbevette a rendőrség. Csak egy óra tipródás után indult el a "villámcsődület" a zsinagóga felé, BKV-val, rendőri kísérettel. A flashmob elmaradt, de a csőcselék végül megérkezett a Dohány utcába. Zászlóégetésre már nem került sor. A zsidóellenes tüntetés tanácstalanságba, szánalmas latyakba fulladt, és az akciózók hamarosan szétszéledtek. Nem lehet magyarnak lenni Magyarországon - nyilatkozta az egyik szervező -, a magyar zászlóval érkező szurkolókat nem engedték be (az előző nap lejátszott) magyar-izraeli kézilabda-mérkőzésre. Ám a házszámot többszörösen eltévesztette. Kiderült, amit úgyis tudtunk: nem a szolnoki szurkolók mentek a zsinagóga elé. Mert nem a két nemzeti válogatott találkozott Tiszaligeten, hanem a Szolnoki Olaj és a Hapoel Holon, kosárlabdameccset játszottak, nem kézilabdát, és a vizsgálat szerint semmilyen formában nem tiltották meg, hogy magyar zászlókat vigyenek be a sportcsarnokba. Csupán szigorú ellenőrzés alá vették a bejáratnál a szurkolókat a biztonságiak, nehogy megismétlődjön a Puskás Stadion botránya. És a botrány el is maradt.
*
Csattanós választ adott a zsidózó csőcseléknek idén a Duna-parti Életmenet százezres tömege. 1988 márciusában részt vettem a legelső Életmeneten. Izraeli diákok kezdeményezték, egyforma kék kabátban vonultunk Auschwitz kapujától a három kilométerre lévő Birkenau főtáborba. Idősek, fiatalok vegyesen, több túlélő a könnyeivel küszködött. Megrendültem. Megütött a soá halálmeneteinek pokoli brutalitása. Az idei budapesti Életmenet könnyed volt, felszabadult és erőteljes. Egy-két sörhasú náci-pacal próbált provokálni, néhány reszteltmáj-képű tetovált alak adott gázt a trikója feliratával, de pillanatok alatt elsöprődtek. Sokkal nagyobb a füstje a gój motorosoknak, mint a lángja. Csak a hajhász média fújja fel őket. A menet többsége nem az érintettsége miatt jött el, hanem szolidaritásból. Eljöttek, mert felháborítónak tartják az elszabadult zsidózást. Valószínű, hogy ők ma a többség Magyarországon. Ha megnyugszik a közbeszéd, és a médiumok is erőt vesznek a kézremegésükön, akkor itt az ideje, hogy higgadtan megvitassuk az asszimiláció és integráció hiperérzékeny kérdéseit.
A szerző újságíró, filozófiatörténész.
