A magyar médiumokban tömegével vannak jelen a rasszista, szexista, idegenellenes, homofób tartalmak. E megnyilvánulások nem lokalizálhatók egyértelműen, nem jelenthetjük ki, hogy ez vagy az a sajtótermék vagy tévécsatorna lenne e tartalmak honállomása, hanem - szándékkal vagy a nélkül - szinte az összes médiumban rájuk bukkanunk.
Mondok néhány példát, hogy egyértelművé tegyem, a közlemények, műsorelemek mely típusáról beszélek.
*
Egy rádió sportriportere egy magyar asztaliteniszező-nővel beszélget (most fontos a nemi hovatartozás megjelölése). Az alany négy kérdésen és válaszon át sem hagy fel a folyamatos kínaizással: a sporteredmények magyarázatakor rendre kifejti, hogy a távol-keleti játékosok "ellepik Európát", uniós útlevéllel mindenféle válogatottban ott vannak, és tőlük nem lehet hozzáférni az aranyhoz és a dobogós helyekhez. A riporter nem reagál, nem állítja le az alanyt.
Egy értelmiségiek által kedvelt kulturális tévéműsorban az egyik riport felvezető szövege az európai nagyvárosokban jelen lévő iszlám veszélyről, az iszlám terror fenyegetéséről beszél, s a multikulturalizmus válságának okaként egyértelműen a "befogadó nemzet ellen forduló", abba beilleszkedni nem akaró kisebbséget jelöli meg.
A jelenség, amiről beszélek, nem pusztán a nemzeti kisebbségekkel, illetve bevándorlókkal szembeni rasszista megnyilvánulások összessége. 2007-ben a Kurt Lewin Alapítvány szervezésében egy négy országot felölelő médiavizsgálatot koordináltam, amely az osztrák, a cseh, a magyar és a szlovák főáramú médiumok kisebbségeket és bevándorlókat érintő megnyilvánulásmódját térképezte fel. (A kutatás eredményei egy szakfolyóiratban jelentek meg, a hétköznapi emberek, és most e kategóriába sorolom a médiamunkásokat is, nyilván nem rohannak hanyatt-homlok a könyvtárba, hogy e tükörbe pillantsanak.) Most csak egyetlen megfigyelési eredményt tárnék az olvasó elé: az osztrák televízióban, a nyomtatott és digitális sajtóban még véletlenül sem fordulnak elő antiszemita tartalmak, még az odakacsintás szintjén sem. Ennek pedig nem az az oka, hogy az ottani szerkesztők, műsorvezetők, újságírók kevésbé lennének antiszemiták, vagy közöttük kevesebb lenne ezen ordas eszmerendszer híve. Csak tudatosabban végzik a munkájukat.
A magyar médiumokban tömegével jelen lévő rasszistácska, homofóbocska poénok, kontextusok és általában a különböző társadalmi csoportokról alkotott sommás, leegyszerűsítő megnyilatkozások hátterében a dilettantizmus és a műsorkészítői átgondolatlanság áll. Nem a gyors tempóból eredő figyelmetlenség vagy kapkodás, hanem az önreflexió hiánya. Annak a készségnek a hiánya, mely segíti a (szak)embert abban, hogy folyamatosan relativizálja nézőpontját, hogy képes legyen más szemszögből is vizsgálni és láttatni a világot, hogy mindig tudatában legyen annak, mi is az, ami kijön a száján. A sportriporter nincs tisztában azzal, hogy bár a nők élsportja ma teljességgel hétköznapi, elfogadott kulturális jelenség, ez sokáig nem így volt; a nyitottságára és elitizmusára büszke kulturális műsor vezetője pedig azt nem érzékeli, hogy maga is a legelzárkózóbb és legközkeletűbb sémákban beszél. A "bulvár" és a "magas" médiumokban is lépten-nyomon találkozunk olyan újságíróval, szerkesztővel, aki nincs tudatában annak, hogy ami neki más, az másnak nem okvetlenül az.
És nem a szóhasználattal van baj. Nem az a kérdés, hogy a "cigány" vagy a "roma" kifejezést használjuk-e - hanem a kontextus, amelyben a különböző társadalmi csoportok megjelennek. Az a tudatos vagy éppen át nem gondolt kommunikáció, amely apropóként vagy színezékként rángat elő valamilyen csoportot (romákat, taxisofőröket, muzulmánokat, nőket, kamaszokat). Nem az ünnepi beszédmódot kérem számon a sajtón, hanem azt, hogy a kommunikációja tudatos legyen, elvégre ez a fő tevékenysége. Kőhalmi Zoltán vagy Hajós András humoristák - akik igazán otthonosan mozognak a közérthető szövegelés rögös terepén - sohasem vetemednek a bántó leegyszerűsítésre, azon társadalmi csoportok simfelésére, melyeknek ők nem tagjai. A szándék a jelenség kulcsa. Ameddig a Fábry-show vagy a Mikroszkóp Színpad kétségbeesett hatáskeresése számára nem drága egyetlen "más" csoport gúnyolása sem, addig a South Park folyamatosan zsidózó, négerező, buzizó tartalmára nem vetődhet a rasszizmus, a homofóbia árnyéka - aki nézi ezt a sorozatot, tudja, miért.
*
Sokan, akik egyébként hívei a társadalmi befogadásnak, és nemcsak a rasszizmust utasítják el, de általában mindenféle kirekesztő jellegű beszédet, idegenkednek a politikailag korrekt (pc) beszédmódtól. Én a híve vagyok. Sokan tekintik nehézkesnek, a magyar nyelvbe nem illőnek, mintha szögesdrótok között kellene keringőzni. Megjegyzem, nyelvünk a nemi szervekre és az anyagcserére sem tudott a köz által biztonsággal használható szókészletet kialakítani vagy elfogadni, csak olyat, melyet a legtöbb beszédhelyzetben trágárnak vagy kimódoltnak tekint a hétköznapi nyelvhasználó. A pc beszédmód azonban nem merül ki abban, hogy kerüljük a "tót", a "bibsi", a "nigger" szavakat. Azt is jelenti, hogy nem használjuk élcelődésünk céltáblájául a különböző társadalmi csoportokat, s hogy médiamunkásként tudatosan kerüljük azokat a leegyszerűsítéseket és kliséket, amelyek alkalmasak közönségünk megtévesztésére.
Ha másképp nem megy, akkor a politikailag korrekt nyelvhasználat megkövetelésével kell a műsorcsinálókat rávezetni a tudatos és reflexív tartalomgyártásra. És szükség van képzésre. Nem pusztán a tárgyi ismeretek terjesztésére, hanem készségfejlesztésre. Olyan tréningekre, amelyeken az újságíró vagy a szerkesztő a saját szakmájának gyakorlásához fontos, újszerű munkatechnikára tesz szert, s amelyek az övétől különböző társadalmi csoportokhoz való értő és beleérző viszonyulás képességéről is tanítanak egyet s mást. Ha már épp az újságírás az a szakma, amelynek művelőit azért fizeti a közönség, hogy nap mint nap reflektáljanak a világra.
A szerző szociológus, a Kurt Lewin Alapítvány elnöke.
