Hétfőn ismét elfogadta az Országgyűlés koalíciós többsége az egészségbiztosítás átalakításáról szóló törvényt. Már decemberben is megtette ezt, ám a köztársasági elnök nem írta alá, hanem a két ünnep között visszaküldte a szöveget a Háznak megfontolásra. Sólyom László kifogásai jórészt nem légből kapottak voltak, amit az is mutat, hogy a kormánykoalíció csaknem hatvanpontos módosítócsomagot nyújtott be a mostani újratárgyalás előtt. Néhány államfői észrevételre azonban nem reagált - de nem is nagyon reagálhatott. Az egészségügy hatékonytalan, pazarló struktúráján változtatni kell, de a kormány olyan gyógymódot ajánl, aminek a hatásait senki nem ismeri, és ezért egy kísérlet alanyaivá válhatunk - lényegében így összegezhető Sólyom decemberi konklúziója. A megállapítás önmagában helyes, csak éppen a helyzetleírás másik fele hiányzik: hogy ti. nincs arra történelmi példa, miképpen kell egy bukott állampárti rendszer finanszírozhatatlan egészségügyét, mivel elegendő költségvetési pénz soha nem lesz rá, a magántőke bevonásával rendbe tenni.
Sólyom azt is nehezményezte, hogy a kabinet nem folytatott széles körű társadalmi vitát, nem egyeztetett a szakmával, és így tovább. Ez részben igaz, részben nem. Volt egy ún. Zöld könyv, amit véleményezhetett bárki - és annak, amit Magyarországon "társadalmi vitának" szokás nevezni, ez a folyamat többé-kevésbé megfelelt. (Hogy a "társadalmi vitának" van-e így bármi értelme, az persze más kérdés.)
Csakhogy ez megint a dolgok egyik fele csupán - az érdemi disputához legalább két darab egymásra reflektáló állítás kell; ezek aztán vagy közelednek egymáshoz, vagy nem, de ilyenkor legalább a közös nevezőre jutás szándéka megvan a felekben. Erről azonban szó sem volt. A törvény-előkészítés finisében előrángatott "civil" tervezet, amit politikai okokból a Fidesz is fölkarolt - noha az abban megfogalmazott szakszervezeti és munkaadói ihletettségű társadalombiztosítási önkormányzattól Orbánékat inkább kirázza a hideg, mint az ilyen megoldásokra amúgy fogékonyabb szocialistákat - alternatívának a legcsekélyebb jóindulattal sem volt nevezhető. (Ha borul az egészségbiztosító költségvetése, majd jön állam bácsi és fizet - nagyjából ez a lényege a dolgozatnak.) A Fidesz pedig a tagadáson kívül semmivel nem állt elő. És megint legyünk jóhiszeműek: a puszta elutasításon kívül nem azért nem jutott semmi az eszükbe, mert valamennyien gyengeelméjűek volnának, hanem mert egy évekkel ezelőtt elhibázott politikai stratégia következtében - mely stratégiának a piac- és tőkeellenesség a fő tartópillére - egyszerűen nem mondhatnak mást, ha nem akarnak reménytelen magyarázkodásokba bonyolódni törzsszavazóik előtt. Nem hülyék, ám foglyai a hülyeség tehetetlenségi nyomatékának.
Eddig is oldalakat szenteltünk az egészségügy reformjára (s fogunk is); és az eredeti, több-biztosítós javaslat nagyszerűségéről ugyanúgy nem voltunk meggyőződve, mint ahogyan a végül elfogadott több-pénztáras modellel szemben is vannak fenntartásaink. Lehet, hogy igazunk volt (lesz), lehet, hogy nem (és inkább ennek kellene drukkolni mindannyiunk érdekében). Egyvalamit azonban soha nem vitattunk: az államháztartás rendbetétele, egy normálisan működő államgépezet kialakítása elképzelhetetlen a legendás elosztórendszerek radikális megváltoztatása nélkül. Az előző ciklusban a sajtó jó része azon fanyalgott (mi is), hogy a koalíció nem mer hozzányúlni az egészségügyhöz - most meg azon, hogy megtette.
Tény, per pillanat a legjobb, amit az új törvény alapján kialakítandó több-pénztáras rendszerről elmondhatunk, mindössze annyi, hogy talán egyszer lehet belőle valami; és hogy a mostaninál rosszabbul bizonyosan nem fog működni. Nem sok. Ám ha arra az egyszerre visszataszító és rémisztő butaságra és hisztériára gondolunk, ami az elmúlt hetekben végigsöpört a magyar közéleten (a hazug "érvek" - például hogy megszűnik a nemzeti kockázatközösség - sulykolásától kezdve az ízléstelen performanszon - "elpatkolsz, nyugger!" - és a decemberi politikai indíttatású vasutassztrájkon át az ép ésszel nehezen fölfogható gyűlöletfélórákig), nem lehet nem arra gondolni: ez még így is összehasonlíthatatlanul több, mint amennyi az valaha is lehet.
