Az intézmény sikeresen működik, ám hogy micsoda is tulajdonképpen, az ma éppoly eldönthetetlen, mint egykor. Múzeumnak, kiállítási intézménynek nem nevezhetjük, minthogy hiányzik belőle az ott látható műtárgyak kritikai értelmezési tartománya. Afféle profitorientált szabadtéri színház, amúgy kínos látványosság lett belőle, ahol leginkább a turisták érezhetik jól magukat, mindazok, akiket nem érdekelnek a történelem igazi drámái, ellenben mulatságosnak tartják a fényképezkedést a "kommunista diktatúra gigantikus emlékei" között.
Azt a kérdést, hogy miként lehet különbséget tenni egy köztéri alkotás esztétikai jelentése és politikai használata, művészettörténeti és dokumentumértéke között, 1991-ben gyorsan és egyszerűen, tehát durván kellett megválaszolni. Így a politikusok - többpárti konszenzussal és némi értelmiségi segítséggel - megírták a a városból eltüntetendő köztéri szobrok listáját. Ma is vitatható, hogy miért került egymás mellé - például - a spanyolországi nemzetközi brigádok magyar harcosainak emlékműve, Makrisz Agamemnon 1968-ban, a Honvéd téren felállított alkotása és Kerényi Jenő 1951-es, a Budaörsi úton emelt Osztapenko-szobra. Makrisz Agamemnon művénél esztétikai értelemben silányabbat ma is százszámra találhat a városlakó; ami politikai jelentését illeti, a spanyolországi nemzetközi brigádokban sok tisztességes és naiv baloldali magyar harcolt - még ha ott sötétlik is köztük Gerő Ernő árnya. Az Osztapenko-szobor pedig már 1991-ben is klasszikus példája volt azon köztéri műveknek, melyek rég elvesztették politikai jelentésüket, s ily módon ártalmatlanná válva városi ikonná lettek, egyszerű földrajzi igazodási ponttá. A két köztéri alkotás esztétikai minősége, politikai jelentése, urbanisztikai használattörténete is más volt, s csupán azért vándorolt mindkettő a Szoborparkba, mert a történeti idő egy pontján az épp uralkodó elit nem kívánta meglátni a különbségeket köztük. A kommunizmus nyilvános emlékezetének eltüntetése 1991-ben aktuálpolitikai kérdés volt, a Lenin-emlékmű értelmezhetetlen vagy tűrhetetlen volt a városlakók, a politikai változást boldogan átélők tömegeinek. A lista ezért egyetlen ma is értelmezhető osztályozási elvet őriz: a korszak hisztérikus antikommunizmusának operettradikalizmusát.
A történet eme nyitánya hosszú távú következményekkel járt. Magyarországon a köztéri szobrokra, emlékművekre vonatkozó eljárásokból azóta is hiányzik a demokratikus nyilvánosság mechanizmusa. (Az egyetlen nyilvánvaló kivétel a 301-es parcellában álló Jovánovics-emlékmű.) E nélkül pedig lehetetlen megoldani a politikai és esztétikai szempontok közti állandó vitákat. A köztér feletti szimbolikus uralom mindig feszültségekkel teli, e kontroll mikéntje ugyanolyan fontos kérdés, mint a szobrok esztétikai interpretálhatósága. A köztér számos közösség eltérő érdekeinek progresszív konfliktusokban gazdag nyilvánosságát jelenítheti meg, s így a demokrácia megélésének folyamatos urbanisztikai műhelye lehet. De lehet a lakosság semmibevételének, a hatalmi elitek arroganciájának gyakorlóterepe is.
Általában azok a köztéri szobrok lesznek végül támadhatatlanok, amelyek elhelyezése elég sok traumatikus és progresszív botránnyal, tehát nyílt vitával járt együtt. Az olyan, valóban emblematikus művek, mint Maya Lin washingtoni Vietnam-emlékműve vagy Rachel Whiteread Bécsben, a Judenplatzon álló holokauszt-emlékműve, a legendás kifordított könyvtár nem önmagában, valamely virtuális esztétikai térben áll. Legalitásuk és legitimitásuk elválaszthatatlan a felállításukat megelőző hosszú, bonyolult vitáktól. Egy város közössége csak akkor mutat érdeklődést a közterületen elhelyezett emlékművek iránt, ha a szoborállítás folyamata mindennapi életük, személyes tapasztalataik része, s nem a fejük felett zajlik, amint az történt a rendszerváltás előtt, s történik azóta is.
Mindez kihat a szobrok esztétikájára is. A demokratikus kontroll hiányának is része van abban, hogy évtizedek óta javarészt kisrealista, infantilisen narratív köztéri szobrok készülnek, amelyek garantáltan alkalmatlanok arra, hogy a közönség megütközhessen, felháborodhasson, lelkesedhessen - tehát gondolkozni kényszerüljön. Kő Pál 2001-ben, a Gellért-hegyi Sziklakápolna előtt felállított Szent István-szobra jól mutatja, hogy mire vezet a jelenlegi köztéri szoborállítás politikai-esztétikai normarendszere. A reménytelen kisszerűség szobra ez - mintha a Kádár-rendszer iparművészeti boltjaiból került volna elő, s menthetetlen silányságán mit sem segít, hogy a kegyesség aurája lengi körül.
Irány a Balcsi!
Számos ok és hosszú évek közös felelőtlensége vezetett oda, hogy a Fidesz ma kénye-kedve szerint formálhatja át a Kossuth teret. Semmiféle, a köztéri normákra érvényes tradícióval nem kellett számolniuk, amikor nekiláttak, hogy - a szó szoros és átvitt értelmében is - tabula rasát hozzanak létre. Valóban: az elmúlt években a Kossuth tér lépésről lépésre a szimbolikus tárgyak lerakatává, nyilvános romhalmazzá, emlékezetpolitikai kuplerájjá vált, mint arról számosan írtak, hol iróniával, hol panasszal. (Lapunkban erről lásd: Gerő András: Retrotér, Magyar Narancs, 2011. október 27.) Hazánk egyik legfontosabb szimbolikus közterülete helyett a Szoborpark rémes, szomorú paródiájává lett, ahova nyilvános program, kontroll, megfontolás, viták, processzusok nélkül plántáltak egymás mellé köztéri szobrokat, illetve felnagyított nippeket. Ha valakinek az elmúlt évtizedekben volt némi hatalma, s kedve támadt rá, hát hozzápiszkált a Kossuth térhez.
De mégis: az, ami és ahogyan ott történt, ez az abszurd, gyakran esetleges mód maga is szimbolikus: a Kossuth tér ebben az értelemben városi palimpszeszt, akaratlan emlékmű. Ha nehezen is, de a tér képéből kiolvashatók keletkezésének archeológiai rétegei, rekonstruálhatók az egyes döntések közötti összefüggések. Most azonban ez is eltűnik. A múlt korszakait, eklektikus jeleit, a minket körülvett társadalmi valóságok, ideológiák lenyomatát kíméletlenül elsöpri az egyetlen politikai akarat, olyan brutalitással, amely kizárólag diktatúrákban magától értetődő. A Fidesz több szempontból is vitatható állapotot örökölt - de nem kívánt tovább vitatkozni. Már csak azért sem, mert nincs koherens politikai ideológiája, amit a Kossuth térnek reprezentálnia kellene. A kormánynak, pontosabban a kormányfőnek van szüksége történelmi kontinuitást sugalló díszletre, ami a választási propaganda része lesz, nem több. Nem kell sem szakértelem, sem érvek, a nyílt vita, a pályázat, a konszenzus ellenjavallt. Csak a kődíszletek közti szereplés és minden múlt eltörlésének férfias akarata - csak ez világos. És Varga Imre alkotása, sőt Varga egész munkássága a legkevésbé sem nehezítette meg azok dolgát, akiknek nem az alkotás, hanem maga Károlyi Mihály és az ő emlékezete volt útban. Varga kétségtelen tehetséggel párosuló cinizmusa giccses, könnyen fogyasztható életművet hozott létre, melynek illusztratív kedélyessége Szász Endre művészetére hajaz, semmi másra. Pár évvel ezelőtt Rényi András Légből kapott monumentum c. esszéjében világossá tette, hogy Varga Imre munkássága a Kádár-korszak politikai-esztétikai tükre.
Varga most is, mint mindig, nagyvonalúan pragmatikus és cinikus volt. Elvégre művei politikai jelentése mindig is közömbös volt neki, Lenin-emlékművei éppoly "személyesek", mint Wallenberg- vagy Radnóti-szobra. És Siófok mégiscsak jobb hely, mint a Szoborpark: Károlyi szépen belesimul a fürdőváros főterén a művei másolataiból rendezett giccsparádéba. A város polgármestere pedig igazán korrekt módon viselkedett: ha már Varga Imre munkássága lett a város művészeti programja, akkor jöjjön Károlyi is, úgysem tudja senki, hogy ki volt.
Rendszerhiba a rémálomban
Károlyi Mihály szobrát hajnalban vitték el, lopva, mint akik rosszban járnak: ez sem volt véletlen. A Károlyi történettudományi értelmezéséről és politikai értékeléséről, a tisztességről és az alkalmasságról szóló, reménytelen politikai vitát könnyű volt összekötni a szoborról hozott döntéssel. Az értelemnek és a belátásnak a jelenlegi kurzus esélyt sem adott (már ellenzék korában sem), az érzületi kielégülés fontosabbnak minősült.
A tér új ikonográfiai programjáról keveset tudunk, de amit igen, az fenyegetően elképzelhetetlen. Az 1944-es állapotok helyreállítása politikai, ikonográfiai, urbanisztikai nonszensz. Lesz majd némi vita, nyilván zárt szobákban, magabiztos ál- és kétségbeesett valódi szakértők részvételével, s végül a választások előtt a kormány rendelkezésére áll a látványos színpad, amely pont annyira lesz szimbolikus és történetileg értelmezhető, mint Disneyland. Hisz a "nemzeti történelem" a Fidesznek nem más, mint álmok kusza halmaza, amiből egyetlen dolog vehető komolyan: az elszántság, az akarat.
De van ennek az elszántságnak egy komorabb oldala, amiért Károlyinak végül mennie kellett. A kormány komolyan gondolja, hogy láthatatlanná, meg nem történtté teszi a történelmi Magyarország és a jelen között eltelt időt. A Horthy-rendszerből azt használja fel, amire aznap szüksége van a nemzeti, történelmi középosztály rehabilitációjához - ám ez valójában nem több mint retorikai fordulatok halmaza, amelynek segítségével az érzületi közösséget szavazatmaximalizálásra fordíthatja. A Fidesz, hogy "azonossá" váljon a nemzettel, az országgal, minden hagyományt kifosztana: a kuruc múltat, a labanc múltat, ha kell, 1956-ot, ha kell, 1944-et, bármit, amire az adott pillanatban szüksége van.
A Kádár-korszak eltüntetésének szándéka sem elsősorban jobboldali politikai filozófiai meggyőződésből ered, hanem a pragmatikus haszonszerzés eszköze: ez a radikálisnak tűnő emlékezetpolitikai kozmetika szavazók millióinak oldhatja fel az identitásválságát. Az más kérdés, hogy mindez mit jelent azoknak, akik az államszocializmus alatt éltek, s abba is haltak bele. Ha nem is volt az a rendszer, hisz a nyoma is eltűnt annak, amiben éltek és ami által elpusztultak, akkor meglehet, ők maguk sem léteztek. Akkor az életük annyit is ér, mintha a világon se lettek volna. Pusztán ezért is erkölcstelennek tartom azt a felelőtlen sufnibarkácsolást, amit a kormány a nemzeti múlttal és a köztérrel művel. Sem a tudásnak, sem a felelősségnek, sem a türelemnek, sem a méltányosságnak immár nincsen helye. Csak a hatalomvágy látható. Károlyi Mihály emléke, a magyar liberalizmus és a Kádár-rendszer emlékműve értelmezhetetlen rendszerhiba lett ebben a rémálomban.
Lassan mindenütt Szoborpark lesz.
