Erémi Zoltán

Végelbánás

Hogyan módosítja a kormány a bírósági törvényeket?

  • Erémi Zoltán
  • 2012. május 5.

Publicisztika

Úgy tűnik, három hónapig tartott az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökének abszolút hatalma. Hamarosan az Országgyűlés elé kerül a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által jegyzett törvényjavaslat, amellyel Magyarország orvosolja a bíróságok szervezetéről és a bírák jogállásáról szóló törvények (Bszi. és Bjt.) Velencei Bizottság (VB) által kifogásolt anomáliáit.

Kellett ez nekünk? Mire volt jó a törvényhozó és végrehajtó hatalom frontális támadása az igazságszolgáltatás ellen? Milyen célt szolgált az erőfitogtatás, amellyel szemben a magyar demokrácia védekezésre képtelennek bizonyult, és amit csak az európai együttműködés rendszere volt képes ellensúlyozni? És végül: hol a helye az OBH-nak és elnökének a módosított igazgatási struktúrában?

Túlhatalom

Az eredeti koncepció szerint az OBH elnöke rendkívül széles, kritikusai szerint ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen rendelkezési jogokat kapott kilencéves megbízatása idejére a teljes bírói apparátus felett. A bírói kinevezésektől az áthelyezéseken és a fegyelmi eljárásokra ráhatáson át az ügyelosztás befolyásolásáig mindenre kiterjedt az az igazgatási hatáskör, amellyel az egyszemélyi vezető közvetlenül befolyásolhatta volna a bírák tevékenységét. Az OBH elnöke a szakmai főbíróvá degradált Kúria-elnökkel és a vértelen Országos Bírói Tanáccsal (OBT) szemben olyan belső túlhatalmat képviselt, amit nem ellensúlyozott semmi: megbízatása az Országgyűlés kétharmados többségéhez és a köztársasági elnök jelöléséhez kötődött, valódi felelőssége és elszámoltathatósága a sarkalatos törvényi szabályozásból aligha olvasható ki, tevékenységének még annyi civil kontrollja sem volt, mint a korábbi Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak (OIT).

A bíróságok igazgatásának a végrehajtó hatalomba integrálása önmagában nem kifogásolható, ha jogállami keretek között történik. Azok a nem szakmai, az ítélkezés érdemét nem érintő költségvetési, személyügyi, szervezési kérdések, melyekről itt szó van, nem tartoznak a szorosan vett bírói függetlenség körébe. A bíróságok igazgatásának korábbi rendszerét (az OIT-t és annak hivatalát) érintő kritikák egy része pedig igenis jogos volt; ráfért némi reform a bírói szervezetre, még akkor is, ha az alkotmányozási mámor szükségképpen meghatározta e folyamatot is. Érthetetlen volt mindazonáltal, hogy az új főbírónak miféle hatalmi struktúraváltás okán volna szüksége igazgatási teljhatalomra. Ráadásul a politikusfeleség Handó Tünde elnökké választásának az a rossz üzenete is volt, mintha egy szuperkormánybiztos került volna a bírói hatalom élére azt biztosítandó, hogy a kormányzat az utolsó akadályokat is elgördítse a totális államreform útjából. Ehhez jött a bírák kényszernyugdíjazása. Mindez így együtt annak a rémképét festette föl, hogy az egyeduralkodó elnök a kormányzathoz lojális új bírákkal fogja betölteni a megüresedő álláshelyeket.

Az ily módon egyedül saját erkölcsi tartása által korlátozott OBH-elnök azonban egy-két pikánsabbnak tűnő személyi döntés meghozatala után legfeljebb azzal okozott feltűnést, hogy - a látszatra nemigen ügyelve - az egyenletes ügyteher jegyében a Hagyó-ügyet a fővárosból átirányította az egyébként nagyon is leterhelt Kecskeméti Törvényszékre. Oda, ahol történetesen a Zuschlag-pert tárgyalták. Mondhatjuk akár azt is, hogy fatális véletlen, vagy azt, hogy ennyi erővel Zuschlagék bíráját felrendelhették volna a fővárosba. A lényeg ez esetben a látszat - ami bizony rossz.

Mostanra viszont Handó Tünde igencsak "ortodox" fordulatot vett, és eddigi működése a személyéhez fűződő aggodalmakat végső soron nem igazolta. Jó példa erre az április elsejével betöltendő körülbelül 160 bírói álláshelyre beadott pályázatok elbírálása: az esetek mintegy 90 százalékában a megyei bírói tanácsok által favorizált "saját" bírósági titkárok lettek a befutók, a fennmaradó esetekben már kinevezett bírákat helyeztek át, míg a "külsős" nyertesek száma elenyésző. Ugyancsak minimális a főbírói döntés eltérése a bírói tanácsok meghatározta rangsortól: az elnöki döntés jobbára egyezett a megyei elnökök véleményével. Úgy tűnik tehát, hogy a színfalak mögött egyfajta kiegyezés született a bírói hatalmat helyi szinten megtestesítő, országosan pedig képviselő-érvényesítő bírósági elnökök és az OBH között. A radikálisnak látszó újítások ellenére nincs "vérfrissítés", nincs lényeges változás a bírókiválasztás, a bírói érdekérvényesítés, a döntéshozatali mechanizmus átláthatatlannak tartott rendszerében.

Ezt a status quót erősítik azok a módosítások is, amik a most beterjesztendő törvényjavaslatban szerepelnek. Az OBT (az összes bíró által jelölt küldöttek közül választott tizenöt fős testület, melynek tagja a Kúria elnöke is) az eredetihez képest erőteljesebb jogosítványokat kap a bírókiválasztás, az ügyelosztás, az eljáró bíróság kijelölése rendjében. Az OBH elnöke ezekben csakis az OBT által meghatározott elvek alapján gyakorolhatja hatalmát, és a bírói testületnek egyetértési (azaz vétó)joga van a bírói pályázatok elbírálása során akkor, ha a főbíró egy szakmailag legalkalmasabbnak tartott jelölttel szemben mást kívánna kinevezni. A jogalkotó a főbírói önkény kockázatát ezzel minimalizálja, igazgatási döntéseinek indokolására, megvédésére kényszeríti, és elveszi a kifejezetten szakmai irányításra tartozó jogköreit, mint például a jogegységi eljárás kezdeményezésének joga.

Légüres térben?

Kérdés, hogy a bírói szervezetnek szüksége van-e efféle belső hatalommegosztásra? Ami a szabályozás történetét, folyamatát illeti, egyértelműen igen. Az új struktúra jól mutatja a kormányzati túlerő betörését az idegen területre, majd visszatáncolását a nemzetközi kritika hatására. Ha viszont önmagában szemléljük a bíróságok új igazgatását, nehezen érthető, mi értelme a bírák hatalmát belülről kettébontani igazgatási és szakmai ágra. Ugyanígy kérdésessé vált, hogy honnan ered annak a "kiválasztott" bírónak a legitimációja, akit az OBH elnökévé választ a parlament, szemben a Kúria-elnökkel és az igazán demokratikusan választott OBT tagjaival, akik a bírói hatalom belső logikájából eredően összegzik, képviselik az igazságszolgáltatási értékeket és érdekeket. Az OBH elnöke a rendszer szemszögéből egyfajta diszfunkció, akinek felhatalmazása nem logikus indokokon alapul, hanem azon az eredeti politikai szándékon, amely a bírói hatalom ellenőrzésére irányult. Az OBH-elnök a Kúria-elnök klónjaként, illetve ellenpólusaként mostantól vagy csak rontani fogja a döntéshozatal hatékonyságát (amennyiben egyelőre átláthatatlan szempontokat képvisel a bírói igazgatás rendszerében), vagy egyszerűen nem rendelkezik majd semmiféle súllyal (részben a demokratikus legitimáció hiánya miatt, részben mert maga is része a bírói hatalomnak). A "kiválasztott" így egyben "törvényen kívüli" is - reményeink szerint a Bszi. és Bjt. utóéletének következő fejezete immár az OBH-elnök és az egész OBH megszüntetéséről vagy gyökeres átalakításáról rendelkezik majd - hiszen az intézmény jelenlegi formájában lényegében értelmét vesztette.

Utaltunk már rá: az igazgatás minisztériumi alárendeltsége egyáltalán nem volna ellentétes sem a jogállamisággal, sem a magyar alkotmányos hagyományokkal. Így rendelkezett a hatalommegosztás alapvető szabályai közt számon tartott 1869. évi IV. törvénycikk is, a miniszteri igazgatási befolyással szemben komoly garanciákkal védve nem csupán a hetvenedik életévükig (vagy akár azt követően is) dolgozó bírák ítélkezési függetlenségét, de elmozdíthatatlanságukat, áthelyezésük korlátait, illetve más oldalról biztosítva a törvényes bíróhoz való jogot. ("Senkit illetékes bírájától elvonni nem szabad.") A bíróságok igazgatása mint a bírói és a végrehajtó hatalom ütközőzónája a hatalmi ágak megosztása során kialakítandó fékek és ellensúlyok rendszerével becsületesen, alkotmányosan rendezhető lenne.

Nagy baj, amikor egy demokratikusnak mondott állam csak erőteljes nemzetközi nyomásra tér vissza saját legjobb hagyományaihoz. A bírói hatalom függetlensége, a hatalommegosztás eszméje, mint láttuk, a kiegyezés óta alapvető alkotmányos vívmányunk, amelynek legcsekélyebb megsértése is a legmélyebb aggodalommal kellene, hogy eltöltsön mindenkit. Bőven van példa a 20. század történelméből a korlátlan hatalom akarására és annak következményeire - a hatalom valódi megosztása a fentiekben vázolt "részletszabályokon" is, sőt nagyrészt rajtuk múlik.

A bírói hatalom körüli problémák korántsem oldódtak meg. Csak futólag említettük a bírósági igazgatás "re-reformjával" egyidejűleg továbbra is nyitva álló nyugdíjazásügyet, ami szintén része az Európai Unió vizsgálódási körének. A mostani törvénymódosítás a nyugdíjügyre nem terjed ki, és a jelek szerint a kormány a nyugdíjkorhatárt nem is tekinti az igazságszolgáltatással összefüggő kérdésnek - pedig az.

Végül pedig hadd emlékeztessek olyasvalamire, ami történelmünk alaptörvényileg megtagadott, de igen tanulságos időszakában esett meg bíráinkkal, s ami nem kellene, hogy megismétlődjék. Az 1948. évi XXII. törvény arról rendelkezett, hogy az igazságügy-miniszter bármely bírót annak beleegyezése nélkül is áthelyezhet más bírósághoz. Ha az illető bíró ötvenötödik életévét betöltötte, és nem kívánta új állását betölteni, kérhette "végelbánás alá vonását" - ha pedig ötvenöt éves még nem múlt el, és áthelyezését nem fogadta el, egész egyszerűen közhivatali állásáról lemondottnak kellett tekinteni. Távoli példa, persze. De azért okulhatunk belőle.

A szerző jogász. Blogja: eremizoltan.blogspot.com

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.