Kellett ez nekünk? Mire volt jó a törvényhozó és végrehajtó hatalom frontális támadása az igazságszolgáltatás ellen? Milyen célt szolgált az erőfitogtatás, amellyel szemben a magyar demokrácia védekezésre képtelennek bizonyult, és amit csak az európai együttműködés rendszere volt képes ellensúlyozni? És végül: hol a helye az OBH-nak és elnökének a módosított igazgatási struktúrában?
Túlhatalom
Az eredeti koncepció szerint az OBH elnöke rendkívül széles, kritikusai szerint ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen rendelkezési jogokat kapott kilencéves megbízatása idejére a teljes bírói apparátus felett. A bírói kinevezésektől az áthelyezéseken és a fegyelmi eljárásokra ráhatáson át az ügyelosztás befolyásolásáig mindenre kiterjedt az az igazgatási hatáskör, amellyel az egyszemélyi vezető közvetlenül befolyásolhatta volna a bírák tevékenységét. Az OBH elnöke a szakmai főbíróvá degradált Kúria-elnökkel és a vértelen Országos Bírói Tanáccsal (OBT) szemben olyan belső túlhatalmat képviselt, amit nem ellensúlyozott semmi: megbízatása az Országgyűlés kétharmados többségéhez és a köztársasági elnök jelöléséhez kötődött, valódi felelőssége és elszámoltathatósága a sarkalatos törvényi szabályozásból aligha olvasható ki, tevékenységének még annyi civil kontrollja sem volt, mint a korábbi Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak (OIT).
A bíróságok igazgatásának a végrehajtó hatalomba integrálása önmagában nem kifogásolható, ha jogállami keretek között történik. Azok a nem szakmai, az ítélkezés érdemét nem érintő költségvetési, személyügyi, szervezési kérdések, melyekről itt szó van, nem tartoznak a szorosan vett bírói függetlenség körébe. A bíróságok igazgatásának korábbi rendszerét (az OIT-t és annak hivatalát) érintő kritikák egy része pedig igenis jogos volt; ráfért némi reform a bírói szervezetre, még akkor is, ha az alkotmányozási mámor szükségképpen meghatározta e folyamatot is. Érthetetlen volt mindazonáltal, hogy az új főbírónak miféle hatalmi struktúraváltás okán volna szüksége igazgatási teljhatalomra. Ráadásul a politikusfeleség Handó Tünde elnökké választásának az a rossz üzenete is volt, mintha egy szuperkormánybiztos került volna a bírói hatalom élére azt biztosítandó, hogy a kormányzat az utolsó akadályokat is elgördítse a totális államreform útjából. Ehhez jött a bírák kényszernyugdíjazása. Mindez így együtt annak a rémképét festette föl, hogy az egyeduralkodó elnök a kormányzathoz lojális új bírákkal fogja betölteni a megüresedő álláshelyeket.
Az ily módon egyedül saját erkölcsi tartása által korlátozott OBH-elnök azonban egy-két pikánsabbnak tűnő személyi döntés meghozatala után legfeljebb azzal okozott feltűnést, hogy - a látszatra nemigen ügyelve - az egyenletes ügyteher jegyében a Hagyó-ügyet a fővárosból átirányította az egyébként nagyon is leterhelt Kecskeméti Törvényszékre. Oda, ahol történetesen a Zuschlag-pert tárgyalták. Mondhatjuk akár azt is, hogy fatális véletlen, vagy azt, hogy ennyi erővel Zuschlagék bíráját felrendelhették volna a fővárosba. A lényeg ez esetben a látszat - ami bizony rossz.
Mostanra viszont Handó Tünde igencsak "ortodox" fordulatot vett, és eddigi működése a személyéhez fűződő aggodalmakat végső soron nem igazolta. Jó példa erre az április elsejével betöltendő körülbelül 160 bírói álláshelyre beadott pályázatok elbírálása: az esetek mintegy 90 százalékában a megyei bírói tanácsok által favorizált "saját" bírósági titkárok lettek a befutók, a fennmaradó esetekben már kinevezett bírákat helyeztek át, míg a "külsős" nyertesek száma elenyésző. Ugyancsak minimális a főbírói döntés eltérése a bírói tanácsok meghatározta rangsortól: az elnöki döntés jobbára egyezett a megyei elnökök véleményével. Úgy tűnik tehát, hogy a színfalak mögött egyfajta kiegyezés született a bírói hatalmat helyi szinten megtestesítő, országosan pedig képviselő-érvényesítő bírósági elnökök és az OBH között. A radikálisnak látszó újítások ellenére nincs "vérfrissítés", nincs lényeges változás a bírókiválasztás, a bírói érdekérvényesítés, a döntéshozatali mechanizmus átláthatatlannak tartott rendszerében.
Ezt a status quót erősítik azok a módosítások is, amik a most beterjesztendő törvényjavaslatban szerepelnek. Az OBT (az összes bíró által jelölt küldöttek közül választott tizenöt fős testület, melynek tagja a Kúria elnöke is) az eredetihez képest erőteljesebb jogosítványokat kap a bírókiválasztás, az ügyelosztás, az eljáró bíróság kijelölése rendjében. Az OBH elnöke ezekben csakis az OBT által meghatározott elvek alapján gyakorolhatja hatalmát, és a bírói testületnek egyetértési (azaz vétó)joga van a bírói pályázatok elbírálása során akkor, ha a főbíró egy szakmailag legalkalmasabbnak tartott jelölttel szemben mást kívánna kinevezni. A jogalkotó a főbírói önkény kockázatát ezzel minimalizálja, igazgatási döntéseinek indokolására, megvédésére kényszeríti, és elveszi a kifejezetten szakmai irányításra tartozó jogköreit, mint például a jogegységi eljárás kezdeményezésének joga.
Légüres térben?
Kérdés, hogy a bírói szervezetnek szüksége van-e efféle belső hatalommegosztásra? Ami a szabályozás történetét, folyamatát illeti, egyértelműen igen. Az új struktúra jól mutatja a kormányzati túlerő betörését az idegen területre, majd visszatáncolását a nemzetközi kritika hatására. Ha viszont önmagában szemléljük a bíróságok új igazgatását, nehezen érthető, mi értelme a bírák hatalmát belülről kettébontani igazgatási és szakmai ágra. Ugyanígy kérdésessé vált, hogy honnan ered annak a "kiválasztott" bírónak a legitimációja, akit az OBH elnökévé választ a parlament, szemben a Kúria-elnökkel és az igazán demokratikusan választott OBT tagjaival, akik a bírói hatalom belső logikájából eredően összegzik, képviselik az igazságszolgáltatási értékeket és érdekeket. Az OBH elnöke a rendszer szemszögéből egyfajta diszfunkció, akinek felhatalmazása nem logikus indokokon alapul, hanem azon az eredeti politikai szándékon, amely a bírói hatalom ellenőrzésére irányult. Az OBH-elnök a Kúria-elnök klónjaként, illetve ellenpólusaként mostantól vagy csak rontani fogja a döntéshozatal hatékonyságát (amennyiben egyelőre átláthatatlan szempontokat képvisel a bírói igazgatás rendszerében), vagy egyszerűen nem rendelkezik majd semmiféle súllyal (részben a demokratikus legitimáció hiánya miatt, részben mert maga is része a bírói hatalomnak). A "kiválasztott" így egyben "törvényen kívüli" is - reményeink szerint a Bszi. és Bjt. utóéletének következő fejezete immár az OBH-elnök és az egész OBH megszüntetéséről vagy gyökeres átalakításáról rendelkezik majd - hiszen az intézmény jelenlegi formájában lényegében értelmét vesztette.
Utaltunk már rá: az igazgatás minisztériumi alárendeltsége egyáltalán nem volna ellentétes sem a jogállamisággal, sem a magyar alkotmányos hagyományokkal. Így rendelkezett a hatalommegosztás alapvető szabályai közt számon tartott 1869. évi IV. törvénycikk is, a miniszteri igazgatási befolyással szemben komoly garanciákkal védve nem csupán a hetvenedik életévükig (vagy akár azt követően is) dolgozó bírák ítélkezési függetlenségét, de elmozdíthatatlanságukat, áthelyezésük korlátait, illetve más oldalról biztosítva a törvényes bíróhoz való jogot. ("Senkit illetékes bírájától elvonni nem szabad.") A bíróságok igazgatása mint a bírói és a végrehajtó hatalom ütközőzónája a hatalmi ágak megosztása során kialakítandó fékek és ellensúlyok rendszerével becsületesen, alkotmányosan rendezhető lenne.
Nagy baj, amikor egy demokratikusnak mondott állam csak erőteljes nemzetközi nyomásra tér vissza saját legjobb hagyományaihoz. A bírói hatalom függetlensége, a hatalommegosztás eszméje, mint láttuk, a kiegyezés óta alapvető alkotmányos vívmányunk, amelynek legcsekélyebb megsértése is a legmélyebb aggodalommal kellene, hogy eltöltsön mindenkit. Bőven van példa a 20. század történelméből a korlátlan hatalom akarására és annak következményeire - a hatalom valódi megosztása a fentiekben vázolt "részletszabályokon" is, sőt nagyrészt rajtuk múlik.
A bírói hatalom körüli problémák korántsem oldódtak meg. Csak futólag említettük a bírósági igazgatás "re-reformjával" egyidejűleg továbbra is nyitva álló nyugdíjazásügyet, ami szintén része az Európai Unió vizsgálódási körének. A mostani törvénymódosítás a nyugdíjügyre nem terjed ki, és a jelek szerint a kormány a nyugdíjkorhatárt nem is tekinti az igazságszolgáltatással összefüggő kérdésnek - pedig az.
Végül pedig hadd emlékeztessek olyasvalamire, ami történelmünk alaptörvényileg megtagadott, de igen tanulságos időszakában esett meg bíráinkkal, s ami nem kellene, hogy megismétlődjék. Az 1948. évi XXII. törvény arról rendelkezett, hogy az igazságügy-miniszter bármely bírót annak beleegyezése nélkül is áthelyezhet más bírósághoz. Ha az illető bíró ötvenötödik életévét betöltötte, és nem kívánta új állását betölteni, kérhette "végelbánás alá vonását" - ha pedig ötvenöt éves még nem múlt el, és áthelyezését nem fogadta el, egész egyszerűen közhivatali állásáról lemondottnak kellett tekinteni. Távoli példa, persze. De azért okulhatunk belőle.
A szerző jogász. Blogja: eremizoltan.blogspot.com
