Miért kezdték el ledönteni a Puskin-szobrokat Ukrajna városaiban?

Publicisztika

Egy ukrán író, műfordító szerint egyenes a kapcsolat a jelenlegi orosz politikai gyakorlat, a háborús atrocitások és az orosz irodalom jelentős részében megjelenő fatalista, felvilágosodásellenes világkép között.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. június16-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

A brit Times Literary Supplementben nemrég megjelent esszéjében az ukrán író, műfordító Okszana Zabuzsko német barátai hüledezéséről ír az orosz háborús atrocitások kapcsán, és igyekszik reflektálni a valóban gyakori jelenségre, hogy sok európai értelmiségi az orosz erőszak elítélésekor levegőt sem véve siet emlékeztetni mindenkit, főleg az ukránokat arra, hogy az orosz ellenzék nem támogatja a háborút, az orosz kultúra, művészet pedig független mindennemű háborús borzalomtól. Ők is áldozatok, egy diktatúra áldozatai. Ha lerohannak, maradj civilizált, legyél európai: disztingválj. Inkább ne legyen nekünk útban a haragod.

Az esszé hadüzenet. Zabuzsko megpróbálja defenesztrálni az orosz irodalmat az európai kánon palotájából. Amellett érvel, hogy egyenes a kapcsolat a jelenlegi orosz politikai gyakorlat, a háborús atrocitások és az orosz irodalom jelentős részében megjelenő fatalista, felvilágosodásellenes világkép között. Zabuzsko szerint az orosz irodalom „humanizmusa” fals, káros, és csak azáltal kaphatott helyet az európai irodalmi kánonban, hogy az orosz állami-politikai gépezet, az autoriter rezsimek és az irodalom között egyfajta mesterséges határvonalat húzott az olvasó európai értelmiség. Az irodalom a totalitárius világ repedéseiben csak azért is túlélő virág.

„Dosztojevszkij úr, mi a faszt is írt maga a gyermek könnyeiről? Segített ez bármit is az oroszain?” – kérdezi Jurij Andruhovics. Embertelen az orosz világ most, teszi hozzá, társadalmi szinten emberteleníti el magát. A „nagy orosz kultúra”, az „orosz lélek” nemhogy nem nyújt védelmet az embertelenség ellen, de intim köze van a putyini diktatúrához, a háború tömeges támogatottságához, az atrocitásokhoz, mondja most sok ukrán értelmiségi. Ha higgadtan, általánosítássá formálva akarnánk megfogalmazni azt, amit ők most haraggal, sarkításokkal, vádakkal állítanak, azt mondhatjuk, nem szabad úgy tenni, mintha adott ország irodalmának ne lenne köze a társadalmi-politikai viszonyaihoz. Petri jut eszembe, aki szintén beszél erről: „Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálták.” A lázadón is ott a diktatúra nyoma, a szabadság, a megváltás sajátosan orosz formái a cárról, az ortodoxiáról, az Európához fűződő ellentmondásos viszony idiómáival szólnak.

 
Okszana Zabuzsko
Fotó: Wikipédia/ Európai Parlament

Az orosz kultúrát támadó állásfoglalásokra gyakran kategorikus elutasítással reagál a nemzetközi közvélemény. Sokan Tolsztoj betiltását vizionálják, féltik a Csajkovszkij-bérletüket, kardoskodnak, hogy a művészetnek semmi köze a politikához. Hogy az orosz irodalom nagyja mindig is ellenzéki és/vagy disszidens volt. Az ellenség nem Puskin, hanem Putyin, állítja a német PEN sajtóközleménye, foglalkozzunk inkább a gázzal.

Itthon Tamás Gáspár Miklós olvasói levelében bírálja az Élet és Irodalom szerkesztőségét a döntésért, hogy lehozták Andruhovics cikkét. TGM szerint „a szörnyű háború kellemetlen ideológiai mellékjelensége” hallgatást érdemel. TGM-et aggasztja a Magyarországon valóban gyakori ruszofóbia, nem hiányzik neki, hogy idejöjjön pár mérges ukrán, és rúgjon egyet az amúgy is mellőzött nagy orosz kultú­rába – vagy ahogy Andruhovics viccesen nevezi: Tolsztojevszkijbe. Pedig a kánon általában elég ütésálló: például Heidegger náci szimpátiája, T.S. Eliot antiszemitizmusa, Kipling rasszizmusa közel sem jelentette azt, hogy innentől a pálya szélére szorultak. Kaptak egy vajszínű árnyalatot, ez kétségtelen, de talán éppen emiatt érdekesebb beszélgetni róluk.

Nyelv és birodalom

Persze ugyanannyira megmosolyogtató és kínos álláspont azt gondolni, hogy a magaskultúra volna felelős a háborúért, mint az, hogy semmi köze hozzá, hiszen a művészet valami magasztos, politikán kívüli dolog. Szerintem itt és most nem is az az érdekes, hogy mindkét álláspont mélységesen problémás: inkább az a kérdés, milyen cselekvést és tetteket hivatottak megalapozni, és – főleg – hogy a lerohant Ukrajnával szolidáris emberként mi dolgunk ezzel a kultúrharccal, ezzel a „kellemetlen ideológiai mellékjelenséggel”.

Nem kell feltétlenül egyetérteni Zabuzskóval és Andruhoviccsal, de ahelyett, hogy érzelmi túlfűtöttségükre hivatkozva mellőzzük ezeket a felvetéseket, az lenne a minimum, hogy megpróbáljuk megérteni azt az évszázados konfliktust, amelyben a vádakat csatasorba állítják. Esetleg Tolsztoj helyett, mellett (a szinte le sem fordított) Tarasz Sevcsenkót, Ivan Frankót, Leszja Ukrajinkát, Vaszil Sztuszt féltjük. Most, mikor a rakéták zajában rádöbben az európai nagyérdemű, hogy másfél ukrán művészt vagy írót tud megnevezni az elmúlt két évszázadból, érdemes megállni és megvizsgálni azt a nagybirodalmi szemüveget, amelyen keresztül, ha egyáltalán, eljutott az ukrán irodalom hangja máshova, és rákérdezni az orosz kultúrfölény működésére.

Nemcsak az orosz–ukrán viszony okán, hanem bőven azon túl is hátborzongató végiggondolni, mennyi mindent takarnak ki a „nagy” irodalmak, amelyek exportja komoly kultúrdiplomáciai eszköz, és amelyeket kiterjedt infrastruktúra tart a globális figyelem központjában. Ahogy a francia, az angol, a kínai, a német, úgy az orosz nyelv és irodalom ki­emelt helyzetének fenntartásába is sok pénzt és energiát fektet a mindenkori orosz kormányzat.

 
Tarasz Sevcsenko, Alekszandr Puskin

Én is a(z egyébként kiváló) Russzkij Mir nevű segédanyaggal tanultam az oroszt, szépen kipreparált, alapos magyarázatokkal ellátott Ahmatova-verseket olvastam. A sokak körében máig szinte mitikus mélységű orosz irodalomra minden kiválósága ellenére sem csak azért gondolunk így, mert kiváló. A legszemélyesebb olvasmányélménynek is van kultúrszociológiai dimenziója.

A „kulturális érdekszféra” fogalma vértelenebbnek hangzik, mint a geopolitikai érdek­szféráé, de nem véletlenül a nyelv a posztgyarmati törekvések egyik legvitatottabb eleme. A kenyai regényíró Ngũgĩĩ wa Thiong’o Decolonising the Mind című könyve például mérföldkő volt az afrikai anglofón és frankofón kultúrpolitika kritikájában: Ngũgĩ wa Thiong’o szerint nincs kulturális túlélés nyelvi túlélés nélkül, a nyelvi gyarmatosítás az utolsó, döntő front egy társadalom leigázásában. Sokan, sok posztgyarmati társadalomban birkóznak a kérdéssel, hogy a birodalmi nyelv működhet-e a birodalmi program ellenében. Anélkül, hogy ebben állást akarnék most foglalni, azt biztosnak látom, hogy mikor a módszeres, rendszerszintű elnyomásnak kitett nyelveken író szerzők munkáját olvassuk, muszáj figyelni erre a dimenzióra. Szinte minden ilyen szöveg implicite nemet mond a birodalmi nyelv nyújtotta nagyobb közönség és presztízs kísértésére, és magára veszi a rengeteg stigma, előítélet, a gyenge intézményes háttér örökségét. Ezek a „kis” irodalmak értelmezhetetlenek az elnyomás kerettörténete nélkül – de a „nagy” irodalmakra is nehéz őszintén nézni az elnyomó gyakorlataik feltérképezése nélkül.

Az intézményes és politikai ellenszél, amelyben az ukrán nyelv létezett, a 18. század óta (kisebb-nagyobb szünetekkel) része volt az orosz birodalmi kultúrpolitikának. Nagy Katalin „gyengéden” akarta ruszifikálni a frissen megszerzett területeket, hogy ne legyenek olyanok, „mint a farkasok” – a következő lépésnek a hetmanátus emlékének teljes eltörlését rendelte el. Pjotr Valujev, II. Sándor cár belügyminisztere, későbbi szépíró 1862-ben bezáratta az ukrán nyelvű iskolákat, megszüntette a folyóiratokat, az oktatási és vallásos szövegek nyomtatását, szintén 1862-ben. 1876-ban II. Sándor ukránügyi tanácsa megállapította, hogy az önálló nyelv „biztos alapot jelentene ahhoz, hogy elterjedjen a meggyőződés, miszerint lehetséges a jövőben, hogy Ukrajna elidegenedjen Oroszországtól”. Az ukrán egyetemi tanárokat Oroszországba küldték, az ukrán terület katedráit mind oroszok kapták meg. A sztálini terror a 30-as években két hullámban csapott le, először a 20-as évek ukrainizációját támogató kommunista politikusokra, majd az értelmiségre, ennek jegyében kivégeztetett például egy egész írógenerációt.

Bár Puskin valóban nem Putyin, a most zajló háborúban mégis Puskin-idézetek lepték el a megszállt Herszon megyét. Herszon orosz történelmű város, hirdetik a frissen kihelyezett táblák: ha idejöttünk, tisztelnetek kell a kultú­ránkat. Minden megszállt területen az első lépések egyike, hogy az ukrán nyelvű városneveket eltávolítják, új táblákat helyeznek ki. A múzeumokat kifosztják, a gyűjtemények jelentős részét Oroszországba viszik. Jó lenne, ha nem így lenne, de ez van. Putyin hadba viszi Puskint. Ungváron, Ternopilban, Mikolajivban válaszul dőlni kezdtek a Puskin-szobrok.

A Russzkij Mir nemcsak az én kipreparált Ahmatovám az orosz nyelvórán, hanem ideológia, amelynek nevében „nácitlanítanak”, civileket ölnek meg módszeresen, és megpróbálják eltüntetni, eltorzítani, sokadszorra, egy közösség nyelvi-történeti örökségét. Zabuzsko és Andruhovics támadása az „embertelen” orosz irodalom ellen innen értendő válasz, a vidéki bunkónak, archaikusnak, lekicsinylett, nevetséges nyelvűnek, „kisorosznak” titulált ukrán irodalom ellentámadása.

 
Pjotr Valujev, Joszif Brodszkij
Fotó: Wikipedia/Anefo/Croes, R.C. 

„Elapad, kiszáradoz”

Sokat elárul, hogy Visszarion Belinszkij, az européer orosz értelmiség egyik korai kulcsfigurája, aki megkérdőjelezte az ortodox egyház hegemóniáját, továbbá a jobbágyfelszabadítás mellett kampányolt, egy dologban, az ukrán nemzeti kérdésben hithű cárista volt.

Az ukránok félbarbárok, „a civilizáció puskalövésnyinél közelebb sosem juthat hozzájuk”, „a civilizációtól, művészetektől, tudománytól és a felvilágosodástól elválasztja őket félbarbár szokásaik fala”

– írta az 1830-as évek végén. Egyetlen esélyük az maradt, ha teljesen beolvadnak az orosz nemzetbe. A hagymázas hegeliánus bűvészkedés a történelmi fejlődésről, amellyel Belinszkij keretezi ezt a javaslatot, mára szerencsére a múlté, de az érv maga, az orosz nép különlegességének retorikája, az asszimiláció kényszere sok különböző formában visszatér.

Belinszkij elégedetten jegyezte meg például Gogolról, hogy nemcsak a „kisorosz” nemzet számára értelmezhetők az írásai. Hogy a kétnyelvű Gogol, akinek édesapja ukrán nyelvű komédiákat írt, akár ukrán szerző is lehetett volna, sokak számára komoly szorongás forrása az azóta eltelt közel kétszáz évben is.

„[Gogol] majdnem ukrán népmesék és »színes románcok« szerzője lett. Köszönetet kell mondanunk a sorsnak (és a szerző vágyának a világhírre), hogy nem az ukrán nyelvjárást választotta, hiszen akkor örökre elveszett volna. Ha el akarok képzelni egy jó rémálmot, Gogolra gondolok, ahogy a kisorosz dialektusban kötetnyi olyasmit ír, mint a Gyikanyka és a Mirgorod a Dnyeper partjain kísértő szellemekről, börleszk zsidókról és bátor kozákokról” – írja Nabokov 1959-es Gogol-könyvében. Nem kellett volna aggódni, Gogol a maga részéről letette a voksát az orosz és az Orosz Birodalom mellett, olyannyira, hogy a korai szatírák, a társadalomkritika és az ukrán falusi világot megelevenítő szövegek után a cárt éltető messianizmusba fordult, és Oroszország üdve maradt egyedül számára érdekes. (Erről lásd Ács Pál remek esszéjét lapunkban: Gogol megőrül, Magyar Narancs, 2020. december 17.)

Gogolt egyébként Puskin mentorálta, aki nehezményezte a nemrég meghódított területekről az udvari elitbe érkező kozákok számát, és az ukránok növekvő jelenlétét, az évszázados szláv háborúkról pedig az volt a véleménye, hogy „a szláv folyók orosz tengerbe tartnak, / Vagy elapad, kiszáradoz.” (Oroszország rágalmazóihoz, 1831, ford.: Soproni András.)

Az önálló ukrán állam egyik legkínosabb kommentárja a Nobel-díjas Joszif Brodszkij Ukrajna függetlenségére írt verse volt. A valaha politikai fogoly Brodszkij élete utolsó évtizedeiben sokszor állított olyasmit, hogy az orosz nyelv eleve ellentartott a szovjet állami nyelvnek, hogy az „orosz psziché és spiritualitás” hordozója a nyelv – a Szovjetunió szétesése bár politikai szempontból vonzó volt Brodszkij számára, az orosz nyelv által fenntartott birodalmi szféra szétesésével nem tudott mit kezdeni. „Hol is van Ukrajna?” – kérdezte 1992-ben egy konferencián Czesław Miłosztól. Puskinnal zárul a vers, amelyben hoholoknak nevezi és Tarzanhoz hasonlítja az ukránokat. Szabadon fordítva körülbelül így hangzik: Csak mikor majd eljön értetek, tulkok, a halál / visítani fogtok, a matracba markolva / Alekszander [Puskin] sorai, nem Tarasz [Sevcsenko] baromságai után. Ehhez hasonló nyílt gyűlölettel ritkán találkozni, de a finomabb verzióit nem kell sokáig keresni.

Vannak a tovább élő birodalmi alapállásnak olyan notórius alakjai, mint a nemrég elhunyt Eduard Limonov, aki ünnepelte a Krím annektálását és a donbaszi bábállamokat – de a legtöbb orosz író 2014 óta hallgat vagy tiltakozik az ukrajnai agresszió miatt. Ebben a kontextusban különösen szomorú látni, hogy még az olyan nyíltan és vállaltan elkötelezett ellenzéki szerzőkből, mint Ljudmila Ulickaja is kibukik időnként a birodalmi arrogancia. A Le Monde-nak adott interjújában ugyan illegálisnak nevezi a Krím annektálását, mégis ezt mondja: „Azt szeretném, hogy ezt az ősi földet szabadon járják, akik valaha lakták. (…) Őszintén szólva nem érdekel, hogy a Krím melyik állam része. Csak azt akarom, hogy a transzfer legitim legyen, ne pedig erővel vagy csalással történjen.” Nehéz nem látni a korrekt felszín alatt munkáló elvárásokat.

Zabuzsko egy 90-es években írt esszéjében azt fejtegette, hogy talán a függetlenséggel végre le tudja tenni a fiatal generáció a terhet, hogy ukrán szerzőként kikerülhetetlenül dolguk van a nemzettel. És valóban, egy karneváli évtizedre az abszurd, a játékosság uralta az ukrán irodalmat, a pátosz trónfosztása. A fiatal Andruhovics, Viktor Neborak és Olekszandr Irvanec a Bu-Ba-Bu mozgalommal nagyot szellőztetett a disszidensek, nacionalista ellenállók, a sztálini terror során kivégzett százak, a Gulag-túlélők soraitól súlyos ukrán kulturális közegen. Nem tartott sokáig. Húsz évvel később háború kezdődött Ukrajnában, a nemzet, a nemzeti nyelv felelőssége, mint a bumeráng, megint az arcába repült egy generációnak.

*

Lvivben kétnyelvű történészbarátommal, Zsenyával a hirtelen mindenhol felbukkanó birodalmi szemszögről beszélgettünk a napokban. „Nem értem, miért most jön ez elő, aki olvasta Puskin Poltaváját vagy Gogolt, vagy igazából bárkit, az tudja, hogy az orosz irodalom alapvetően birodalomban gondolkodik. Nézd meg még Platonovot is, ahogy Belső-Ázsiáról beszél. Brodszkij is. Mindenki úgy csinál, mintha egy kedves, toleráns ember lett volna, míg meg nem írta azt az ocsmány verset – pedig csak bele kell olvasni bármelyik interjújába, hogy lásd ezt az arroganciát. Ahol orosz nyelv van, ott minden mást el is lehet felejteni szerinte.” Zsenya ugyanannyira idegennek érzi a puskini, nabokovi, brodszkiji Ukrajna-képet, mint Andruhovicsék ellentámadását. Néha elfárad, hiszen nehéz úgy olvasni, hogy a politikai kényelmetlenség ellenében kell figyelni, amitől jó a szöveg. Nem az a kérdés, olvassuk-e őket, mondja, mi mindig is így olvastuk őket, csak eddig senkit sem érdekelt ez a kényelmetlenség. Néha szeretne olyan ukrán irodalmat, amelyre nem ül rá ennyire a küzdelme, a mandátuma, ahol a nyelv csak nyelv.

Zabuzskóval kezdtem, vele is zárok: „Az irodalom soha nem ártatlan, még ha ártatlan is akar lenni (főleg, ha ártatlan akar lenni).”

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk