Mindenfelé furcsa dolgok zajlanak. Spanyolországban például mindjárt megverik a kormányzó szocpártot, ami csak összehozott valamiféle kiadáscsökkentést, hátha mégsem dől össze az ország: ez ellen ketten hőbörögnek, a PS legnagyobb politikai riválisa, a csutkáig jobboldali, ultramontán, hardcore kapitalista Néppárt, valamint a spanyol köztereken tábort ütő, távolról kissé trockistának tűnő ifjúság. Közös bennük, hogy utálják a szocialistákat és a megszorító csomagjukat - amúgy távolabb nem is állhatnának egymástól. Portugáliában a helyzet hasonló, a szocialistákat most vágták ki a kormányzásból, és jön az a jobboldal, amely népszerűségét nagyrészt a reformcsomag elutálásának köszönheti. (Miközben persze ők is aláírtak az IMF-nek.) Közben Németországban a konzervatív CDU betiltja az atomerőműveket: ez körülbelül olyan, mintha a Kereszténydemokrata Ifjak Szövetsége Ságvári Endre-emléktáblát koszorúzna november 7-én. Ja, ha elfogy a pénz, az emberek hajlamosak furcsán viselkedni, és kormányfő legyen a talpán, aki érti, hogy mi folyik itt, ott, vagy ahol épp van, hogy merre van a jobb és merre a bal, és akkor ő ahhoz képest most merre kolbászol.
A mi kormányfőnkben az a jó, hogy nem gyötrik kételyek. A rendvédelmi dolgozóknak meg a tűzoltóknak meg a pedagógusoknak vagy igazuk van, vagy nincs, hogy csak a héten az utcára vonult csoportozatokat említsük (az orvosok, ha jól értjük, melegítenek), és ebben a helyzetben kétségkívül szerencsés konstelláció, hogy a mi kormányfőnk pontosan tudja, hogy kinek van igaza (neki), és arról legalább nem kell vitát nyitni, hogy mi az, hogy igazság. Az, amit ő mond. A mi kormányfőnknek van egyfajta kép a fejében arról, hogy hogyan kéne Magyarországnak kinéznie, és arról is, hogy hogyan kéne odáig eljutni. Ez a kép sokáig elég zavaros volt, csúnyán belekavart a "szociális népszavazás", és mindaz a sok népjóléti szemfényvesztés, ami a szociális népszavazásban, e nagyszerű metaforában mintegy összegződött.
De most már egyre kevésbé az. Lenne egy kijelölt, részben ezután kialakítandó csoportozat a magyarok halmazán belül, afféle élcsapat, a nemzet fő tartóereje. Ezeknek elég jól megy a sora, ők az egykulcsos adó és az egyéb mentességek kedvezményezettjei, és ők lennének a - mindenféle méretű: kicsi, közepes, nagy - nemzeti kapitalizmus letéteményesei is. Vidéken, a fővárosban és másutt laknak. A verseny szabályai rájuk nem okvetlenül vonatkoznak. Jobbára munkaadók. 'k húznák magukkal az egész cuccot: a kivételezettséget, hogy őnekik kevesebbet vagy semennyit sem kell cipelniük a pénzügyi válság (vagy az előző kormányok felelőtlenségének) következményeiből, sűrű munkahelyteremtéssel honorálják majd. Persze mind kitűnő hazafi, a megfelelő, központilag előírt mértékben fáj nekik Trianon, és számos gyermeküket is ebben a szellemben nevelik. Világnézetük és politikai érzelmeik karbantartásáról, kulturális és oktatási igényeik kielégítéséről a katolikus egyház, illetve annak különféle leágazásai gondoskodnak. Mindig szavaznak.
A többiekre, akik nem kapnak felmentést a válság terheinek viselése alól, kissé nehéz idők jönnek, viszont iparkodhatnak, hogy e kasztba belekerüljenek. Vagy legalábbis hogy ne haljanak éhen. Az államadósság terheit meg a fent leírt csoport mentességének költségeit e terhek alól leginkább ők viselik, megnövekedett banki és telefonköltségeik, az elveszített adójóváírás, a csökkenő nyugdíj, táppénz, bér formájában. Esetleg szűkülő életkilátásaik vagy elveszített megélhetésük, netán elveszített szociális segélyük formájában (amíg a húzás be nem indul). Ezek az emberek sokan vannak, és még többen lesznek, és sokféleképpen csoportosíthatók. Például jövedelmi szint szerint: nyomorgó roma polgártársainktól kezdve a working poor, a dolgozó szegények tömegein át azon rétegekig, akiknek hónapról hónapra kevesebbre futja a bérükből és a fizetésükből; és akiktől a szerény alsópolgári jólét perspektívája mind gyorsabban távolodik. De szortírozhatjuk őket szakmák szerint is: és akkor itt térnénk vissza a rendőröknél meg a pedagógusoknál elejtett fonalunkhoz. Ja, a miniszterelnöknek biztosan igaza van abban, hogy a marslakók nem fogják kifizetni azt a pénzt, amit a haza korábban elköltött: azt a haza lakóinak kell kiizzadniuk. Igaza lehet abban is, hogy a korkedvezményes nyugdíjak rendszere ebben a formájában nem tartható fenn: mert nem igazságos, és mert nincs rá pénz, és ha lenne is, nem arra kéne költeni. Vagy hogy a pedagógusokon is számon kérhetők bizonyos hatékonysági normák, sőt talán a nagyobb kötelező óraszám is. És nem jut az eszünkbe hirtelen olyan egészségügyi reformterv, amelynek ne lett volna - jobbára indokoltan - része a kórházak számának csökkentése. Pláne most, hogy a válság ilyen csúnyán beütött. A háború.
Ha nem lennénk kénytelenek élni a gyanúperrel, hogy a dolgok fordított sorrendben történnek. A válság csak ürügy a nagyszabású társadalmi mérnökösködéshez: melynek alapja az a meggyőződés, hogy az emberek nemhogy nem egyenlők, de kifejezetten káros úgy tenni, mintha azok lennének. Hisz különben a válság terheit nem így osztotta volna el ez a kormány; és ha nem ezt gondolná, akkor legalább szóba állna azokkal a csoportokkal, amelyek sorsáról egy-egy ügyesen elrejtett módosítóval dönteni szokott. Ha nem ezt gondolná, politikai túlélésének esélyeit nem ezen csoportok egymás ellen fordításában látná. És nem olyan szigorú, centralizált államgépezet lenne az ideálja, amelyet csak a fentről lefelé áramló parancsok irányítanak.
Orbán a minap Kötcsén a középosztály megteremtésének szükségéről értekezett, mely kormányzásának végcélja és értelme: itt valami súlyos félreértés lehet. A középosztály alatt független és független egzisztenciájú, önálló akaratú egyének összességét szoktuk érteni, akik éppúgy tisztában vannak a saját szabadságukkal és a saját jogaikkal, mint a velük akár távoli kapcsolatban álló embertársaikéval. És akiknek az életét a megkötött és betartott szerződések szabályozzák; a szerződéseket pedig a méltányosság és a másik fél érdekeinek és létezésének az elismerése.
Mindaz, aminek a hiányára az Orbán-rendszer alapítaná magát.
