H
Egyszer elmentem a Csepel kajakos-kenus bázisára, lássuk, mi a tényállás az aranyérmek, valamint a felkészülés milyensége dolgában. Kijött egy öregember valami viskóból, és gyanútlanul sorolni kezdte: a tanmedence rohad, a hajótároló erős túlzással nevezhető hajótárolónak, egyebekben pedig bátornak tetszem lenni, ha behatolok az öltözőbe, és csak a saját felelősségemre tegyem meg, sisakkal a fejemen. Visszamentem a szerkesztőségbe, és leírtam, hogy a "magyar sport permanens megmentőire", a politikusok (és a kurzusok) négyévenkénti "héroszaira" körülbelül és hozzávetőleg rádől az összes létesítmény, és mindenki gondolkodjon el erősen, különben nagy konklúziót kell vonni: lassan összebukik ez az egész, aztán...
Aztán az lett belőle, hogy a szakosztály-igazgató felhívott telefonon, és heves ordítások között kibökte az ő személyes indíttatású rezüméjét: hogy` a túróba képzelem ezt az egészet, miért kell az újságban cikizni ezt a jó kis műhelyt, hogy néz most az elöljárók szemébe, az öregember pedig ki lesz rúgva. Noha hét és fél percenként megkíséreltem motyogni valamit arról, hogy ember!, csupán rávilágítottam erre az álbalkáni rendszerre, mivel ez is a szakmám része, és ki ne rúgja azt az öregembert, mert éhségsztrájkot szervezek a Hollandi útra, végül el lettem küldve a Déli-sarkra fókaszámlálónak: ne faksznizzak az ő problémájukkal, majd megoldják. Oké - mondtam végül, ebben az esetben tessék csak nyugodtan idegesnek lenni.
Azóta is ezen gondolkozom, meg a magyar sporton.
H
A magyar sporton igazából már 1990 óta tűnődöm: akkor ért az első döbbenet. Akkoriban épp első osztályú ifjúsági középpályásként csodálkozgattam rá a világra, mint vidéki gyerek a trolibuszra. Futballtornára Olaszországba utazott a mi harcos kék-fehér csapatunk, amikor útközben azt mondta Lajos bá`: srácok, megállunk egy negyedosztályú klubnál kétszer harminc percet játszani, jót tesz majd a mozgás. Megképzett előttünk a negyedik liga: lepukkant öltöző, hideg víz, fogatlan gondnok cigivel a szájban, vörös salak, pokróc vetélytárs. Erre fel megérkeztünk egy vegytiszta, gondosan fölépített portához; elénk tárult négy, "életünkben-ilyet-még-nem-láttunk" pálya, az öltözőben pedig azt hittük, ez a Hyatt. A csúcspontra akkor jutott el kollektívánk, midőn fölmentünk a gyöpre, s kis futkorászást követően nem tudtuk, mi történik alattunk, hogy aztán, lehajolva és morzsolgatva ráébredjünk a valóságra: nem is gyöp ez, hanem - műfű.
Magyar sport: ekkor számos aspektust átértékeltem gyorsan. Most 2003 van, és igazából nem lepődöm meg semmin. Sem a feltételeken, sem a miliőn, sem a politikusok kampányszövegein és protokollmosolyain, sem a sportvezetők vízfején, sem a bújtatott dotálásokon és a kényszeres számlázásokon, sem azon a kérdésen, hogy "a kultúra része-e a sport?", sem a várakozásokon. Azon sem, hogy külföldi megméretésekre rendszerint ugyanannyi (vagy több) elöljáró, irodista és vezetőfeleség megy, amennyi sportoló. És azon sem, hogy négy vezetőhöz alkalomadtán egy ötödiket is hívnak, mert a vendéglátókkal valakinek beszélnie is kell angolul. Azon sem, hogy kudarc esetén a "mindenki hibás, csak én nem" szinten megy a fülünkbe a sok hülyeség - ha éppen sikerül előbányászni bárkit, akinek a rossz eredményhez valami kis köze van -, győzelem esetén viszont az edző/sportoló az első, aki véletlenül feltéved a sajtóközpontba. Csak azt nézem (kissé apatikusan), mikor omlik össze ez a rendszer. Akár a málló vakolatú csepeli öltöző.
H
A maszatolásnak, a zavarosban halászásnak, a relatív eredményességnek - a tendencia szerint - előbb-utóbb vége lesz. Emlékszik-e itt valaki százszázalékosan elfogadott sportkoncepcióra? Látott-e már valaki két olyan vezetőt, szimpatizánst, rajongót, aki ugyanúgy értelmezné a sporttörvényt? Tudja-e bárki követni, miként valósul meg a sportfinanszírozás? Hány vezető sportszervezet van, s mi a dolga? Milyen az elosztási rendszer? Miért jut annyi "oda", és miért ennyi "ide"? Hogyan, milyen csatornán kapják legjobbjaink a dotációt? Létezik-e válasz arra a kérdésre, hogy van-e egyértelmű, átfogó, racionális utánpótlás-koncepció? (Létezik: nincs.) Van-e létesítményfejlesztési terv? Van-e még egy ország, amelyben egy szimpla Eb-rendezés akkora kavarást vált ki, hogy a felépítendő (átépítendő) uszodák száma szinte megegyezik a budapesti uszodák számával (plusz otthoni lavór, biztonság esetére)?
H
Válasz gyanánt megkísérelek néhány adatot említeni, hátha jobban alszunk tőlük. Év eleji hír például, hogy a GYISM - a tavalyi 750 millió forinttal szemben - 1,5 milliárdot ad a MOB-nak az olimpia jegyében, s a szervezet az eredményesség alapján 461 millió, szakmai alaptámogatásként 179 millió, központi edzőtáborok és létesítmények igénybevételére 200 millió, olimpiai műhelytámogatásként 150 millió forintot oszt(ott) szét 38 sportági szakszövetség között. Jól hangzik? Folytatom: a "továbbosztás" során a MOB (megint csak eredményességi alapon) összesen 200 millióval találja (találta) meg a listavezető kajak-kenut, miközben a többi, hagyományosnak nevezett magyar sportág közül - tetszés szerint kiragadva - a vívásnak 115,5, az úszásnak 103,7, a súlyemelésnek 76,6, a vízilabdának 67,8, a birkózásnak 67,2, a kézilabdának 61,3, a tornának 58,8 milliót postáz (postázott). Ez az alap, következésképp ez egészül ki mindenféle pluszdotációval; mást ne mondjunk, a Nemzeti Sportszövetség - amelyről egy évben csupán egyszer-kétszer hallunk, mert nem tudni, igazából mi a feladata a "kézbesítésen" túl - az idén 700 milliót oszt fel 65 tagszervezete között. Nem alszanak? Akkor még néhány szám: az egyesületek 2003-ban összesen 420 központi millióból gazdálkodhatnak, az eredményességi jutalmakra 205 millió fordítható; az utánpótlás-nevelésre létrehozott 910 milliós költségvetésű Héraklész-programban eddig érintett 13 sportág mellé 6 új - asztalitenisz, evezés, röplabda, sportlövészet, súlyemelés, tenisz - társult.
Ha az az érzésük, hogy "ez mind jól hangzik, de...", akkor nem járnak messze az igazságtól. Lévén, hogy a sportági vezetők egybehangzóan sírnak: 1. ebből a pénzből nekik mindenre juttatni kell, de hogyan is juttathatnának, amikor az állami dotáció - pályát, utánpótlást, sporteszközt, táplálékkiegészítőt, pszichológust, egyebet is nézve - összességében roppant kevés; 2. a decentralizáció és a bürokrácia folytán nem egy alkalommal előfordul, hogy késve érkezik meg a zseton, s megesik: a sportvezető könyörögve hitelezteti meg a jegyeket az utazási irodákban. Kovács Tamás, a hazai "pénzügyi" rangsorban második vívószövetség főtitkára márciusban, kitűnő Világ Kupa-szereplések és azok hitelezései után így fakadt ki: "Fölösleges szépítgetni: ezeket az eredményeket a teljes pénztelenség kellős közepén értük el, ugyanis az állami pénzcsapok egyelőre nem akarnak megnyílni. Lassan el kellene dönteni, szükség van-e azokra a sportágakra, amelyek olimpiai viszonylatban is szállítják az eredményeket, vagy nincs. Álmegoldásokból élünk, és olyan szinten vagyunk, mint Guatemala sportja."
H
Az állam - nyilván kényszerűségből is - úgy van vele: ennyi van, tessék neki örülni és élsportot csinálni. A sportvezetők meg - nyilván kényszerből - elmennek ide-oda; baráti szponzorhoz (a dotáció mindig titkos), haveri éttermeshez vagy "sportágszerelmeshez": mondjuk Farkas Zoltán tiszaújvárosi polgármesterhez, aki a világverő kajakos hölgyek apanázsát veri keresztül rendszeresen a képviselő-testületen - tudniillik annak idején kajakozott... Ezenközben betyáros nyilatkozatokat hallunk a magyar sport krémjéről, a kicsik sportolásának elősegítéséről, a tömegbázis szélesítéséről, hasonlókról; aztán részint milliméter előrelépést sem konstatálhatunk, részint mindig jön egy aranyérem, egy olimpiai diadal, amely nyomán beindul az öltönyös-nyakkendős, széles mosolyú demagógia. Jóllehet akadnak azért tettek is. Az Orbán-kormány kitalálta, hogy lepjük meg magunkat új futballstadionokkal, és a Megyeri útra rögvest került is egy. Gyurcsány Ferenc is a fejére húzott egy úszósapkát.
Nagy dolgok ezek.
H
Miként azok is, amelyek a legfrissebb vonulat közléseire épülnek. Egységesíteni kell az elosztási, finanszírozási rendszert, mert szegény sportoló annyi helyről kapja a pénzét, hogy már nem is tudja követni; nem csupán az élsportra kell figyelni, hanem az "egészséges magyar nemzedék" kinevelésére is - csupa jó ötlet, hogyisne. Csakhogy 2003-ban vagyunk, és nem igaz, hogy a rendszerváltás után tizenhárom évvel még mindig azt a kérdést próbáljuk megfogalmazni magunknak, hogy "hogyan kéne csinálni?". Dőre gondolat, hogy kis hazánkban bármiben is konszenzus alakuljon ki: négy évig ezt gondoljuk, négy évig azt, hiszünk mindenféle szerencselovagnak és sportból élőnek, a végén pedig nem valósul meg se rossz, se jó sportkoncepció, s kommunikációs tanácsadók által osztogatott csokimikulással támasztjuk ki a ránk dőlni készülő ajtót.
H
Ha most politikus lennék, akkor összeszorulna a gyomrom: Athén, 2004. Mit várhatunk a görög fővárosban? - ez a fő kérdés, akárhogy is hímezünk-hámozunk tömegsporttal, Balaton-átúszással, maratonokkal. Hiszen szép és jó, hogy fittek, egészségesek, hibátlan mosolyúak akarunk lenni, akár az összes Whiskas-macska. Csakhogy a tömeg- és szabadidősport művelése mindenütt az "alaptanterv" része, jól felfogott egyéni érdek, és az arra való buzdítással nem találjuk föl a spanyolviaszt; másrészt pedig egy esetlegesen elizélt olimpia alkalmával nem lesz ember Magyarországon, aki azt mondja majd: óh, nem baj, az a fontos, hogy új BMX-emmel és a párommal önfeledten tekerhessek egyet a budai hegyekben! E nép közérzetéhez, imázsához, identitásához - a szabadidős tüdőbeszívások mellett - elengedhetetlen a hősök magasztalása; az, hogy a világ legnagyobb eseményén diadalokat arasson. Miközben e hősök mögött lassan nincs semmi.
H
Háromszáztizenvalahány nap múlva helyt kellene állni az olimpián. Nézzünk tehát szét a mi pazar szemétdombunkon. Három éve, Sydneyben olyan falfehéren járkáltak a magyar sportvezetők az Opera tájékán, hogy attól kellett tartani, menten összeesnek. Közeledett a játékok vége, és "csupán" három gold medal búslakodott a Hungary felirat mellett, miközben csalódás lovagolt csalódás hátán. Mi lesz ebből? Hogyan jövünk majd haza azon túl, hogy repülővel? Milyen lesz az otthoniak reakciója? Le kell-e szállnunk Bécsben, hogy megvárjuk, amíg Budapesten elül a népharag? Erre fel letojt fiaink előbújtak a penészes, rothadó tanmedencéből, s a nagy szélben összelapátoltak négy aranyérmet; micsoda szerencse, hogy a pólósok is akkor értek a csúcsra: nyolc első hellyel azért már lehet valamit kezdeni.
Ez volt akkor: átmeneti nagy fellélegzés. De mi lesz most, amikor még inkább omladoznak az öltözők, s kivált: mi lesz most, amikor az úgynevezett magyar élsport úgy érkezik haza a kvalifikációs vetélkedők többségéről, hogy a tudósítások leginkább a "sajnos" szóval kezdődnek? A tornászok az anaheimi világbajnokságról egy darab rajtjoggal tértek haza; a szakvezetés csaknem fölvágta az ereit, ám ez a produkció még így is jobb, mint a cselgáncsozók oszakai vb-szereplése, amely 0 kvótában manifesztálódott. A dzsúdósoknak amúgy az első hat között kellett volna végezniük; sebaj, Barcelona királya, Kovács Antal sérülése miatt nem utazhatott Japánba, majd ő megmutatja a neki lassan csókolommal köszönő korosztálynak. A szabadfogású birkózók elővarázsoltak három, görögországi látogatásra jogosító pozíciót - más kérdés, hogy elég volt ehhez a legjobb tízben zárni, és egyetlen ötkarikás pontot sem elérni. Az öttusázók közül a férfiaknak nincs meg az athéni belépőjük, és akkor olyan híreket kell higgadtan fogadni, hogy Balogh Gábornak az Usti nad Labem-i Európa-bajnokságon megremegett a keze, 174 kört lőtt (mennyit!?), ekként egyelőre csak integethet a görögországi repjegyet a dunyha alatt őrző riválisoknak. A ritmikus gimnasztikázók az üres kezüket mutathatják a budapesti vb után. És akkor még nem beszéltünk - teszem azt - a párizsi világbajnokságon leégett atlétákról (akikről az egyaránt ezüstérmes Annus és Fazekas, esetleg Vaszi miatt lehet még beszélni egyáltalán), aztán a kvalifikációs Eb-n csúnyán padlózó női kosarasokról...
Ellenben essék szó - valahogy mindig visszakanyarodunk hozzájuk - a kajakos-kenus különítményről, amelynek férfirészlege, sarkítás következik, beborult a Lanier-tóba. A földkerekséget Sydneyben fölpofozó kajakosok öt kvótával, egy értékelhető ezüstéremmel jöttek haza. Két eset lehetséges: vagy továbbra is megy mindenki a maga feje után, mialatt a világ izzadós nemzetei fölizmozták magukat a magyarok nyakára, vagy pedig vasszigort kell gyakorolni a hátralévő tíz hónapban, és akkor talán megmenthető lesz megint sportvezetőink renoméja. A kenusoknál továbbra is Kolonics az egyetlen klasszis, és távcsővel a kézben nézünk még egy, különleges képességű versenyző után.
Oké: nem csak ez van. Akadnak sci-fi regényekbe illő, fantasztikus teljesítmények, "biztató jövőképet" sugárzó tehetségek, akik akármit is elérhetnek Sydneyben, így - kiemelés tőlem - Risztov Éva és Cseh László úszók; akadnak állócsillagok is (a vízilabdázók), ráadásul itt van nekünk a Fábiánné Rozsnyói Katalin vezette női kajakegység, amelytől az sem lenne meglepő, ha mindhárom számban aranyérmet szerezne az olimpia bölcsőjében. A kirakatot, ha akarom, még mindig szépnek láthatom. Még az is lehet, hogy Athén után is annak fogjuk.
Csak ne tessék a boltba lépni; még kiderül, hogy rothadt a készlet.
A szerző a Népszabadság újságírója.
