Aki erre azt mondja, hogy de kérem, ezeket védi már a jó öreg Alaptörvény, valamint a megújult polgári törvénykönyv, az nem téved. Aki a szöveget és a kapcsolódó, úgynevezett hetedik Alaptörvény-módosítást (amelyet Áder János köztársasági elnök június 28-án aláírt) áttanulmányozva arra jut, hogy az egész egy jogi értelmetlenség, aminek egyetlen célja az, hogy a hatalom birtokosait minden eddiginél hatékonyabban kivonja a nyilvánosság ellenőrzése alól, az sem jár messze az igazságtól.
*
Az Alaptörvényben eddig is benne volt: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák.” A módosítással most bekerült, hogy az „állam jogi védelemben részesíti az otthon nyugalmát”, ami részben redundáns, részben zavaró, hiszen azt a benyomást kelti, mintha az eredeti felsorolásban szereplő egyéb dolgokat akkor mégsem védené, hiszen azokról nincs külön odaírva, hogy védve vannak.
Az alkotmánymódosítás másik, a VI. cikket bővítő mondata szerint a „véleménynyilvánítás szabadsága és a gyülekezési jog gyakorlása nem járhat mások magán- és családi életének, valamint otthonának sérelmével”. Ez nagyon szépen hangzik, de sajnos hülyeség. Az európai alapjogi gondolkodás kiindulópontja, hogy a különböző, egyaránt fundamentálisnak tekintett jogok óhatatlanul és egyfolytában konfliktusokba kerülnek egymással; a jogalkalmazás feladata, hogy esetről esetre meghatározza, a konfliktusban valamelyik oldal az indokoltnál, kívánatosnál, szükségesnél nagyobb mértékben sérült-e.
A szólásszabadság-abszolutizmussal eddig sem vádolható Alaptörvényben eleve szerepelt, és benne is maradt, hogy a „véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére” (IX. cikk, hozzáadott kiemelés). Ez nagyjából lefordítható arra a rendes és alkotmánybírósági gyakorlatból is ismert megközelítésre, mely szerint az öncélúan bántó, a személyiség magvát támadó közlésekre nem vonatkozik a szabad szólás joga.
A módosítással az Alaptörvény önmagával is ellentmondásba került, amikor a magánélet stb. védelme érdekében szabályként fogalmazta meg, hogy a véleménynyilvánítás nem lehet jogszerű, ha úgymond az otthon sérelmével jár.
Éppen azért tekintjük az alapjogokat alapnak, mert jogalkotással nem lehet egyiket a másik fölé rendelni. A kormány elképzelése szerint persze lehet. Így aztán a magánélet-védelmi törvény, miközben az indoklásban egymás után utal az Alaptörvényben szereplő szabványos jogkorlátozási formulára („Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.”) és az annak ellentmondó friss módosításra, bevezeti az alapjogok ütközése esetén mérvadónak szánt „fokozott védelem” fogalmát. Amely tehát a magánéletet illeti meg, szemben azokkal az egyéb jogokkal, amiket csak amolyan normális, fokozatlan védelemben részesít a magyar jog a továbbiakban.
Maszatolás
Tök mindegy persze, hogy milyen ellentmondások, képtelenségek, pongyolaságok alkotják a törvényjavaslat nem különösebben hosszú szövegét. Az is mindegy, hogy definiálatlan fogalmakat dobál egymásra, amikor meg definiál, akkor így: „A magánélethez való jog lényege, hogy azt (…) az egyén akarata ellenére mások ne sérthessék meg.” Meglehet, azért nem volt szabad szó szerint átvenni az Alkotmánybíróság fordulatát, miszerint „a magánszféra lényegi fogalmi eleme, hogy az érintett akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be, illetőleg be se tekinthessenek” (36/2005. Ab határozat), mert annak van értelme. A leendő törvény nem tesz hozzá semmit a magyar jogrendszerhez, sőt, elmaszatol, összezavar éppen megszilárdulgató elemeket. Az öt éve elfogadott Ptk.-ban a magánélethez való jog ún. nevesített személyiségi jog, akárcsak a becsülethez és a jó hírnévhez való; a törvényjavaslat szerint az utóbbiak a magánélet tiszteletben tartásához való jog részei. Ezek nem triviális dolgok; a téma szakértője, Menyhárd Attila azzal is kezdte egy néhány évvel ezelőtti tanulmányát, hogy „[a]ligha van a jognak homályosabb fogalma, mint a magánélethez való jog” – de hát annál inkább kívánatos, sőt, elvárható lenne a jogalkotó részéről a körültekintés.
Elég világos sajnos, hogy a jogalkotót itt ilyesmi nem érdekelte igazán, hanem csak a javaslat 10. pontja. Ez módosítja a Ptk. már eddig is sokat szenvedett 2:44., a közéleti szereplők személyiségi jogairól szóló paragrafusát. Ez a paragrafus eleve azért létezik, mert az új Ptk. örve alatt a kormány annak idején megpróbálta felülírni azt a joggyakorlatban így-úgy, de a rendszerváltás hajnala óta folyamatosan érvényesülő elvet, mely szerint a hatalom gyakorlói kötelesek élesebb, hevesebb bírálatokat eltűrni, mint a basic állampolgárok. Az Alkotmánybíróság sokak meglepetésére, igen helyesen, kihúzta a „méltánylandó közérdek” méregfogát, maradt annyi, hogy a „közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja”. A javaslat ehhez most azt teszi hozzá, hogy ez „nem járhat a magán- és családi életének, valamint otthonának sérelmével”, illetve hogy a közügyek vitatásának körén kívül a korlátozhatóság nem érvényes.
Hú, borzalmas egy ravasz dolog ez. Először a testvérünk, az édesanyánk, a gyerekünk nevére íratjuk az ingatlant, a számlát, a bizniszt, aztán a családi élet védelmére hivatkozva szétperelünk mindenkit, aki erről hírt ad. Mikor elmegyünk tárgyalni egy érdekes befektetővel, visszük magunkkal a kedves feleségünket, és heló, koppantál, firkász csicska! Vagy én nem tudom, hogy van ez elképzelve.
Ebben a hetedik Alaptörvény-módosításban az is szerepel, hogy a bíróságoknak a jogszabályokat a jogalkotó céljait szem előtt tartva kell immár alkalmazniuk. A törvény preambulumában egyelőre nem szerepel, hogy „nem szeretnénk kellemetlen cikkeket meg riportokat látni, meg olyan újságírót sem két kilométeres körzetben, aki nem tőlünk kapja a fizetését”, de azok, akiknek vélhetőleg ez az egész cirkusz szól, a javaslatban konkrétan is megszólított bírák, nem fogják félreérteni az üzenetet. Az persze más kérdés, hogy hogyan fognak válaszolni.
Amíg el nem jön az az idő, amikor már a büntetőügyek és a polgári perek ítéleteit is a parlament hozza meg, az olyan jogszabályi kitételek értelmezése, amilyen a „közügyek szabad vitatása”, a bíróságok feladata. Az Alkotmánybíróság az elmúlt években több határozattal is erősítette azt a társadalmilag hasznos értelmezést, mely szerint nem attól lesz valaki közéleti szereplő, hogy éppen mi van a névjegyére írva: „a közéleti kérdések köre szélesebb a politikai szólásnál”, „a közéleti viták lényegi részét jelentik a közélet alakítóinak tevékenységét, nézeteit, hitelességét érintő megnyilvánulások” (3145/2018.). A törvényjavaslat benyújtását követően megjelent víziók, melyek szerint ha ez lesz a jogszabály, nem lehet majd megírni, hogy Rogán Antal helikopterezik, ilyen értelemben megalapozatlanok; a joggyakorlatot és a fennálló jogelveket ez a szöveg sem tudja olyan módon maga alá hajtani, hogy az ilyesmit magánügynek lehessen tekinteni.
Könnyen elképzelhető persze, hogy az Alkotmánybíróság hirtelen majd meggondolja magát, és nyilván lehet a bírákat ijesztgetni, meg olyan, jogi diplomával rendelkező személyeket találni, akik hajlandók jegyzőkönyvbe foglalni, hogy egy miniszter (volt miniszter) szemkápráztató vagyonosodása, a politikusok rokonainak közpénzalapú üzletelése nem közügy, ezért szabadon nem is vitatható, meg az otthon nyugalmát sérti, ha megírja a média, hogy az adott otthon hány négyzetméter. De a jelenlegi magyar és európai értelmezési keretek között ezek akkor sem lesznek védhető álláspontok.
A magyar bíróságok eddig sem haboztak, amikor a média valóban megsértette egy-egy közszereplő magánszféráját – lásd az egykori Együtt párt egykori vezetője, Juhász Péter által a költségvetésből finanszírozott orgánumok ellen sorozatban megnyert pereket. (És ha már Juhász Péter: ha az otthon „fokozott” védelme azzal jár, hogy a politikusok háza előtti tüntetések megszűnnek, én nem fogok sírni. A gyerekek ablaka alatti demonstráció szokása a magyar közéletben is kirívóan kellemetlen jelenség, aminek persze jó esetben a politikai kultúra változása, nem egy ilyen kormánypárti hiszti kellene, hogy véget vessen.) Ha azonban a hatalom gyakorlói arra kényszerítik a bíróságokat, hogy par excellence közügyeket vonjanak ki a közvita alól, akkor bátran mehet mindenki, akit a korlátozás érint, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elé, egészen biztosan nyerni fog.
Ámde.
Alapjogi máz
Egy strasbourgi ügy átfutási ideje több év, és hát az sem biztos, hogy Oroszország és Törökország nyomdokán nem gondol-e valamikor a jövőben a magyar kormány is egy olyat, hogy most egy kicsit – de csakis a migránshelyzet következtében – felfüggesztené a bíróság munkáját megalapozó egyezmény hazai érvényességét. Ilyen értelemben ez a buta, zavaros jogszabály igenis elérheti a célját: egy sérelemdíjakkal csődbe vitt újságon nem sokat segít, ha a megszűnése után három évvel kiderül, emberjogilag neki volt igaza.
A magyar történelem és társadalomfejlődés sajátos, szomorú fejleménye, hogy a hatalom birtokosai olyan világot igyekeznek kiépíteni, amiben az állam erőforrásainak igen jelentős része tényleg nem szolgál mást, mint az ő gazdagodásukat, kényelmüket, nyugalmukat, kielégülésüket. Azoknak, akik szeretnek a tévében meg a szórakoztató lapokban szerepelni, ott vannak az állami pénzekből futtatott tévék, rádiók és lapok, mindenki lehet sikeres üzletember, zseniális feltaláló, elismert művész, a lakosság kedvence, végvári vitéz, Európa megmentője – azt vetít magáról, amit akar. Az állam egyúttal arra is törekszik, hogy azokat a maradék csatornákat is elzárja, amelyeken olyan információk juthatnak el a választókhoz, amelyek ezeket a vetített képeket árnyalnák, kiegészítenék, esetleg jelentősen átrajzolnák. Az alapjogi máz, ami a magánélet védelme címén rá van kenve erre az egészre, csak még nevetségesebbé, egyben elkeserítőbbé teszi a dolgot.
A szerző újságíró, a Bors című bulvárlapot is kiadó Lapcom Zrt. korábbi vezérigazgató-helyettese, a Magyar Narancs egykori felelős szerkesztője.
