Az a hang és attitűd, amit egy magát filmesztétaként pozicionáló szerző a kormánypropaganda különböző orgánumaiban használ, veszélyes, és végtelenül károsan hat az amúgy sem kimondottan élénk filmszakmai párbeszédre.
Deák-Sárosi László a Magyar Időkben megjelent szövege (Hamis napszállta bűntudatkeltéssel) két szempontból rendkívül problémás. Az első szempont érveléstechnikai (ezt nevezhetjük megengedően filmesztétikai szempontnak), a második a szakmaetikai dimenzió.
Az érveléstechnikai szempontokba nem szeretnék mélyen belemenni – egyszerűen azért, mert a második szakmaetikai szempont sokkal fontosabb és lényegében független tőle –, de azért felmerült a cikk olvasása közben egy-két kérdés ezzel kapcsolatban is. A szerzőnek az az alaptézise, hogy a Napszállta a magyar nézőkben elülteti a „bűntudat mérgét” a Monarchia első világháborús szerepvállalásáért, és mindezt Nemes-Jeles rendkívül rafinált módon, a filmnyelv tudat alatt ható erejével teszi. A szerző a cikk végén konklúzióként felteszi a sokat sejtető kérdést: „Kinek állt érdekében ilyen filmet készíteni?” És a harmincas évek zsidóvadász nyelvezetét idézve meg is válaszolja azt: „például az első világháborúban ellenségeinknek számító franciáknak és a nemzetközi gazdasági és pénzhatalom magyarországi helytartóinak, a Magyar Nemzeti Filmalapnak, ami se nem magyar, se nem nemzeti.”
A szerző korábban felhozott “megfigyelését” használja az értelmezés végkövetkeztetéséhez: a film rendezője Franciaországban nevelkedett és francia alkotótársakkal írta a forgatókönyvét. A cikk elején így csattan fel: „Hoppá, az első világháborúban az ellenséghez tartozó franciák írnak filmet az Osztrák–Magyar Monarchia, Magyarország, Budapest és a magyarok felelősségéről? Ez önmagában botrány.” Vagyis egy mániákus-paranoid összeesküvés-leleplező beszédmódjához hasonlóan két teljesen független dolgot köti össze: a film társ-forgatókönyvírójának nemzetiségét és a film hatását, jelentését. (Vajon mit írt volna, ha ugyanezek az alkotók Berlinben, Buenos Airesben vagy éppen Moszkvában nevelkednek?) Ez épp annyira abszurd és nevetséges, mintha azt mondaná, hogy a Ragyogás tulajdonképpen a holokausztról szól, mert az írógép, amin Jack Nicholson gépel az egyik jelenetben német gyártmányú.
Érvelését könnyen darabokra lehetne szedni akár a „Te érvelési hibád” nevű remek weboldal segítségével: a szerző gondolati konstrukciója a „hamis kompozíció” sokszor előforduló érvelési hibájához tartozik.
Persze végső soron mindenkinek szíve joga ostobaságokat gondolni egy filmről. Ennél fontosabb az, hogy a szerző a filmesztétikát használja fegyverként ahhoz, hogy egy filmrendezőt (és egy intézményt) kiutasítson a magyarság köréből – ergo hazaárulónak, vagy nem is tudom, minek bélyegezzen. Azt hiszem, az esztétika, vagyis a műértelmezés ilyen módú használata leginkább a fasiszta rendszerek és a kommunista diktatúrák sajátja volt. Veszélyes gesztus egy mű értelmezését arra használni, hogy valakit megbélyegezzünk. Hisz ezzel a szerző a szakmaiságból, a filmesztétikából, a műértelmezésből valami torz paródiát farag.
Mert Deák-Sárosi is tudhatná, hogy egy műnek többféle értelmezése lehet (pláne egy olyannak, mint a Napszállta). Ehhez képest ő a saját olvasatát az „egy igaz” értelmezésként tálalja, ráadásul úgy, hogy ennek az értelmezésnek az a konklúziója, hogy azért olyan ez a film amilyen, mert „minden képkockája pontosan kiszámított és adagolt méreg a magyar nézőnek.”
És a kormányközeli publicisták, megyei lapok is már át is vették ezt az érvelést: ami a sületlenség terjedésén túl azért is problémás, mert a filmesztétikát egy olyan eszközként címkézik fel, mely arra való, hogy a nemzetvesztő, ármánykodó filmrendezők valódi szándékát (vagyis a hazaáruló magyarságmérgezést) leplezzék.
Lehet, hogy naiv kijelentés, de a filmesztétika nem arra van, hogy mások ellen fordítsuk és a saját politikai céljaink érdekében használjuk, fals érvelések védőernyőjeként.
A cikk írója filmrendező, filmesztéta, a Prizma folyóirat szerkesztője.
