Több mint egy éve sejthető, hogy a kormány a tankönyvpiac államosítására, lenyúlására készül (ők mindezt az „állami felelősségvállalás megteremtésének” nevezik). Írtam is erről korábban (itt és itt), arra viszont én sem számítottam, hogy az elgondolás a maga brutalitásában a parlament elé kerül. Benne volt a pakliban, hogy létrehoznak egy állami tankönyvkiadót, majd felturbózzák támogatásokkal meg pályázati pénzekkel a piaci szereplők kárára. Ez – plusz a kerettantervek utolsó pillanatban történő kiadása, a terjesztésért felelős állami vállalat, a Kello korábbinál magasabb árrése – kétségkívül számos kisvállalkozást tönkretett volna, de a nagy múltú és magas szakmai értéket képviselő kiadók könyveit továbbra is választhatták volna az iskolák (és miért ne tennék, ha azok jobbak, mint az állami tankönyvek?).
| ||
Balog Zoltán miniszter vasárnap este benyújtott törvényjavaslata – melyet minden számítás szerint kedden megszavaznak a kormánypárti képviselők – azonban kimondja, hogy innentől évfolyamonként és tantárgyanként legfeljebb két tankönyv biztosítja a választás szabadságát. Hoffmann Rózsa államtitkár ősszel lenyilatkozta, hogy a kormány nem készül államosításra, illetve nem foglalkoznak az „egy évfolyam, egy tárgy, egy tankönyv” híreszteléssel. Nem is egy tankönyv lesz, de legfeljebb kettő!
A törvényjavaslat létrehozza az „állami tankönyvfejlesztésért és -kiadásért felelős” szervet; kimondja, hogy tankönyvvé nyilvánításra a továbbiakban az Oktatási Hivatal mellett pályázat vagy kísérleti tankönyvfejlesztés útján közvetlenül a miniszter is jogosult lesz. Megszünteti továbbá a Tankönyves Vállalkozók Országos Testületét, pontosabban – egészen a takarékszövetkezetek államosítására emlékeztető módon – kimondja, hogy össze kell hívni a közgyűlést, és fel kell oszlatni a testületet.
Az indoklás a szokásos nívón mozog, azaz lényegében megismétli a rendelkező rész állításait, illetve azt a pofátlan hazugságot is elsüti, hogy a kiadóvállalatok közreműködése miatt ellátási nehézségek léphetnek fel. Ezzel szemben közismert, hogy idén éppen az állami terjesztő, a Kello szerencsétlenkedései miatt nem érkeztek meg időben a tankönyvek, sőt vélhetően a mai napig is akadnak hiányok.
Egyetlen „valódi” érvként az merül fel, hogy a tankönyves vállalkozások bizony profitot termelnek. A tájékozatlan olvasó ezek alapján azt hihetné, hogy a tankönyvpiac a hazai kapitalizmus vadhajtása, és eddig bármely őrült adhatott ki tankönyvet, holott erről szó sincs. A tankönyvek eddig is a Nemzeti Alaptanterv és a kerettantervek meglehetősen szigorú előírásai szerint készültek, a tankönyvvé nyilvánítás szabályai pedig egyéb pedagógiai szempontokat és ármegkötéseket is tartalmaztak. Az természetesen csak helyeselhető, hogy az állam korlátok közé szorítja a tankönyvpiaci szereplőket. Amellett is hozhatók fel érvek, hogy az egységes kimeneti szabályozás mellett szűkebbre szabott kerettantervek kiadása is szükséges (bár az esélyegyenlőséget szerencsésebb volna az oktatás szegregáltságának mérséklésével, felkészült pedagógusok hátrányos helyzetű térségekbe irányításával előmozdítani). Még az sem visszafordíthatatlan tragédia, hogy a tantervek erős ideológiai színezetet kaptak, vélhetően Wass Albertről is lehet tisztességes, némi kritikai olvasatra is ösztönző tankönyvi fejezetet írni. Az új szabályozás viszont kendőzetlenül azt jelenti, hogy az állam oldalszámra lebontva bele fog szólni az egy, de legfeljebb két tankönyv tartalmába. Még azt is leírták, hogy Balog utasíthatja a tankönyvfejlesztésért és -kiadásért felelős szervet soron kívüli átdolgozásra.
Minden további kérdést kormányrendelet fog tisztázni, így jelenleg nem világos, hogy az elvileg objektív kritériumok alapján ítélő Oktatási Hivatal hogy a viharban fog évfolyamonként éppen két könyvet a tankönyvjegyzékre engedni. Más tippem nincs, mint hogy csak az állami cég fordulhat majd a hivatalhoz, a piaci szereplőknek meg marad a miniszteri pályázat. Az indoklás szerint ugyanis olyan hiányterületeken, ahol még nem fejlesztették ki az egyentankönyveket, az állam „nem zárja ki a piaci szereplők bevonásának lehetőségét.” Úgy okoskodott tehát a kormány, hogy ha a Kellóhoz hasonló bénázás miatt néhány könyvet nem tudunk megcsinálni, majd segítenek azok, akiknek előzőleg elvettük a megélhetését. Hát, ha én tankönyvkiadó lennék, aligha fizetnék alkalmazottaimnak a bevonás ki nem zárt lehetőségétől elájulva.
Tényleg, mit is csinálnék most, ha tankönyvkiadó lennék?
