Tamás Gáspár Miklós

Nacionalizmus kontra etnicizmus

  • Tamás Gáspár Miklós
  • 2013.12.07 12:11

Publicisztika

A múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben foglalkoztam elméletileg a nemzeti problematikával, a róla szóló írásokat Törzsi fogalmak c. munkám (Atlantisz, Bp., 1999) két vaskos kötetében gyűjtöttük össze. Azóta politikai, filozófiai és társadalomelméleti nézeteim alaposan megváltoztak. Régebbi írásaimat nem olvastam újra. Egyetlen vonatkozásukhoz ma is ragaszkodom. Ez a nacionalizmus és az etnicizmus éles megkülönböztetése. A két típus mindenekelőtt történeti.

A nacionalizmus a XVIII-XIX. század alapvetően univerzalisztikus politikai eszmeáramlatainak egyike, amely hatásosan szegült szembe az abszolút monarchiákkal, néhány kulcsfontosságú meggyőződés alapján.

Az egyik demokratikus jellegű volt, s szerinte a hatalom alanyának és tárgyának (szubjektumának és objektumának) egybe kell esnie, a népnek magának kell kormányoznia önmagát, ezért a néphez szervesen nem kapcsolódó instanciák nem gyakorolhatnak legitim hatalmat: nem kormányozhatnak bennünket olyanok, akik nem tagjai a mi honpolgári közösségünknek. Ez a nemzeti önrendelkezés (nemzeti függetlenség) elve.

A másik liberális jellegű volt. Eszerint a honpolgári közösség összetartozásának lényege az egyenlő jogok és kötelezettségek rendszere. Ez teremtheti meg a közösség tagjai közötti - elnyomás nélküli - szolidaritást, és védheti meg a politikai közösség (a nemzet) tagjait az államhatalom túlzott kényszerétől. Ez jogi-politikai egalitarizmus: a jogegyenlőség mindenkire egyaránt vonatkozik.

A harmadik kulturális jellegű volt. Hogyan kell meghúzni a honpolgári közösség határait? Azoknak kell - önként - együtt élniük valamely államban, akik hagyomány, anyanyelv, történeti (például felekezeti) hasonlóságuk okából egymással ismerős, otthonos, meghitt viszonyban vannak, akik könnyen értik egymást, és akik már a liberális nemzetállam létrejötte előtt tettek szert közös tapasztalatokra, s erről közös emlékezettel rendelkeznek.

A negyedik szociális jellegű volt. A helyi közösségekhez nem kötődő, "nemzetek fölötti" dinasztiák, arisztokráciák és klérusok privilégiumait fölszámolni egyet jelentett a demokratikus és liberális egalitarizmus követeléseinek teljesítésével és a kulturális egyöntetűség (homogeneitás) és összetartozás megerősítésével annak révén, hogy minden fölöttük lévő - a honpolgári közösségtől nem függő, vele szemben politikailag közömbös - instanciát leszállítanak a magas polcáról. (A négy meggyőződés együttese biztosíthatta volna a Durkheim-féle "mechanikus" és "organikus szolidaritás" sikeres kombinációját.)

Nagyjából ezek voltak 1848 alapgondolatai egész Európában, később másutt is követték őket. 1848 és 1918 között a nacionalizmus felszámolta a kis hűbéri fejedelemségeket, és nagy területi (territoriális), modern nemzetállamokat teremtett: így született az egyesült Németország, az egyesült Itália, Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia stb. Kicsikből lett nagy. (A kivétel a vesztes Magyarország és Ausztria volt: egyikük uralkodó elitje se óhajtotta a nemzetállammá válást - a nemzetállamiságnak nincs magyar vagy osztrák hagyománya, Ausztriában magának a nacionalizmusnak se -, mert "integritása", ún. történelmi egyénisége, ahogy valaha nevezték, magába foglalta a nemzeti kisebbségek szállásterületét is, így szemben állt a XIX. századi modern politika egyik alapkövetelményével. De ez kivétel.)

Mondani sem kell, hogy - mint általában - a nacionalizmus eszményi követelései se teljesültek soha; a nacionalizmus mindenféle egyéb irányzatokkal is vegyült, például a régi Oroszországban az autokrácia és az etnikai elnyomás antiliberális elemeivel (ennyiben Oroszország megelőzte a nyugati XX. századot). Mivel a "klasszikus" (liberális-demokratikus) nacionalizmus etnikai eleme nem volt erősebb, mint a többi alkotóelem, a jogegyenlőségre való törekvés általános volt, ennek az ára viszont az asszimiláció lett volna az uralkodó (többségi) etnikumhoz és/vagy felekezethez: ez sok helyütt (de nem mindenütt) váltott ki ellenállást vagy elégedetlenséget - de hát ez köztudomású.

Ti vagytok

Az etnicizmus XX-XXI. századi jelenség, Európában istenigazából 1989 után bontakozott ki (bár előzményei - mint az égvilágon mindennek a történelemben - vannak). Amiként a nacionalizmus egalitárius visszahatás volt a "nemzetek fölötti" (vagy "nemzetileg közömbös") abszolút monarchiákra, az etnicizmus reakció a "szocialistának" vélt univerzalizmusra és föderalizmusra. Tudomásul kell vennünk, hogy Keleten a "szocialistának" hitt modernizáló-szekularizáló-tervező államkapitalizmus (mindközönségesen: az ún. szovjet rendszer) teremtette meg a modernséget, következőleg: a nemzetállamot is a maga egalitárius velleitásaival (igényeivel). Ezért a modern univerzalizmus mindenütt észlelhető bomlása Keleten a nemzetállamok szétmállásával járt együtt (hiszen a keleti nemzetállam a "szocialista" univerzalizmus terméke volt, a nyugati nemzetállam viszont a liberális univerzalizmusé). A Szovjetunió és Jugoszlávia szétforgácsolódása - háborúkkal és vérengzésekkel - ennek jellegzetes következménye (a nagyból lettek kicsik); Csehszlovákia békésen vált ketté; ám jelentkezett azóta a morva szeparatizmus. Olyan ősi nemzetállamok esnek darabokra ma (Spanyolország, Nagy-Britannia), amelyekben az etnikai partikularizmus sokáig nem tetszett veszedelmesnek. Belgium szétesése Flandriára és Vallóniára már faktum.

Az etnicizmus már nem egalitárius abban az értelemben, ahogyan a nacionalizmus valaha az volt.

Az egyenlők honpolgári közössége - mint eszmény és közös hit - a múlté, a liberális, demokratikus és szociális elemek meggyöngültek, a kulturális azonosulás elsődlegessé vált. Az asszimiláció helyett az elkülönülés az uralkodó politikai technika: a valamikor "reakciósnak" tartott Kleinstaaterei, a "kisállami nyomorúság" (amelyről utoljára Bibó István írt igen ékesszólóan, mint emlékezetes) nem tetszik többé elavultnak: mindenki elfogadja az olyan, életképtelen entitások önállóságát, mint Besszarábia, Macedónia, Montenegró, Bosznia és Kosovo.

A mai etnicizmus legjelentékenyebb előfutára nem volt más, mint a néhai Nicolae Ceausüescu, akinek az "etnokratikus", a legtöbb tekintetben fasiszta jellegű "népállama" immár nem az asszimilációra törekedett. A nacionalizmus a XIX. században az asszimilálni kívánt etnikumokat (nemzeti kisebbségeket) fenyegette - joghátrányokkal - és vonzotta - jogelőnyökkel, befogadással, érvényesülési lehetőségekkel. Ceausüescu rezsimje csak fenyegette és szorongatta a kisebbségeket (főleg a magyarokat), anélkül, hogy az asszimiláció szokásos ígéreteit felkínálta volna. A perspektíva - amelyet nem sikerült, hála istennek, valósággá változtatnia - nyilvánvalóan a népirtás (vagy a tömeges kivándorlás kikényszerítése, vagy a kettő valamilyen szörnyű kombinációja) lett volna.

Ennek az etnicizmusnak a megvesztegetően egyszerű alaptétele így hangzik: különböző kultúrájú, eredetű, hagyományú honpolgári közösségek nem élhetnek együtt - ez természet ellen való.

Az etnikumok ("törzsek", felekezetek, "népfajok") nemzetté egyesülése immáron kizárt. (Ismétlem: a nacionalizmus - univerzalizmus; ezt azért nem látjuk ma, mert rávetítjük az etnicizmus mai, eleven tapasztalatát.) Az olyan racionális konstrukciók, mint a "német", az "olasz", a "román", a "jugoszláv", a "csehszlovák", ma egyszerűen nem lehetségesek. Ehhez nem kell ellenségeskedés se: a skótok ma már nem gyűlölik az angolokat, valószínűleg mégis különválnak tőlük, akárcsak a katalánok és a baszkok a spanyoloktól (de még gallego és andalúz szeparatizmus is lehetséges). Etnikailag semleges nemzetállami patriotizmus nincs - ezt erdélyi magyar olvasóimnak aligha kell bizonygatnom. A román etnicisták meglepően jól viselik a mindenfelé kitűzött magyar nemzeti zászlót, a székely fantázialobogót, sőt: még az árpádsávos textíliákat is; nyilván azért, mert már nem akarják, hogy az erdélyi magyarok románok legyenek, nem hiszik, hogy ilyesfajta szintézis (magyar etnikum, román hazafiság) megférhessen egyazon kebelben.

Az etnicizmus - ellentétben a régi, liberális-demokratikus nacionalizmussal - a modernség egalitárius követelményeivel szemben (jogegyenlőség, népszuverenitás) közömbös. Mindenféle politikai preferenciájú etnicistával találkozhatunk, bennük nem ez a tipikus, nem ez a fontos, hanem a kulturális identitás lelkes igenlése.

Ez annál föltűnőbb, mivel a hagyomány és önazonosság hordozója a reneszánsz óta az írásbeliség volt, amely éppen napjainkban - többek között a képdominancia, a digitális forradalom, illetve a magaskultúra példátlan válsága következtében - a megsemmisülés határára került. Az etnikai hagyomány többnyire teljesen alaptalan folklorisztikus koholmányok köré rendeződik - a fonóban elsuttogott népmondák analógiájára -, amint ezt írástudatlan társadalmakban megszokhattuk.

Azt, amit modern politikának gondolhattak (liberális, szocialista, de még a korporatista és fasiszta politikák is ilyenek a maguk technikai és jogtechnikai komponenseivel), a jelenlegi körülmények között egyre képtelenebbnek tetszik. A valaha nyomtatásban terjedő politikai (népközösségi, nemzetállami) retorika koherenciaismérvei nem érvényesíthetők többé. Sokan például a mai európai válságot az "európai föderalizmus" és a "nemzetállami partikularizmus" ellentétének fogják fel, ami abszurdum, hiszen a nacionalizmus - és a nemzetállam - rég halott. (Tehát a föderalizmus is halott.) Természetesen territoriális hatalmi elitek között vannak belvillongások, érdekellentétek és í. t. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az 1848-i eszmeállomány eleven - vagy azt, hogy az Európai Unió az új Szent Szövetség új Metternich és új Castlereagh vezetése alatt. Az Európai Unió régimódi szervezet (amennyiben a hagyományos politikát próbálja - eredménytelenül - művelni), de ellenfele nem a nacionalizmus, hanem az etnicizmus, ez viszont nem politikai a szó hagyományos (platóni vagy machiavelliánus) értelmében.

Mi vagyunk

Mind az Európai Unió, mind a nemzetállamok a hanyatlás végső stádiumában vannak. A kapitalizmus sokféle politikai szisztémával élt együtt négyszáz esztendős története során, de mindegyik - talán a Harmadik Birodalom részleges kivételével - politikai volt, jogilag értelmezhető államcélokkal, előírásokkal és korlátozásokkal.

Magát a nemzetállamot - és a klasszikus republikanizmushoz, a jakobinus (egalitárius) demokratizmushoz, a pluralista-joguralmi szabadelvűséghez, a legtöbb szocialista-kommunista elmélethez hasonlóan univerzalista nacionalizmussal együtt - a polgári korszak fő politikai formájának tartják. A nemzetek fölötti dinasztikus államok és a "városköztársaságok" (a reneszánsz Itáliában, Németalföldön, a svájci kantonokban, városállamokban) a múlthoz tartoztak, a kommunisztikus és anarchisztikus mozgalmak "proletár internacionalizmusa" pedig az ellenkultúrához (adversary culture).

A honpolgári (szupraetnikus) nacionalizmus a maga elvont általánosságában kifejezte a piacon szabad szerződéskötés révén munkaerejét eladó proletárnak (mint egyetemesen hozzáférhető "emberi erőforrásnak") az elvontságát. A proletár ugyanis nem áll személyes függőségben a burzsoával és a burzsoától (szerződésen kívüli "patriarchális" védelemben se részesül), viszonyukat a jog közvetíti. A munkabér ellenében a tőkés tulajdonos megkövetelhet mindenfélét az önként vállalt szerződéses kötelezettségek keretei között (ezeket a kereteket a nyilvános magánjog/munkajog szabja meg), de e szerződésen kívül a polgár és a munkás egyenlő (különben nem is léphetne önkéntes, szabad szerződéses viszonyra, amely ideiglenes függőséget állapít meg a kialkudott ellenszolgáltatás fejében). Ezért jellegzetes polgári demokratikus követelés az általános szavazati jog (és fogalmi rokonai).

Az etnicizmus nem azonos semmilyen ma ismeretes politikai irányzattal, bár persze hatással van a mai szélsőjobboldalra, amelynek az előzményei (a huszadik század elejétől 1945-ig) a nemzettel a "fajt" állították szembe, amely a nemzet egyik első nagy modern riválisa volt a partikularizmus, az identitás és a szolidaritás tekintetében (a másik természetesen: az osztály). A nemzetiszocialista fajelmélet és fajkultusz/fajgyűlölet kifejezetten a liberális-demokratikus nemzetállam és nacionalizmus ellen irányult; Himmler titkos tervei szerint a II. világháború után a német nép nem "nordikus" elemeit is háttérbe szorították, "deszelektálták" és talán irtottak volna, s a demográfiai hiányt skandináv elemekkel való keresztezéssel (!) akarták pótolni. A nácik kizárólag propagandisztikus és manipulációs célzattal használták a nacionalizmus bizonyos világnézeti aspektusait, a nácik nem voltak nacionalisták. Ugyanakkor etnicisták se voltak. Politikájuk egy része "apolitikus" volt (a politika szokásos imperatívuszaival - terület, gazdagság, populáció, rend, lojalitás - hagyományos módon nem írható le), de azért mégis modern: a modern technikából, árutermelésből fakadó uniformitásigény épp anynyira jellemző volt rá, mint kor- és vetélytársaira (konzervatív vagy fasiszta korporatizmus [például Salazar, Dollfuss, Franco], New Deal, sovén katonai diktatúrák [Pilsudski, Horthy], sztálinizmus stb., amelyek többségében volt némi államkapitalista beütés, bár egyikben se olyan mértékben, mint a Szovjetunióban).

Bár senki nem tud felelni a kérdésre: "vajon mi jelentette volna a nemzetiszocializmus, a Harmadik Birodalom számára a sikert?", vagy: "vajon mi volt a nácik voltaképpeni politikai célja?", eszközeik koherensek voltak, az általuk elterjesztett társadalmi rend úgyszintén.

Az etnicizmus a hanyatló, kései kapitalizmusnak abban a korszakában alakul ki, amelyben a munka, mindenekelőtt a termelőmunka megszűnt az emberiség általános állapotának lenni. A munka ("a munkahely", a job) egyre inkább privilégium: márpedig a kiváltság pozíciója nem kedvez a szerződési szabadság érvényesülésének. "A megélhetés" fokozatosan állami feladattá vált olyan társadalmakban, amelyekben az állam terjedelme és hatásköre a neokonzervatív ellenforradalom után nagyon megcsappant. Az arányukban zsugorodó népjóléti forrásokért folytatott, mind élesebb verseny a politikai autoritást teszi döntőbíróvá a juttatásokhoz való hozzáférés tekintetében, ezért a versengő csoportok természetesen megpróbálják vetélytársaik egy részét ebből a versenyből kizárni. A kizárási (és befogadási) ismérvek (kritériumok) mindinkább etnikai jellegűek (vagy - bevándorlók esetében - az állampolgársággal is összefüggenek). A szabad verseny a tőkére korlátozódik, a "munkaerőt" nem illeti meg. A polgári korszak két legfontosabb, elvont-egyetemes összetevője (munkaerőpiac, politikai/népi részvétel) a premodern korra emlékeztető módon darabolódik föl. Ennek a fölosztásnak a legitimációs ideológiája - egyebek mellett - az etnicizmus, amely az egyik leghatalmasabb erő a jelenkori politikai társadalomban.

Az etnicizmus nem terjeszkedő, hanem önkorlátozó, visszahúzódó, önkicsinyítő, olykor öncsonkító - a triumfáló nemzetállami célképzetek szemszögéből nézve kifejezetten dekadens. Mivel összhangban van a "posztmodern" korérzéssel, nincs univerzalizáló telosza, nem vonzza semmiféle "nagyság", történeti ideológiája messzemenően eklektikus - ezért kell neki Decebal, Csaba, Szvatopluk: mert nincs értékelhető modern "megfejtése" az elvont archaizmuson kívül -, ezért aztán valamelyest mindenkire hat. Így beszélhetnek a populáris-kommerciális kultúrában olyasmikről, mint "a magyar mentalitás", mintha Széchenyi és Petőfi, Széchenyi és egy nyilas légóparancsnok, Széchenyi és egy sztálinista tömbbizalmi, Széchenyi és egy mai leszbikus PR-menedzser "mentalitása" azonos lehetett volna vagy lehetne.

Az etnicizmus mindössze any-nyit mond: "mi vagyunk". Ebből a létből semmiféle erkölcsileg bírálható Legyen nem származhatik.

Hiszen ez csak akkor elképzelhető, ha az univerzalizálás, az általánosítás lehetséges. A "mi vagyunk" azonban nominalista kijelentés, amelynek kimondója semmilyen szupraetnikus létezőben nem hihet. A kapitalizmus így az etnicizmus mellett létezik: a kettő összefüggése homályos.

Annyi bizonyos, hogy mivel a jelenlegi kapitalizmus politikai karaktere is bizonytalan - a piaci túldetermináció és az állami beavatkozás primátusának ciklikus váltakozása megállt (az olykori etatista retorika üres nosztalgia; az állam merőben külső szabályozó; minden társadalom "legállamibb" vonatkozását, a katonait "kiszervezik" magáncégeknek, ezt fogják követni a titkosszolgálatok), ennek folytán a transzállami és paraállami etnicizmus erős és nyerésre álló kihívója a hagyományos állampolitikának. (Így hát "a nemzet" - azaz a nacionalizmus - újjászületéséről szó sincs.)

Az etnicizmusból a "népfajok" egymás iránti békés közönye éppúgy adódhatik, mint egymás lemészárlása. A konfigurációk véletlenszerűek, aleatorikusak, sztochasztikusak. A filozófia számára hozzáférhetetlenek.

Úgyhogy el is hallgatok.

Magyarul először: Korunk. Harmadik folyam. XXIV/10. (2013. október), 107-110. Még azelőtt megjelent románul: "Nat*ionalism versus etnicism", ford. Anamaria Pop, Observator cultural, új folyam (XIV.), 431. (689.), 2013. szeptember 5-11. Ezt a változatot itt-ott javítottam és kiegészítettem.

Neked ajánljuk