A nacionalizmus a XVIII-XIX. század alapvetően univerzalisztikus politikai eszmeáramlatainak egyike, amely hatásosan szegült szembe az abszolút monarchiákkal, néhány kulcsfontosságú meggyőződés alapján.
Az egyik demokratikus jellegű volt, s szerinte a hatalom alanyának és tárgyának (szubjektumának és objektumának) egybe kell esnie, a népnek magának kell kormányoznia önmagát, ezért a néphez szervesen nem kapcsolódó instanciák nem gyakorolhatnak legitim hatalmat: nem kormányozhatnak bennünket olyanok, akik nem tagjai a mi honpolgári közösségünknek. Ez a nemzeti önrendelkezés (nemzeti függetlenség) elve.
A másik liberális jellegű volt. Eszerint a honpolgári közösség összetartozásának lényege az egyenlő jogok és kötelezettségek rendszere. Ez teremtheti meg a közösség tagjai közötti - elnyomás nélküli - szolidaritást, és védheti meg a politikai közösség (a nemzet) tagjait az államhatalom túlzott kényszerétől. Ez jogi-politikai egalitarizmus: a jogegyenlőség mindenkire egyaránt vonatkozik.
A harmadik kulturális jellegű volt. Hogyan kell meghúzni a honpolgári közösség határait? Azoknak kell - önként - együtt élniük valamely államban, akik hagyomány, anyanyelv, történeti (például felekezeti) hasonlóságuk okából egymással ismerős, otthonos, meghitt viszonyban vannak, akik könnyen értik egymást, és akik már a liberális nemzetállam létrejötte előtt tettek szert közös tapasztalatokra, s erről közös emlékezettel rendelkeznek.
A negyedik szociális jellegű volt. A helyi közösségekhez nem kötődő, "nemzetek fölötti" dinasztiák, arisztokráciák és klérusok privilégiumait fölszámolni egyet jelentett a demokratikus és liberális egalitarizmus követeléseinek teljesítésével és a kulturális egyöntetűség (homogeneitás) és összetartozás megerősítésével annak révén, hogy minden fölöttük lévő - a honpolgári közösségtől nem függő, vele szemben politikailag közömbös - instanciát leszállítanak a magas polcáról. (A négy meggyőződés együttese biztosíthatta volna a Durkheim-féle "mechanikus" és "organikus szolidaritás" sikeres kombinációját.)
Nagyjából ezek voltak 1848 alapgondolatai egész Európában, később másutt is követték őket. 1848 és 1918 között a nacionalizmus felszámolta a kis hűbéri fejedelemségeket, és nagy területi (territoriális), modern nemzetállamokat teremtett: így született az egyesült Németország, az egyesült Itália, Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia stb. Kicsikből lett nagy. (A kivétel a vesztes Magyarország és Ausztria volt: egyikük uralkodó elitje se óhajtotta a nemzetállammá válást - a nemzetállamiságnak nincs magyar vagy osztrák hagyománya, Ausztriában magának a nacionalizmusnak se -, mert "integritása", ún. történelmi egyénisége, ahogy valaha nevezték, magába foglalta a nemzeti kisebbségek szállásterületét is, így szemben állt a XIX. századi modern politika egyik alapkövetelményével. De ez kivétel.)
Mondani sem kell, hogy - mint általában - a nacionalizmus eszményi követelései se teljesültek soha; a nacionalizmus mindenféle egyéb irányzatokkal is vegyült, például a régi Oroszországban az autokrácia és az etnikai elnyomás antiliberális elemeivel (ennyiben Oroszország megelőzte a nyugati XX. századot). Mivel a "klasszikus" (liberális-demokratikus) nacionalizmus etnikai eleme nem volt erősebb, mint a többi alkotóelem, a jogegyenlőségre való törekvés általános volt, ennek az ára viszont az asszimiláció lett volna az uralkodó (többségi) etnikumhoz és/vagy felekezethez: ez sok helyütt (de nem mindenütt) váltott ki ellenállást vagy elégedetlenséget - de hát ez köztudomású.
Ti vagytok
Az etnicizmus XX-XXI. századi jelenség, Európában istenigazából 1989 után bontakozott ki (bár előzményei - mint az égvilágon mindennek a történelemben - vannak). Amiként a nacionalizmus egalitárius visszahatás volt a "nemzetek fölötti" (vagy "nemzetileg közömbös") abszolút monarchiákra, az etnicizmus reakció a "szocialistának" vélt univerzalizmusra és föderalizmusra. Tudomásul kell vennünk, hogy Keleten a "szocialistának" hitt modernizáló-szekularizáló-tervező államkapitalizmus (mindközönségesen: az ún. szovjet rendszer) teremtette meg a modernséget, következőleg: a nemzetállamot is a maga egalitárius velleitásaival (igényeivel). Ezért a modern univerzalizmus mindenütt észlelhető bomlása Keleten a nemzetállamok szétmállásával járt együtt (hiszen a keleti nemzetállam a "szocialista" univerzalizmus terméke volt, a nyugati nemzetállam viszont a liberális univerzalizmusé). A Szovjetunió és Jugoszlávia szétforgácsolódása - háborúkkal és vérengzésekkel - ennek jellegzetes következménye (a nagyból lettek kicsik); Csehszlovákia békésen vált ketté; ám jelentkezett azóta a morva szeparatizmus. Olyan ősi nemzetállamok esnek darabokra ma (Spanyolország, Nagy-Britannia), amelyekben az etnikai partikularizmus sokáig nem tetszett veszedelmesnek. Belgium szétesése Flandriára és Vallóniára már faktum.
Az etnicizmus már nem egalitárius abban az értelemben, ahogyan a nacionalizmus valaha az volt.
Az egyenlők honpolgári közössége - mint eszmény és közös hit - a múlté, a liberális, demokratikus és szociális elemek meggyöngültek, a kulturális azonosulás elsődlegessé vált. Az asszimiláció helyett az elkülönülés az uralkodó politikai technika: a valamikor "reakciósnak" tartott Kleinstaaterei, a "kisállami nyomorúság" (amelyről utoljára Bibó István írt igen ékesszólóan, mint emlékezetes) nem tetszik többé elavultnak: mindenki elfogadja az olyan, életképtelen entitások önállóságát, mint Besszarábia, Macedónia, Montenegró, Bosznia és Kosovo.
A mai etnicizmus legjelentékenyebb előfutára nem volt más, mint a néhai Nicolae Ceausüescu, akinek az "etnokratikus", a legtöbb tekintetben fasiszta jellegű "népállama" immár nem az asszimilációra törekedett. A nacionalizmus a XIX. században az asszimilálni kívánt etnikumokat (nemzeti kisebbségeket) fenyegette - joghátrányokkal - és vonzotta - jogelőnyökkel, befogadással, érvényesülési lehetőségekkel. Ceausüescu rezsimje csak fenyegette és szorongatta a kisebbségeket (főleg a magyarokat), anélkül, hogy az asszimiláció szokásos ígéreteit felkínálta volna. A perspektíva - amelyet nem sikerült, hála istennek, valósággá változtatnia - nyilvánvalóan a népirtás (vagy a tömeges kivándorlás kikényszerítése, vagy a kettő valamilyen szörnyű kombinációja) lett volna.
Ennek az etnicizmusnak a megvesztegetően egyszerű alaptétele így hangzik: különböző kultúrájú, eredetű, hagyományú honpolgári közösségek nem élhetnek együtt - ez természet ellen való.
Az etnikumok ("törzsek", felekezetek, "népfajok") nemzetté egyesülése immáron kizárt. (Ismétlem: a nacionalizmus - univerzalizmus; ezt azért nem látjuk ma, mert rávetítjük az etnicizmus mai, eleven tapasztalatát.) Az olyan racionális konstrukciók, mint a "német", az "olasz", a "román", a "jugoszláv", a "csehszlovák", ma egyszerűen nem lehetségesek. Ehhez nem kell ellenségeskedés se: a skótok ma már nem gyűlölik az angolokat, valószínűleg mégis különválnak tőlük, akárcsak a katalánok és a baszkok a spanyoloktól (de még gallego és andalúz szeparatizmus is lehetséges). Etnikailag semleges nemzetállami patriotizmus nincs - ezt erdélyi magyar olvasóimnak aligha kell bizonygatnom. A román etnicisták meglepően jól viselik a mindenfelé kitűzött magyar nemzeti zászlót, a székely fantázialobogót, sőt: még az árpádsávos textíliákat is; nyilván azért, mert már nem akarják, hogy az erdélyi magyarok románok legyenek, nem hiszik, hogy ilyesfajta szintézis (magyar etnikum, román hazafiság) megférhessen egyazon kebelben.
Az etnicizmus - ellentétben a régi, liberális-demokratikus nacionalizmussal - a modernség egalitárius követelményeivel szemben (jogegyenlőség, népszuverenitás) közömbös. Mindenféle politikai preferenciájú etnicistával találkozhatunk, bennük nem ez a tipikus, nem ez a fontos, hanem a kulturális identitás lelkes igenlése.
Ez annál föltűnőbb, mivel a hagyomány és önazonosság hordozója a reneszánsz óta az írásbeliség volt, amely éppen napjainkban - többek között a képdominancia, a digitális forradalom, illetve a magaskultúra példátlan válsága következtében - a megsemmisülés határára került. Az etnikai hagyomány többnyire teljesen alaptalan folklorisztikus koholmányok köré rendeződik - a fonóban elsuttogott népmondák analógiájára -, amint ezt írástudatlan társadalmakban megszokhattuk.
Azt, amit modern politikának gondolhattak (liberális, szocialista, de még a korporatista és fasiszta politikák is ilyenek a maguk technikai és jogtechnikai komponenseivel), a jelenlegi körülmények között egyre képtelenebbnek tetszik. A valaha nyomtatásban terjedő politikai (népközösségi, nemzetállami) retorika koherenciaismérvei nem érvényesíthetők többé. Sokan például a mai európai válságot az "európai föderalizmus" és a "nemzetállami partikularizmus" ellentétének fogják fel, ami abszurdum, hiszen a nacionalizmus - és a nemzetállam - rég halott. (Tehát a föderalizmus is halott.) Természetesen territoriális hatalmi elitek között vannak belvillongások, érdekellentétek és í. t. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az 1848-i eszmeállomány eleven - vagy azt, hogy az Európai Unió az új Szent Szövetség új Metternich és új Castlereagh vezetése alatt. Az Európai Unió régimódi szervezet (amennyiben a hagyományos politikát próbálja - eredménytelenül - művelni), de ellenfele nem a nacionalizmus, hanem az etnicizmus, ez viszont nem politikai a szó hagyományos (platóni vagy machiavelliánus) értelmében.
Mi vagyunk
Mind az Európai Unió, mind a nemzetállamok a hanyatlás végső stádiumában vannak. A kapitalizmus sokféle politikai szisztémával élt együtt négyszáz esztendős története során, de mindegyik - talán a Harmadik Birodalom részleges kivételével - politikai volt, jogilag értelmezhető államcélokkal, előírásokkal és korlátozásokkal.
Magát a nemzetállamot - és a klasszikus republikanizmushoz, a jakobinus (egalitárius) demokratizmushoz, a pluralista-joguralmi szabadelvűséghez, a legtöbb szocialista-kommunista elmélethez hasonlóan univerzalista nacionalizmussal együtt - a polgári korszak fő politikai formájának tartják. A nemzetek fölötti dinasztikus államok és a "városköztársaságok" (a reneszánsz Itáliában, Németalföldön, a svájci kantonokban, városállamokban) a múlthoz tartoztak, a kommunisztikus és anarchisztikus mozgalmak "proletár internacionalizmusa" pedig az ellenkultúrához (adversary culture).
A honpolgári (szupraetnikus) nacionalizmus a maga elvont általánosságában kifejezte a piacon szabad szerződéskötés révén munkaerejét eladó proletárnak (mint egyetemesen hozzáférhető "emberi erőforrásnak") az elvontságát. A proletár ugyanis nem áll személyes függőségben a burzsoával és a burzsoától (szerződésen kívüli "patriarchális" védelemben se részesül), viszonyukat a jog közvetíti. A munkabér ellenében a tőkés tulajdonos megkövetelhet mindenfélét az önként vállalt szerződéses kötelezettségek keretei között (ezeket a kereteket a nyilvános magánjog/munkajog szabja meg), de e szerződésen kívül a polgár és a munkás egyenlő (különben nem is léphetne önkéntes, szabad szerződéses viszonyra, amely ideiglenes függőséget állapít meg a kialkudott ellenszolgáltatás fejében). Ezért jellegzetes polgári demokratikus követelés az általános szavazati jog (és fogalmi rokonai).
Az etnicizmus nem azonos semmilyen ma ismeretes politikai irányzattal, bár persze hatással van a mai szélsőjobboldalra, amelynek az előzményei (a huszadik század elejétől 1945-ig) a nemzettel a "fajt" állították szembe, amely a nemzet egyik első nagy modern riválisa volt a partikularizmus, az identitás és a szolidaritás tekintetében (a másik természetesen: az osztály). A nemzetiszocialista fajelmélet és fajkultusz/fajgyűlölet kifejezetten a liberális-demokratikus nemzetállam és nacionalizmus ellen irányult; Himmler titkos tervei szerint a II. világháború után a német nép nem "nordikus" elemeit is háttérbe szorították, "deszelektálták" és talán irtottak volna, s a demográfiai hiányt skandináv elemekkel való keresztezéssel (!) akarták pótolni. A nácik kizárólag propagandisztikus és manipulációs célzattal használták a nacionalizmus bizonyos világnézeti aspektusait, a nácik nem voltak nacionalisták. Ugyanakkor etnicisták se voltak. Politikájuk egy része "apolitikus" volt (a politika szokásos imperatívuszaival - terület, gazdagság, populáció, rend, lojalitás - hagyományos módon nem írható le), de azért mégis modern: a modern technikából, árutermelésből fakadó uniformitásigény épp anynyira jellemző volt rá, mint kor- és vetélytársaira (konzervatív vagy fasiszta korporatizmus [például Salazar, Dollfuss, Franco], New Deal, sovén katonai diktatúrák [Pilsudski, Horthy], sztálinizmus stb., amelyek többségében volt némi államkapitalista beütés, bár egyikben se olyan mértékben, mint a Szovjetunióban).
Bár senki nem tud felelni a kérdésre: "vajon mi jelentette volna a nemzetiszocializmus, a Harmadik Birodalom számára a sikert?", vagy: "vajon mi volt a nácik voltaképpeni politikai célja?", eszközeik koherensek voltak, az általuk elterjesztett társadalmi rend úgyszintén.
Az etnicizmus a hanyatló, kései kapitalizmusnak abban a korszakában alakul ki, amelyben a munka, mindenekelőtt a termelőmunka megszűnt az emberiség általános állapotának lenni. A munka ("a munkahely", a job) egyre inkább privilégium: márpedig a kiváltság pozíciója nem kedvez a szerződési szabadság érvényesülésének. "A megélhetés" fokozatosan állami feladattá vált olyan társadalmakban, amelyekben az állam terjedelme és hatásköre a neokonzervatív ellenforradalom után nagyon megcsappant. Az arányukban zsugorodó népjóléti forrásokért folytatott, mind élesebb verseny a politikai autoritást teszi döntőbíróvá a juttatásokhoz való hozzáférés tekintetében, ezért a versengő csoportok természetesen megpróbálják vetélytársaik egy részét ebből a versenyből kizárni. A kizárási (és befogadási) ismérvek (kritériumok) mindinkább etnikai jellegűek (vagy - bevándorlók esetében - az állampolgársággal is összefüggenek). A szabad verseny a tőkére korlátozódik, a "munkaerőt" nem illeti meg. A polgári korszak két legfontosabb, elvont-egyetemes összetevője (munkaerőpiac, politikai/népi részvétel) a premodern korra emlékeztető módon darabolódik föl. Ennek a fölosztásnak a legitimációs ideológiája - egyebek mellett - az etnicizmus, amely az egyik leghatalmasabb erő a jelenkori politikai társadalomban.
Az etnicizmus nem terjeszkedő, hanem önkorlátozó, visszahúzódó, önkicsinyítő, olykor öncsonkító - a triumfáló nemzetállami célképzetek szemszögéből nézve kifejezetten dekadens. Mivel összhangban van a "posztmodern" korérzéssel, nincs univerzalizáló telosza, nem vonzza semmiféle "nagyság", történeti ideológiája messzemenően eklektikus - ezért kell neki Decebal, Csaba, Szvatopluk: mert nincs értékelhető modern "megfejtése" az elvont archaizmuson kívül -, ezért aztán valamelyest mindenkire hat. Így beszélhetnek a populáris-kommerciális kultúrában olyasmikről, mint "a magyar mentalitás", mintha Széchenyi és Petőfi, Széchenyi és egy nyilas légóparancsnok, Széchenyi és egy sztálinista tömbbizalmi, Széchenyi és egy mai leszbikus PR-menedzser "mentalitása" azonos lehetett volna vagy lehetne.
Az etnicizmus mindössze any-nyit mond: "mi vagyunk". Ebből a létből semmiféle erkölcsileg bírálható Legyen nem származhatik.
Hiszen ez csak akkor elképzelhető, ha az univerzalizálás, az általánosítás lehetséges. A "mi vagyunk" azonban nominalista kijelentés, amelynek kimondója semmilyen szupraetnikus létezőben nem hihet. A kapitalizmus így az etnicizmus mellett létezik: a kettő összefüggése homályos.
Annyi bizonyos, hogy mivel a jelenlegi kapitalizmus politikai karaktere is bizonytalan - a piaci túldetermináció és az állami beavatkozás primátusának ciklikus váltakozása megállt (az olykori etatista retorika üres nosztalgia; az állam merőben külső szabályozó; minden társadalom "legállamibb" vonatkozását, a katonait "kiszervezik" magáncégeknek, ezt fogják követni a titkosszolgálatok), ennek folytán a transzállami és paraállami etnicizmus erős és nyerésre álló kihívója a hagyományos állampolitikának. (Így hát "a nemzet" - azaz a nacionalizmus - újjászületéséről szó sincs.)
Az etnicizmusból a "népfajok" egymás iránti békés közönye éppúgy adódhatik, mint egymás lemészárlása. A konfigurációk véletlenszerűek, aleatorikusak, sztochasztikusak. A filozófia számára hozzáférhetetlenek.
Úgyhogy el is hallgatok.
Magyarul először: Korunk. Harmadik folyam. XXIV/10. (2013. október), 107-110. Még azelőtt megjelent románul: "Nat*ionalism versus etnicism", ford. Anamaria Pop, Observator cultural, új folyam (XIV.), 431. (689.), 2013. szeptember 5-11. Ezt a változatot itt-ott javítottam és kiegészítettem.
