Nem talál magának világos, életszerű üzenetet a NER kultúrpolitikája

A Békés Márton által megfogalmazott nemzeti maximum valójában csupán a totalitárius kultúrdominancia fogyasztóbarát elnevezése.

Békés Márton, aki a szélsőjobbról felszippantott lázadóból időközben a magát szélsőjobb­oldalivá formáló egykori „cent­rális” erőtér kultúrkampfjának zászló-, pontosabban Molotov-koktél-vivője lett (vö. Békés Márton: Gerillaháború, KKETTK Alapítvány, 2017), szeptember elején újabb kultúrpolitikai esszét bocsátott közre. A nemzeti maximum című programkiáltvány, vitairat, eszmefuttatás, mifene Schmidt Mária Látószög című blogján jelent meg. Ám az írás nem kavart port, nem gerjesztett vitát, még a figyelmet sem sikerült magára felhívnia – jóllehet, a szerző fontos ember, Schmidt Mária fiókideológusa, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője, a XXI. Század Intézet igazgatója, et cetera.

A szöveg olvasójában először az a kérdés merül fel, hogy vajon mi lehetett a szerző célja vele? Aztán meg az, hogy miért tart ott (sehol) az Orbán-rezsim kulturális korszaképítése, ahol négy éve tartott – amikor Békés kultúr­harcos kézikönyve, a Kulturális hadviselés megjelent? Vagy hat éve – amikor Orbán Viktor Tusványoson arról beszélt, hogy kulturális korszakba kellene ágyazniuk a politikai rendszert? Vagy épp tizenöt éve, amikor ugyancsak Orbán Kötcsén a baloldali kultúrhegemónia leváltását jelentette be?

Békés kiindulópontja a jól (túl jól) ismert axióma: „Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne.” Azaz a NER-ből azzal „korszakot” építeni, ha megtaláljuk, jobban mondva feltaláljuk annak szellemiségét. Hiszen, folytatja Békés, bár „politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik”.

Áthatás és sikeresség lennének tehát a kulcsszavak, amelyekről nem csak Békés írt már sokat – a rezsim másik kultúrideológusa, Demeter Szilárd is megfogalmazott hasonlókat, csak ő társadalmasításról beszélt. Összeköti őket az is, hogy egyikük sem tisztázza, voltaképpen mit is akar pontosan az „áthatás” avagy a „társadalmasítás” útján sikerre vinni. Csak az biztos, hogy az Orbán-rendszer „korszakká” emeléséhez a kultúrát afféle fegyverként alkalmazható eszköznek látják. Nem véletlen, hogy Békés már régóta kizárólag militáns fogalmakat használ kulturális kérdések le- és szétírásához: „A könyv fegyver, olvasni haditett.” Vagy: „A kulturális hegemóniaépítés elhúzódó lövészárok-háború, nem villámgyors szuronyroham.” Úgy tűnik, nem szereti különösebben azt, amiről beszél (mármint a kultúrát) úgy általában, legfeljebb azokat a szeleteit vagy inkább forgácsait, amelyek az ő kombattáns, hatalomvezérelt, ideologikus és antidemokratikus eszméihez felhasználhatók. És mivel a kultúra nagy része nem ilyen, a végső célja az, hogy erővel mégis effélévé alakítsa az egészet. Ennyiben valóban történt para­digmaváltás mondjuk a Kerényi Imre- vagy a Bencsik Gábor-féle korai, meghaladott modellekhez képest. Míg ez utóbbiak a „mi” kultú­ránkat akarták az „ő” kultúrájukkal szemben megmutatni, felemelni, előnyhöz juttatni, addig

Békés azt akarja, hogy minden kultúra, ami létrejön, a „mi” kultúránk legyen – azaz csak az lehessen kultúra ebben az országban és ebben a korszakban, ami a „mi” kultúrafogalmunknak megfelel.

Ez a „korszak” éppen attól lenne korszak, hogy megszűnnének benne a különböző kultúrafogalmak, s csupán az maradna érvényben, amit a politikai rendszer érvényesnek gondol. Lenne a kultúra meg a nem kultúra, ez az áhított cél. A nemzeti maximum tehát valójában csupán a totalitárius kultúrdominancia fogyasztóbarát elnevezése.

 

 

Maguk közt

Fotó: MTI/Máthé Zoltán  

De szeretnék valamit gondolni!

Csakhogy ez a hatalompolitikai keretrendszer, amit itt Békés vázol, ha strukturális értelemben el is képzelhető, tartalmilag nem az. Ami annál is fájóbb, mint hogy a kultúra alapvetően mégis tartalmi kérdés, és nem szerkezeti. Hiába építünk köré ketrecet, valamelyik része mindig átcsusszan a vasrudak között. Éppen emiatt utálja a kultúrát minden autokrata rendszer, és üldözi minden diktatúra. A kultúrával nem lehet kesztyűs kézzel bánni, mert folyton rászed bennünket. Vagy agyonlőni lehet, vagy élni hagyni, de bármelyik esetben viselni kell a következményeket.

Ha jól értem, Békés a kultúrát (illetve kultú­rákat) agyon szeretné csapni, hogy a számos tetemből a neki tetsző részeket összeöltse egy afféle frankensteini szörnyeteggé, amely azután minden parancsot zokszó nélkül teljesít majd. Ez a szörnyeteg lenne a nemzeti kultúra, ha a Békés-féle maximális elvárások teljesülnének. Ám idáig nem jutunk el (még), mert egyelőre a maximumok megfogalmazása a tét. Békés írását olvasva mintha egy kultúrpolitikai szellemvasúton haladnánk visszafelé a NER belső idejében 2020 és 2018 érintésével 2009-ig és még annál is tovább.

Tartalmi szinten tehát nem történt semmi – azaz ez a semmi az, ami történt. Békés 2020-ban tette közzé programadónak szánt könyvét, a már említett Kulturális hadviselést (alcíme: A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata). Lapunkban Farkas Zsolt írt kitűnő analízist róla (lásd: Komisszárkultúra I–II–III., Magyar Narancs, 2021. augusztus 5., 12. és 19.), és sok egyéb éles meglátás mellett azt is az opus magnum szemére hányta, hogy a „koncepció (retorikai és politikafilozófiai) zavarossága mellett kulturálisan meglehetősen üres”. Nos, négy évvel később még kevesebb tartalmat találunk ott, ahol a maximumnak kéne lennie.

Mit is állít most Békés? Egyfelől, hogy a helyes korszakolás immáron ez: 1945–2010, és 2010-től ameddig megy a szekér. Ez az állítás már 2020-ban sem volt új. Azt is mondja, hogy ugyan a jobboldal itt szétnyerte magát politikailag az elmúlt másfél évtizedben, de kulturálisan nem sikerült ezt a dominanciát érvényesíteni hiánytalanul. Miért? Egyrészt mert a baloldal újabb generációkba ágazott le (az Apró–Dobrev klán meg a Donáth család), ám még ennél is fontosabb, hogy miközben a jobboldal lokálisan dominál, globálisan mégis elnyomja a balliberális világelit vagy világhatalom.

A NER kultúrdominanciája tehát így ideo­logizálja meg a maga kisebbrendűségi érzését és bosszúkultúráját.

Ez sem egészen új elem, de Békés ezúttal világosan felfedi a jelenség pszichopolitikai hátterét – és ezért akár hálásak is lehetünk neki.

Ám mindezzel a tartalmi kérdéshez, ahhoz tudniillik, hogy mi az úristen lenne kulturális értelemben a „nemzeti maximum”, még mindig nem jutottunk közelebb. Békés leszögezi: „a nemzeti-konzervatív oldal kulturális tevékenysége és a jobboldali kormányzás azért folyik, közvetlen és közvetett módon, hogy a következő ezer évben is legyen magyar kultúra s kultúránk magyar legyen”. Ezek szerint, ami nem nemzeti-konzervatív kultúra, az mindezt nem akarja. De Békés ennek bizonyítására ezúttal sem sorol fel semmiféle példát – hiszen egy ekkora, a magyar kultúra tökéletes nem ismeretéről, a szimpla műveletlenségről tanúskodó blődségre nem is lehet.

Békés az írása végén aztán csak eljut a maximáig (halleluja), ami szerinte, illetve az ál­tala idézett – és szépen megdicsért – Hankó Balázs miniszter szerint a következő: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”.

Szabó, a magyar világ megváltója

Amit Békés most feltalál (illetve amit Hankó még a nyáron elsütött a Rákóczi Szövetség szabadegyetemén Sátoraljaújhelyen, és bizonyára még számtalan másik alkalommal azóta) ugyancsak nem új motívum. A mondat gazdája valójában Szabó László (Békés be­csülettel hivatkozik is rá), aki volt már sok minden, Bokros-csomag-ellenes diákvezér, helyettes államtitkár az egykori Ifjúsági és Sportminisztériumban, Schmitt Pál budapesti főpolgármester-jelölt kampányfőnöke, az MTVA tanácsadója, a Magyar Teátrumi Társaság titkára, a Magyar Paralimpiai Bizottság, illetve a Magyar Sakkszövetség elnöke. Emlékezetes írása (másik nemigen volt neki) a Békés által főszerkesztett Kommentárban jelent meg. A Kultúrpolitikai gondolatok című, tizenhárom pontos kiáltvány veleje ez: legyen a magyar kultúra lényege az a gondolat, hogy „a világ legjobb dolga magyarnak lenni!” Szabó javaslata az volt, hogy mindent ennek rendeljenek alá, az intézményi struktúrát – ez tulajdonképpen meg is történt, a Szabó által sorolt mindegyik intézmény, az Operától a Nemzeti Filmintézetig, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól a Nagycirkuszig – a NER kultúrpolitikai vezénylése alatt áll –, a támogatási szisztémát, az oktatási rendszert, de még a könnyűzenét és a street artot is. Csak olyan kulturális termék kaphasson támogatást, és csak az számíthasson a nemzeti kultúra részének, ami ezt a jelmondatot (nem ismételjük meg, Szabó megteszi tízszer) tűzi zászlajára – vagy bármijére.

Ám ez az „üzenet” és velő négy éve sem jelentett semmit, mint ahogy ma sem jelent.

Békés azt írja, hogy ez egy „tágas, barátságos, mégsem kontúr nélküli üzenet” – de hol van ebben a kontúr? És a tágasság? A barátságosság? Békés szerint ez befogadó kulturális modell lenne – feltéve, ha valaki elfogadja a megjelölt maximát (most sem írjuk le még egyszer). Tehát valójában nem befogadó. Sajnáljuk, de annak, hogy „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”, nincs értelme. Mihez képest jobb, hovatovább a legjobb magyarnak lenni? A románnak levéshez képest? Vagy a zsiráfhoz képest? És még ha lenne is értelme a „maximának” – mint ahogy nincs neki –, még csak nem is igaz. Bizonyos helyzetekben jó érzés magyarnak lenni, más körülmények között meg nem. Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem tételezhető fel egy olyan társadalom, amelyben mindenkinek ugyanaz az élménye nemzetiségi – vagy bármilyen – alapon. Lehet, hogy a Terror Házában sokmilliós fizetésért könnyű kézzel összerakható ideológiai parasztvakítások gyártása közben, az Andrássy út forgatagára kitekintve azt gondolhatja valaki, hogy ez a legeslegjobb dolog a világon. Mármint amit ő csinál, hogy „magyarnak van”. De még ő sem feledkezhet meg róla, hogy ugyanebben a városban valaki az utcán fekszik egy kidobott matracon, vagy vidéken egy fűtetlen vályogházban várja rettegve a telet. Neki nyilván nem ugyanolyan nagy mulatság magyarnak lenni. Vagy csak úgy lenni.

Mindezek után az, hogy ebből próbálnak mégis olyan kulturális üzenetöntő formát gyártani, amelybe belecsorgatva majd a magyar kulturális-művészeti felhozatal egésze a hegemón rendszer letéteményesévé válik, s azt végső soron intellektuálisan aládúcolva történelmi korszakká teszi, akárhonnan nézzük is, hiú ábránd.

Csodálkozva figyeljük tehát, hogy mennyire nem talál magának világos, életszerű üzenetet a NER kultúrpolitikája. Mondanánk is, hogy ne bajlódjanak vele, hiszen a kultúra lényege, hogy nem lehet ilyen általános ideológiára ráhúzni a teljességét, de hát miért is hallgatnának ránk? Békés állítólag hamarosan könyv formában is közzéteszi a nemzeti maximum kulturális programját, ez csak egy kis ízelítő volt. Körömrágva várjuk.