Ha bezárnák a magyar kórházak felét, jobban működne az egészségügy. A betegek is jobb ellátást kapnának, legföljebb nem tíz percet kellene utazniuk ezért, hanem huszonötöt. Kóka János, a Doktor24 Medicina Zrt. nevű magánegészségügyi szolgáltató egyik alapítója – 2004 és 2008 között a Gyurcsány-kormány gazdasági minisztere – beszélt erről az ATV-ben szerda reggel. Szóba hozta, hogy az is igaz, az állam évente 2 ezer milliárd forintot spórol ki a rendszerből. Ám mindegy, hogy nem akarja, vagy nem tudja ezt a pénzt odaadni rá: az ezredforduló óta három nagy tanulmány készült az egészségügyről, és mind a három arra a megállapításra jutott, hogy túl sok az intézmény. Ennek a helyzetnek a megoldásával a politika az utóbbi harminc évben adós maradt – ezt is mondta.
Ez önkritika, amelyben nem mélyült el igazán az egykori szabaddemokrata politikus. Pedig érdemes arról beszélni, miért nem zárták be az eddigi kormányok a kórházak felét, ha már ez tényleg kívánatos volt régóta.
Elsősorban azért, mert a döntéshozók, köztük a vidéki országgyűlési képviselők tudják, hogy amit Kóka János mond az utazás időtartamáról, nem igaz. Akinek van autója, vagy a fia, unokája elviszi a kezelésre, bizonyos településeken tényleg beér huszonöt perc alatt a kórházba. Vannak olyan vidékek, ahol nem. Akinek nincs lehetősége kocsival menni, huszonöt perc alatt csak ott éri el a kórházat, ahol ötpercenként követik egymást a villamosok. Csongrád megyében a fábiánsebestyéniek a tőlük 17 kilométerre lévő szentesi kórházba utaznak ellátásra. Ez autóval sem huszonöt perc.
Tény, hogy az utazással töltött idő igazán a sürgősségi ellátásnál számít sokat. Azért említettem Fábiánsebestyént, mert abban a községben 1995 óta mentési központ működik. A képviselő-testület úgy döntött, az ott élő kétezer embernek is jár az, ami a városiaknak: hogy az újraélesztés szempontjából kritikus 4-5 percen belül megkapja a szakszerű segítséget.
Aki az egyébként teljesen korrekt közgazdasági érvek alapján úgy döntene, hogy be kell zárni egy bizonyos kórházat, vagy átalakítani a rendszert valahogy – ilyen törekvések voltak –, annak előbb el kellene magyaráznia a kórház által eddig ellátott embereknek, miért jobb nekik, ha ezután többet kell utazniuk.
Ez azért kikerülhetetlen lépés, mert a kórházhoz a legtöbb ember kötődik az életét meghatározó élmények révén. Ott született meg a gyereke, oda vitt be szigetelőcsíkokat, mert rosszul záródott az ablak a kórteremben, ahol az anyja feküdt. Ötven fölött már nem is téved el benne, annyiszor járt ott látogatni, aztán kezelésen. Sok kórházról még tudják a helyiek, hogy közadakozásból épült. Téglajegyeket vehetett, aki azt akarta, hogy épüljön. Az ott élők akarták, hogy legyen, nem az állam találta ki. Ezeket az embereket nem nagyon kell lázítani, maguktól is mennek tüntetni, ha egyszer az a hír szivárog ki, hogy a kormány suttyomban be akarja zárni a kórházat, vagy csak „hozzá akar nyúlni”. A helyi politikusok sem nagyon tehetnek mást ilyenkor, beállnak a tömegbe, vagy eleve ők szervezik a demonstrációt. Csongrád megyében az utóbbi harminc évben Makón, Szentesen és Hódmezővásárhelyen tüntettek az emberek a kórházukra vonatkozó tervek miatt, több ezer résztvevővel. Két alkalommal kormánypárti polgármesterek szervezték a tüntetést.
Ez nem nekik volt erkölcsi vereség, hanem a kormányuknak. Nem tudott úgy hozzáfogni az átalakításhoz, amely elvileg az ország javát szolgálta, hogy meggyőzze jó szándékáról az érintetteket, legalább a saját táborához tartozókat.
Ki is alakult az a meggyőződés, hogy nálunk lehetetlen egyeztetésekkel elérni bármilyen nagyobb rendszerszintű változást, olyan sokfelől jelentkezik ellenállás. Szemtanútól tudom, hogy a balatonőszödi megbeszélésen az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc azért fakadt ki olyan ordenáré módon, mert az előtte szólók arról beszéltek, ha már tényleg muszáj spórolni az államon, ám legyen, csak az a terület, amit ők képviselnek, ezt lehetőleg ne szenvedje meg.
Lehet, az egészségügy hatékonyabban működne attól, amit Kóka János mondott. Laikus ésszel az nem fogadható el – ennyi érv alapján legalábbis –, hogy az ellátás attól tényleg jobb lenne. Most úgy fest, a legnagyobb gond a szakember- és a pénzhiány. Ezért alakul ki olyan helyzet, hogy daganatos betegeknek arra is várniuk kell egy vizsgálatnál, hogy egyáltalán várakozóként számon tartsák őket.
Ha kevesebb kórházban dolgozna ugyanennyi ember, ezek a betegek hamarabb sorra kerülnének?
Elmagyarázni, hogy mi miért történt, mi lehet a megoldás; minden kérdésre választ adni, korrekt érvekkel, felnőttnek tekintve azokat, akiknek a sorsáról van szó, és minderre elég időt adni – ez olyan munka, amilyet látni még nem volt szerencsém.
Lehet, hogy igaz, csak nem korrekt érv, hogy luxus egy ekkora országnak ennyi kórházat működtetni.
(Címlapképünk – a Kaposi Mór Oktató Kórház épülete – illusztráció. Fotó: MTI/Ruprech Judit)
