Mintha az eszközökben egyre kevésbé válogató boszorkányüldözés folyna Európa- szerte a gonosz és velőnkig ártó atommal szemben (pedig atomokból állnánk mi magunk és a körülöttünk lévő világ is). Az egyre ismertebb és nagyobb befolyású zöldszervezetek lassan átmossák az agyunkat, néha igazi zöldségekkel beültetve a gondosan kigyomlált szürkebarázdákat. A szakemberekből, tudósokból, mérnökökből álló "atomlobbi" pedig nem készült fel arra, hogy a tudományosan bizonyítható tények további védelemre szorulnak. Azt már tudják, hogy a közhangulat nagy úr, de úgy érzik - nagyon helyesen -, hogy szerénynek, csöndesnek, észrevétlennek kell maradniuk ezen a területen is. Az atomenergiával foglalkozók régóta vergődnek ebben a csapdában. Az erőmű vezetői mintha nem okultak volna Rejtőből - ha helyzet van, és közlik, hogy semmi ok a nyugtalanságra, a Grand Hotelben rögtön kitör a pánik, viszont azt sem választhatják, hogy inkább csöndben maradnak, mert az még súlyosabb következtetések levonására ad okot. Az erőmű mellett a Dunán ringatózó halászladik képe - kedves próbálkozásként - még fizetett hirdetés formájában is vegyes visszhangot keltett. Előfordulhat azonban, hogy néhány év múlva úgy gondolunk majd vissza a Paksról most folyó vitákra: ha akkor okosabbak, higgadtabbak lettünk volna, most több olcsó áramunk lenne.
Érdekes volna megvizsgálni, az elmúlt húsz év alatt hány híradás számolt be arról, hogy az erőmű kiválóan, a nemzetközi összehasonlítások alapján is jól és biztonságosan működik, miközben Magyarország közel felét olcsón és környezetkímélő módon látja el árammal. Az ilyen híreket csak ímmel-ámmal és semmiképpen sem a címlapon közölné a sajtó. Az elmúlt két hónap alatt viszont több mint 350 híradás foglalkozott a paksi atomerőműben történt súlyos üzemzavarral. Persze csak a rossz hír a hír - és különben is, végre valaminek alaposan utánajárt a sajtó, aki figyelmesen olvasta a megfelelő híradásokat, megtudhatta az üzemzavar pontos történetét, okait, körülményeit. Ez a hatalmas nyilvánosság és hírmennyiség azért is indokolt, mert a közt erősen foglalkoztatta a kérdés. Idáig ez tehát rendben is lenne.
Az állandó információözön nemcsak kielégítette, de ébren is tartotta az el-elszunnyadó érdeklődést. Bár Pakson nem történt robbanás - ugye mindenki így emlékszik majd? -, egy magyarországi cementgyárban igen, ráadásul éppen ebben a zűrzavaros időszakban. Aznap - de csak aznap -, május 22-én röviden tájékoztatott is róla majd' minden hírforrás. Ha olvastuk is, csupán átfutottuk a hírt. Hiszen ott nem tüntetett tízegynéhány, minden irányból lefotózott, rikító ruhás aktivista, és a híradások sem arról szóltak, hogy a cementpornak milyen egészségre ártalmas hatásai lehetnek. Talán joggal nem kapott ez az eset nagyobb publicitást. Ám június 18-án ugyaninnen már halálos üzemi balesetről ad hírt az MTI. Azt soha nem tudjuk meg, hogy ha akkor jobban odafigyelünk, és a nyilvánosság például kikényszeríti a biztonsági előírások megszigorítását, elkerülhető lett volna-e a szerencsétlenség. A májusi sajtóban szemet szúr egy másik "napihír" is. Újabb bányaszerencsétlenség Kínában - közli 15-én a Népszava. Kiderül, közel 100 bányász életét követelte egy szénbányarobbanás. Azt is megtudhatjuk, hogy az elmúlt egy évben több mint ötezer ember halt meg hasonló szerencsétlenségekben. A híradások száma ebben az esetben is tíz alatt van. A bányaszerencsétlenséget a Magyar Hírlap Online május 14-én mint a világ eddigi legnagyobb balesetét aposztrofálja. A másnapi offline kiadásban a hír megfogalmazása eltért egy picit: "robbanás történt egy bányában... Tavaly több mint ötezer ember halt meg bányaszerencsétlenségekben." Feltételezem, csak valami figyelmetlenség miatt maradt ki a teljes szövegből a szén szó. (Ugyanez az apró hiányosság kimutatható a Magyar Nemzetben publikált aznapi híradásban is.) Talán nem ítéltetett ez a kis részlet fontosnak. Bizonyára nem is lenne az - ha nem torzítaná tovább egy csöppet azt a szemléletet, amellyel a választópolgár a különböző energiaforrásokból származó környezeti vagy egészségi veszélyekre tekint. De a magukat környezetvédőnek valló és a szélesebb közösség érdekeire hivatkozó zöldszervezetek sem csapnak mindennapos patáliát a hatalmas mennyiségű üvegházgázt és a savas eső alapanyagát termelő szénerőművek miatt. Esetleg azzal nincsenek tisztában, hogy a rettegett radioaktív anyagokból a magyar széntüzelésű erőművek nagyságrenddel nagyobb mennyiséget bocsátanak a környezetünkbe, mint a paksi atomerőmű? Vagy ők végzik a dolgukat, csak a sajtó nem visszhangzik tőle? Ezek szerint a rossz hírek között is van különbség? Ekkora aligha. Valószínűbb, hogy ezeket a kérdéseket valamiért nem tartják olyan fontosnak megvizsgálni a harcias zöldek.
*
Tudjuk, a demokrácia többek között épp attól demokrácia, hogy bárki elmondhatja a véleményét, élhet gyülekezési és egyéb szabadságjogaival - még akkor is, ha ez sokakat zavar, vagy sérti más közösségek érdekeit. Esetleg az egész társadalomét. Azt az egyre inkább bevett gyakorlatot azonban elkerülhető túlzásnak érzem, amikor szakmai kérdések taglalásakor legalább ugyanolyan súllyal esik latba a sajtóban a húsz-egynéhány éves, feltűnni vágyó aktivista személyes véleménye, mint a nemzetközileg elismert, tudományos életpályával rendelkező szakember tényekre alapozott érvelése. Az újságírók, riporterek, politikusok és döntéshozók egyre szembetűnőbb tudományos-műszaki járatlansága összeegyeztethetetlen a társadalom számára legelőnyösebb döntések meghozatalának kívánalmával. E döntéseket egyre kevésbé tényekre, inkább hangulatokra, hitekre, hiedelmekre alapozzák. A felfokozott közhangulatban az előrelátó, energetikailag jól tájékozott politikusok is egyre kevesebb jót mernek mondani az atomenergiáról, hiszen ezzel erős fegyvert adnának politikai ellenlábasaik kezébe. Lassan beteljesedik Kemény János 70-es évekbeli utópiája, mely szerint az amerikai képviselőház 215 szavazattal 197 ellenében eltörölte Newton gravitációs törvényét. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat elkeseredett akcióival már odáig jutott, hogy januárban állásfoglalást adott ki a csernobili katasztrófa hazai egészségügyi hatásairól szóló tudósítások és megnyilatkozások cáfolatára. Ebben a sugárterhelés nagyságának ismételt, nemzetközileg elismert elemzése mellett felkérik a sajtó munkatársait, hogy ellenőrizzék a megjelenő állítások szakmai helyességét, mert félrevezetik az embereket, és megrendítik a hazai szakemberek iránti bizalmat.
*
A sajtóhíradások szakszerűtlenségét és aránytalanságát még súlyosabbá teszi az, hogy a közoktatásban tendenciózusan rövidül az iskolában, tanórákon ilyesmire fordított idő. Csökken a természettudományos órák száma, szűkül az oktatás során átadható tényszerű tudás és tudományos szemléletmód spektruma. A tömegtájékoztatás lassan átveszi, illetve jól-rosszul kiegészíti az iskolák szerepét a körülöttünk lévő élő és élettelen világról alkotott képünk kialakításában. Ötvös Zoltán így fogalmazta ezt meg április 22-én Agyhasadás című írásában a Népszabadságban: "A tantervben megtűrt, minimális óraszámban oktatott fizika, kémia, biológia szűkre szabott tananyagából vajmi keveset tudhatnak meg a felnövekvő generációk az atomok működéséről, az atomenergia hasznosíthatóságáról. Az elektromosságról, a mikrohullámokról, a CD-t működtető lézerről. Arról, hogy egy egyszerű röntgenvizsgálat során jóval nagyobb mennyiségű sugárzás éri az embert, mint ha az elmúlt tíz napban valaki éjjel-nappal az atomerőmű kapujában csücsült volna."
De kinek jó, ha félünk? Ha egyre nagyobb arányban és egyre kisebb kritikával fogadjuk el az elénk tálalt félelemkeltő híreket? Rövid távon ez talán sok politikai és gazdasági szereplőt segíthet egyéni érdekeiben. Nem túlságosan árnyalt tevékenységük egyik mélypontja a parlament környezetvédelmi bizottságában felbukkant - teljesen abszurd - szarkofágépítési ötlet volt. Hosszú távon rosszul jár mindenki. Az egyszerű hírfogyasztó érdekeit a legkevésbé sem szolgálják a belénk sulykolt sztereotípiák, a tömegpszichózis, a bizalmatlanság, amely képtelenné tesz arra, hogy felfogjuk a másik oldal érveit. Nem jó, ha tájékozatlan, szenzációéhes újságírók vagy önző érdekek által vezérelt politikusok találják ki számunkra, hogy mitől rettegjünk, s hogy miként döntsünk a "saját akaratunkból" - esetleg épp alapvető érdekeink ellenében. Gyakran és sokan mondják, hogy a modern tudomány eltávolodott az embertől, s egyre félelmetesebbé válik. Ezek ellen a démonok ellen akkor védekezhetünk a legjobban, ha mi magunk is megértjük a körülöttünk levő eszközök működését, ha (újra) megtanuljuk a fantasztikus szellemi értékeket rejtő fizika alapjait. Ne hagyjuk, hogy becsapjanak. Vegyük elő megint - vagy kérjük el a gyerektől - a fizikatankönyvet: hogy okosabban tudjunk újságot olvasni.
