Bozóki András (Népakarat és társadalmi érdek, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.) vehemensen küzd a populista demagógiánál is kártékonyabb, technokrata-elitista, a demokráciát porba döntõ felvetéseim ellen, amelyeket nagy vonalakban az államháztartási reform esélyei és a költségvetési fegyelem erõsítésérõl folyó vitában vázoltam (Kire bízzuk a kasszakulcsot?, Magyar Narancs, 2004. július 1.). A szelektív olvasás és minõsítés joga minden olvasót megillet. Bozókit is. Néhány megjegyzést azonban - a tévhitek elkerülése végett - szükségesnek tartok hozzáfûzni az észrevételeihez.
H
Az elmúlt években Magyarországon megfigyelt költségvetési torzulásokat okozó motivációk és magatartásformák nem tekinthetõk egyedinek Európában. Cikkemben ezért nem a hitelvesztett magyar költségvetési helyzet ihlette saját teóriáimat fejtettem ki (bár minden sorát vállalom). Azokat a gondolatokat próbáltam meg összefoglalni és alkalmazni a magyar helyzetre, amelyek manapság foglalkoztatják a világ neves elméleti közgazdászait és Európa vezetõ gazdaságpolitikusait annak érdekében, hogy költségvetési fegyelem és rugalmasság - a tartós és kiegyensúlyozott fejlõdés feltétele - jellemezze az Európai Unió egyes tagországait és az euróövezetet egyaránt.
H
Az EU régi tagországaiban a demokratikus kormányok a stabilitás megõrzése érdekében mindenütt - a stabilitási és növekedési egyezménytõl függetlenül - saját belsõ fiskális szabályokat is bevezettek. (Az érdeklõdõk részletes ismer-tetést találnak a bizottság Public Finance in the EU éves jelentéseiben.) Magyarország számára elõny, hogy tanulhat a tapasztalatokból, átvehet bevált gyakorlatokat, mint ahogy teszi ezt a többi új tagország is. Ezek a szabályok a kiadásokat, a deficitet, illetve az eladósodottságot korlátozzák (Bozóki talán õket nevezte "villanypásztoroknak"), s ezzel vigyázzák a választók érdekeit a demokratikusan választott (fiskális) politikusok túlkapásai ellen - állítottam az írásomban. Ebbõl csupán az interpretáció kérdõjelezhetõ meg, mert a szabályok léte tény. A másik lehetõség az, hogy arrafelé súlyosan sérülnek a demokratikus alapelvek - gondolhatnánk Bozóki cikkét olvasván, bár ez kevéssé hihetõ.
H
Bozóki felveszi a harcot a csupa nagybetûs makrogazdasági követelmények terrorja ellen, és felhívja a figyelmet arra, hogy hitelt felvenni (eladósodni) egy sor esetben jó indoka és joga lehet egy kormánynak. Igaz. A háború, a hidegháború (?) vagy az újjáépítés valóban a legegyszerûbb ilyen tankönyvi esetek. De ennek semmi relevanciája nincs az adott helyzetben sem Magyarországon, sem Európában. Az állam adósságának növekedése nem vezet feltétlenül az eladósodottság (az adósságráta, azaz a megtermelt jövedelemhez mért adósságállomány) növekedéséhez. Túlzottan eladósodni azonban nem tanácsos, sõt ma Európában tilos. S mielõtt megint pongyolasággal vádolna bárki, sietve hozzáteszem, hogy közgazdászok a folyamatosan növekvõ, felpörgõ adósságráta esetén, egy bizonyos szint elérése után beszélnek túlzott eladósodásról. Az optimálisnak tekinthetõ adósságráta országonként különbözõ lehet, sok tényezõtõl függ, s az elmélet nem ad rá pontos definíciót. A "túlzott" jelzõ egy lehetséges - szakmailag nem a legjobb - definíciója az, amit az európai uniós "túlzott deficiteljárás" alkalmaz: nem lehet 60 százalék feletti az államadósság GDP-hez mért aránya, vagy ha ennél magasabb, akkor folyamatosan csökkenõ pályán kell mozognia. Magyarország kétséget kizáróan abba a csoportba tartozik, ahol nem növelhetõ tovább az állam eladósodása. De elsõsorban nem azért, mert nagyon közel áll az európai 60 százalékos "normához", hanem mert a felhalmozott államadósság súlya magas az ország fejlettségéhez viszonyítva, s a kamatteher korlátozza a fiskális politika és a politikusok mozgásterét (az adócsökkentésben, a kiadások allokációjában).
H
A mai európai szabályozásban az elmúlt öt évben megmutatkoztak a fogyatékosságok. A bõvítés pedig további kihívásokat jelent, elsõsorban azért, mert megnõtt az országok sokfélesége, s az új tagok kevésbé fejlett, felzárkózó gazda-ságok. Milyen változásokra lenne szükség? Errõl Magyarországon is itt az ideje véleményt alkotni, annál is inkább, mert immár EU-tagként aktívan is hozzászólhatunk majd ahhoz, hogyan alakuljon a kibõvített unióban a költségvetés-poli-tikák összehangolása. Egy elõre-látó és körültekintõ kormány nem abból indul ki, hogy az elkerülhe-tetlen föderalizmus úgyis megold majd mindent, amint azt Antal Dániel vélelmezi vitacikkében (lásd: A kasszakulcs és az alkotmány, Magyar Narancs, 2004. július 15.), hanem megpróbálja befolyásolni a változást úgy, hogy egyszerre tartja szem elõtt saját országa érdekeit és az unió zökkenõmentes mûködésének feltételeit.
Az uniós szabályozásról három fõ irányban folyik a gondolkodás. Az egyik, a mai, merev referenciaértékekre alapozott szabályok "rugalmas" alkalmazása. A másik a szabályokkal történõ koordináció fenntartása, de a mai szabályok megváltoztatásával. A harmadik a szabályok helyett új, intézményi megközelítéseket javasol. Azok a módosító javaslatok, amelyeket az EU Bizottság elfogadásra javasol, az elsõ irányt követik. Magyarország számára ezek nem enyhítenék a költségvetési kiigazítási követelményt, mivel, eltérõen a többi új tagállamtól, nálunk relatíve magas az eladósodottság.
Bozóki (és a korábbi hozzászólók is) csak a Független Fiskális Tanács (FFT) felállítására vonatkozó gondolatomra reagáltak, elutasítólag. Pedig ez a javaslat csak a már eddigiekben is alkalmazott szabályokkal összefüggésben tárgyalható és értékelhetõ nemzeti és uniós szinten egyaránt. Az FFT (uniós szinten a Fenntarthatósági Tanács, Sustainability Council) gondolata ugyanis azért vetõdött fel, mert az elmúlt fél évtizedben az egyszerû számértékek alapján mûködõ szabályok nem voltak eléggé rugalmasak. Amibõl nem az következik, hogy meg kellene szüntetni a "villanypásztorokat"; és az is valószínû, hogy néhány belsõ költségve-tési szabály bevezetése Magyar-országon például elõsegíthetné a költségvetési konszolidációt, illetve a hitelesség visszanyerését. Az unióban az elmúlt évtized bebizonyította a fiskális politikák kordában tartásának szükségességét, de egyetértés alakult ki arról is, hogy újra kell gondolni a módszereket. A felpörgõ, túlzott eladósodáshoz vezetõ korszak tapasztalatai és az euróövezet stabilitásának védelme ugyanis a hozzáértõ szakembereket (közgazdászokat, jogászokat, politológusokat és politikusokat egyaránt) Európa-szerte körültekintõbbé tették, mint a "demokrácia önkorrekciós mechanizmusában" reménykedõ Bozókit.
H
Minden arra utal, hogy az unió demokratikus tagállamai nem látják elegendõnek (vagy kellõen hatékonynak) az "önkorrekciós mechanizmust" a döntéshozók és választók túlzott deficitnövelési hajlamából fakadó kockázat (és output veszteség) mérséklésére. Ezzel az állítással korábbi cikkemben nem a demokratikusan megválasztott kormányokról és magáról a néprõl nyilvánítottam lesújtó véleményt (amint azt Bozóki sugallja), hanem az idõbeli inkonzisztencia (a meghirdetett politikától való eltérés) és az aszimmetrikus információ (a választók, piaci szereplõk és a döntéshozók eltérõ informáltsága) problematikáját igyekeztem a szakkifejezések mellõzésével érzékeltetni. E két tényezõ alapvetõ következményekkel jár a demokrácia mûködésére és a demokratikus döntések hatékonyságára; s nem véletlen, hogy ezek immár évtizedek óta a közgazdasági kutatások központi kérdései közé tartoznak. Tehát ez sem "magyar specialitás". A Bozóki-féle demokráciafelfogás legfeljebb tökéletes informáltság és racionális szereplõk esetén, tehát nem létezõ világban vezethetne elviselhetõ mértékû kilengésekhez.
"Minden demokráciában jelen vannak az autokrácia szigetei, amelyek valamilyen (jogászi, közgazdászi, rendõri vagy katonai) szakértelem nevében mentesülnek a parlamenti (egyszerû) többségi ellenõrzés alól. Ilyen a hadsereg, az Alkotmánybíróság és a jegybank. Az autokrácia e szigeteit azonban nem szükséges szaporítani. A gyógyszer túladagolása mérgezést okoz. Addig jó, amíg a kivétel erõsíti a szabályt" - írja Bozóki.
De miért állna a parlamentbe választott politikusok "szakértelme" a fent felsorolt foglalkozások képviselõinek szakértelme felett? És ki szabja meg, hogy mi számít megfelelõ számú, szabályt erõsítõ kivételnek? És miért pont a fiskális tanács lenne az, amitõl már kicsordul a pohár? Jogos kérdések, de ezeken nem érdemes vitatkozni, mert a probléma ennél általánosabb. Ha körülnézünk a demokráciákban, akkor azt észlelhetjük, hogy az intézmények fejlõdése és bizonyos döntéseket illetõen a függetlenítésük nem a demokrácia lábbal tiprása, az "átmenetileg tolerálható rossz", hanem a gazdaság és a társadalom mûködési mechanizmusainak figyelembe-vételével kialakult konszenzus eredménye, ami nem csorbítja a parlamentarizmust.
Tévedés azt hinni, hogy "a delegálás logikája alapvetõen eltér a demokratikus képviselet logiká-jától" (B. A.). Az FFT gondolata a több országban mûködõ "bölcsek" (azaz elismert közgazdász szakértõk) tanácsának tapasztalataiból született. A Közgazdász Szakértõk Tanácsának (German Council of Economic Experts) elkeresztelt független testület létrehozását Németországban 1963-ban egyhangúlag szavazta meg a parlament, s azóta is komoly hatása van a gazdaságpolitika irányának alakítására, függetlenül attól, hogy milyen kormány van éppen hatalmon. Ha rossz a delegálás tartalma és törvényi szabályozása, vagy ha a kinevezett, független tisztségviselõk nem a felhatalmazásnak megfelelõen mûködnek, akkor persze vezethet e gyakorlat a demokrácia sérelméhez; miképpen az is, ha a választottak nem azt hajtják végre, amiért megválasztották õket. Nem ismétlem meg, mert korábbi cikkemben - igaz, csak jelzésszerûen - érintettem azokat a törvényben rögzítendõ elõírásokat, amelyekkel biztosítani lehet, hogy egy független intézmény ne nõjön a társadalom feje fölé. Ezek között az egyik legfontosabb a beszámolási kötelezettség a parlamentnek. A független intézmény beszámolójának politikai indíttatású parlamenti leszavazása - holott teljesíti szakmai megbízatását - bárhol elõfordulhat (nálunk is volt rá példa), és rendszerint károsan érinti az adott ország stabilitását. Csupán erre utaltam azzal, hogy a független kinevezetteknek "jogukban áll ellenállni minden politikai indíttatású nyomásnak, ami szakmai feladatuk teljesítését akadályozná".
A függetlenség nem azt jelenti, hogy a független testület tagjának nincsenek politikai nézetei. Az azonban a szakmai múltja alapján vélelmezhetõ, hogy az adott közgazdasági (monetáris, fiskális, pénzügyi szabályozási, jogi stb.) kérdésben nem a politikai nézetei szabják meg az álláspontját. Én úgy látom - Antal Dánieltõl eltérõen -, hogy vannak közgazdászok, akik nem aszerint adnak tanácsot (kormánynak vagy ellenzéknek), hogy kit szeretnének gyõztesként látni a következõ választáson. Az persze már más kérdés, hogy mit kezd a tanáccsal a kormány vagy az ellenzéki politikus.
Ha mindebben nem hiszünk, akkor valóban holnap be kellene zárni a független intézményeket. Például a központi bankokat, ame-lyeknek megvannak az eszközeik arra, hogy másként alakuljanak a költségvetés kamatkiadásai, mint ahogy a parlament megszavazta a költségvetés elfogadásakor. A történelmi tapasztalatok alapján azonban állítható, hogy sem demokratikusabb, sem költségtakarékosabb nem lenne a rendszer, ha ezentúl a parlament szavazna mondjuk havonta a kamatok mértékérõl, vagy - mint valaha, a jegybankok függetlenítése elõtti idõkben - a kormány hozná a kamatdöntéseket.
Abból persze, hogy hiszünk a független intézmények hasznosságában, még nem következik, hogy Magyarországon vagy az EU-ban független szakértõi tanácsok létrehozása lenne a legjobb megoldás a költségvetési politika gondjaira. Az azonban biztos, hogy világunk nem a lehetõ-létezõ világok legjobbika, s hogy jobbá tételérõl, legyen szó akár a fiskális politikáról, akár a köztársaság intézményrendszerérõl és mûködésérõl, ne érné meg elgondolkozni: közgazdászoknak, politikatudósoknak, politikusoknak közösen.
A szerzõ közgazdász.
