Novák Dezső vallomása, miszerint tizenhat éven át szolgálta a III/III-as ügyosztályt, nem ért minket meglepetésként. Augusztusban Tischler János történész a Rubiconban publikált egy jókora csokrot "Nemere" besúgói jelentéseiből. Ezek alapján minden futballőrült beazonosíthatta őt (az egykori csapattárs Varga Zoltán korábbi interjúja csak célozgatott, többeket is alaptalan gyanúba keverve).
Hagyjuk most a bulvárlapok kedvenc témáját - vajon megbocsátanak-e az egykori csapattársak, vagy örök a harag. Aki akar, megbocsát, más meg úgyis csak az ürügyet kereste, a harag eredete esetleg egészen más természetű - jellemző, hogy egy egykori, utóbb szintén emigrált csapattárs még mindig cserbenhagyásnak értelmezi Varga 1968-as "disszidálását", ami azért szintén sajátos kórtünet. Mindez már késő bánat. A társadalmi méretű katarzis elmaradt, csak a magán- (esetleg kiscsoportos) tragédiák maradnak, s lassan feledésbe merül, hogy a most elszigetelten nyilvánossá vált esetek egykor egységes rendszert alkottak, az egykori rendőrállam logikája szerint. Bár nem a kommunista rezsim ambicionálta először az ország behálózását informátorokkal és operatív tisztekkel, de nálunk először a szoc. belügynek sikerült abszolválni a feladatot. A felszínre bukó töredékek ismeretében annyi máris világossá vált, hogy történelmünk államszocialista kitérőjét lehetetlen feldolgozni a besúgójelentések s az informátorok kiterjedt körének ismerete nélkül. Elvégre a jelentések tartalma rendre visszahatott mind a jelentők, mind a jelentettek életére. Ezek nélkül nem tudható, mit és mennyit ismertek a besúgójelentéseket olvasgató vezetők az alattvalók életéből, s e tudásuk milyen további, az emberi sorsokat befolyásoló döntéseket indukált. A látszat ezúttal is csalóka: eddig ugyanis csak ilyen-olyan magyar celebritykről derült ki: rendszeresen jelentettek (esetleg szintén népszerű) honfitársaikról. De nem szóltunk a névtelen tízezrektől, akik számára jóval kisebb tétre ment a játék - bár ők is szorgalmasan besúgtak, mégsem lett belőlük aranylemezes rocksztár vagy világválogatott.
Igen, a rendszerváltás napjaiban kellett volna egy nagy levegőt venni, Gauck Intézetet gründolni, ügynöklistát (és tartótisztlistát, operatívtiszt-listát!) nyilvánosságra hozni, asztalt borítani, ügynöki jelentéseket szabadon kutathatóvá tenni. Tudjuk, nem így történt. Túl sokak érdekével ütközött volna ez a lépés, jelenleg tehát a törvények személyiségi jogokra, állambiztonsági érdekekre hivatkozva jobban védik az egykori ügynököt, mint a besúgottat. Persze csak egy bizonyos pontig, mert a papírok így is kellően beszédesek, az igazság pedig apránként kiderül. Az eredmény pedig: a "ne bolygassuk a múltat" bornírt nyugalma helyett naponta, hetente, havonta zúdul a nyakunkba az előző rezsim bomlásnak indult szerves hulladéka. Csak győzzük az orrunkat befogni!
