Sárosi Péter: Terelõ útvonal

  • Sárosi Péter
  • 2004. október 28.

Publicisztika

Tavaly márciusban lépett hatályba az a jogszabály-módosítás, amelynek eredményeképpen a csekély mennyiségû illegális drog birtoklásán rajtakapott személyek a büntetõeljárás alternatívájaként ismét széles körben választhatják az ún. "elterelést": a hat hónapig tartó megelõzõ vagy terápiás programban való részvételt.

Tavaly márciusban lépett hatályba az a jogszabály-módosítás, amelynek eredményeképpen a csekély mennyiségű illegális drog birtoklásán rajtakapott személyek a büntetőeljárás alternatívájaként ismét széles körben választhatják az ún. "elterelést": a hat hónapig tartó megelőző vagy terápiás programban való részvételt.

Ha Albert Hoffmann az általa feltalált LSD-t "problémás gyermeknek" (Sorgenkind) nevezi, az elterelést joggal hívhatjuk a magyar drogpolitika mostohagyermekének, születése óta sokféle bírálat érte, és egyik oldal sem tudott azonosulni vele. A jogszabály kritikusai egyrészről azok a civil szervezetek és szakemberek, akik szerint a büntetőeljárásnak nem valódi alternatívája - nevezzük nevén! - a kényszerkezelés, főleg nem az olyan alkalmi marihuánahasználóknál, akiknek semmilyen beavatkozásra nincs szükségük. Ráadásul az elterelés elárasztja az ambulanciákat alkalmi drogfogyasztókkal, és elvonja az erőforrásokat a valóban segítségre szoruló, problémás esetektől. Számos szakember, köztük Funk Sándor addiktológus a nyilvánosság előtt is hangot adott már annak a véleményének, hogy a drogfogyasztók büntetőjogi üldözése vagy kényszerkezelése igazságtalan és céltalan, ezért a büntetőjogi fenyegetés teljes megszüntetését, ugyanakkor az önkéntes kezelési lehetőségek körének szélesítését tartaná kívánatosnak. A dekriminalizációnak nevezett törvénymódosításról azonban hallani sem akar az elterelést egészen más szempontok alapján bírálók tábora, akik között jóval kevesebb szakembert, viszont annál több politikust találunk. Érveik ennek meg-felelően sokkal inkább moralizálók, mintsem szakmaiak. Közéjük tartozik Hende Csaba, a Fidesz - MPSZ parlamenti képviselője is, az Orbán-kormány idején hozott szigorító jogszabályok egyik fő "ideológusa". Hende a törvénymódosítás után indítványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, amelyben az elterelő jogszabályok hatályon kívül helyezését kéri.

A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) többször is kérte mind a képviselőt, mind az Alkotmánybíróságot (AB), hogy bocsássák rendelkezésére a kérdéses dokumentumot, választ azonban mind ez idáig nem kapott egyik helyről sem. Az AB erősen vitatható álláspontja ugyanis az, hogy az indítványok szövege nem közérdekű adat, tehát nem nyilvános. Kézhez kapta viszont az Igazságügyi Minisztérium (IM) válasziratát, amelyet az AB kérdésére állítottak össze. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a jogvédők csupán az Igazságügyi Minisztérium válasziratából következtethetik ki, mit tartalmaz az eredeti szöveg. Nemigen értelmezhető ez másképp, mint hogy az indítványozó fél a nyilvánosságtól, fél attól, hogy indítványát a közvélemény és a szakma megismerheti, mivel sejti, hogy az nem állná ki a nyilvános vita próbáját.

H

Az IM válasziratából arra következtethetünk, hogy az egész indítványt a félelemre alapozták: arra a zsigeri, előítéletes félelemre, amelyet a magyar társadalom táplál a törvény által "kábítószerként" meghatározott anyagokat fogyasztókkal szemben. Az ősi képlet szerint az ismeretlentől való félelem mindig kiközösítéshez és üldözéshez vezetett, nincs ez másképp azokkal sem, akik ismeretlen, idegen drogokat (pl. marihuánát) használnak a már bevett konvencionálisak helyett (pl. dohány). A beadvány sérelmezi például, hogy az új jogszabályok lehetővé teszik a 21 éven aluli fiatalok számára az elterelés le-hetőségének választását abban az esetben, ha a kábítószer átadása "együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával" történt. Az indítvány szerint az említett szövegrész "bizonytalan, határozatlan tartalmú," sőt, a gyermekek védelméről szóló New York-i egyezménnyel is ellentétes. A szövegrész valójában arra a témában alapfokon járatos emberek számára is ismert jelenségre vonatkozik, amikor a 18 éves Pistike tanítás után az iskola mellett elszív egy füves cigit osztálytársával, a 17 éves Lacikával. A korábbi szabályozás szerint ebben az esetben nagykorú adott át kábítószert kiskorúnak, ráadásul adott esetben közoktatási intézmény területén, s ez akár hosszú évekig tartó szabadságvesztéssel büntethető cselekménynek számított, holott Pistike semmilyen józan megfontolás alapján nem tekinthető kábítószer-kereskedőnek. A hollywoodi filmekből jól ismert, gyerekeket beetető "iskolai díler" alakja, amelytől az indítvány kimondatlanul is retteg, valójában nélkülöz minden valóságalapot, a magyar rendőrségnek még egyetlen hasonló esettel sem volt dolga, a felmérések szerint pedig a diákok túlnyomó többségének kortárs barátai kínálnak fel először illegális drogot. Valójában tehát gyermekeink védelmét éppen azok a jogszabályok szolgálják a leginkább, amelyek az iskolára, a szülőre és a szakemberekre bízzák a drogproblémákkal küzdő kamaszok kezelését, nem pedig a rendőrségre. A pedagógusok többnyire nem szorulnak a karhatalom segítségére az alkoholos állapotban iskolába érkező diákok megfenyítéséhez, így valószí-nűleg szirénák és bilincsek nélkül elboldogulnak az iskolai vécében füvező serdülők megrendszabályozásával is.

Az indítvány szerint a büntető törvénykönyvnek az eltereléssel kapcsolatos pontjai ellentétesek az állam alkotmány által előírt életvédelmi kötelességeivel, mivel biztosítják a "kábítószer hozzáférhető-ségének zavartalanságát". Ez a körmönfont érvelés több szempontból is támadható. Egyrészt az elterelés intézményének az égvilágon semmi köze sincsen a "kábítószerek hozzáférhetőségéhez", ugyanis az a kínálati oldal (drogkereskedők) számára semmilyen enyhítést vagy kiskaput nem biztosít, csakis a keresleti oldal képviselői (drogfogyasztók) számára jelent kibúvót a büntetőeljárás alól. Másrészt, az IM válaszirata is rámutat arra, az állampolgárok önrendelkezési joga ki-terjed azon jogra is, hogy a saját egészségüket károsítsák, s ezt maga az AB is elismerte egy korábbi határozatában: "önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre" (21/1996. AB-határozat, [V. 17.]). Egy demokratikus jogállam nem alkalmazhat erőszakot a polgárok egészséges életmódra való "kényszerítése" végett. Az egészség jog, és nem kötelesség, ezenkívül eszköz a boldog élethez, de nem öncél, mint ahogy azt az ottawai egészségügyi világkonferencián is megfogalmazták. Különösen abszurdnak tűnik a drogfogyasztóknak a közegészség védelmére hivatkozó büntetése akkor, ha figyelembe vesszük, hogy magának a büntetésnek vannak katasztrofális közegészségügyi hatásai. A büntetéstől rettegő problémás drogfogyasztó kevésbé veszi igénybe az egészségügyi és ártalomcsökkentő szolgáltatásokat, így például gyakrabban osztja meg használt fecskendőit társaival, a fecskendőmegosztás pedig tudvalevőleg a HIV- és a hepatitisfertőzések melegágya. A szomszédos Ukrajnában például jelenleg a lakosság mintegy 1 százaléka HIV-pozitív, az új fertőzések 80 százalékát a megosztott fecskendőhasználat okozza. Egy hasonló katasztrófát csakis úgy előzhetünk meg hazánkban, ha biztosítjuk a hatékonynak tűnő ártalomcsökkentő programok zavartalan működését és a büntetőjogi fenyegetés megszüntetését.

Ma Magyarországon minden harmadik 18 éves kipróbál valamilyen illegális szert (többségük marihuánát). Akár tetszik nekünk, akár nem, felnőtt egy olyan generáció, amely számára a marihuána a szocializáció és az ifjúsági (szub)kultúra szerves részévé vált. Emellett a kutatások szerint a fiatalok nagy több-sége anélkül esik át a "füvezős" korszakon, hogy maradandó egészségügyi vagy pszichológiai kárt szenvedne, bűnözővé válna, vagy esetleg "átszokna" a keményebb drogokra (ahogyan azt a "kapudrog-elmélet" állítja). A drogokkal való kísérletezés gyökereit egyesek a nehéz családi helyzetben, mások a génekben, megint mások a kortárs közösség impulzusai által könnyen befolyásolható személyiségben keresik. A felmérések azonban ezekre a hipotézisekre is rácáfolnak, mivel azt mutatják, hogy a drogokat soha ki nem próbáló, a drogokkal kísérletező és a drogokat rendszeresen használó fiatalok közül a középső csoport az előzőnél és az utóbbinál jobban teljesít a pszichológiai teszteken és az "életben" is.

H

Meglehet, hogy a "drogmentes társadalom" elérésének szándéka nemes, a hibás politikákat azonban mindig a legnemesebb szándék vezeti, a realitástól elrugaszkodott célok alá rendelt drogpolitika pedig sokkal kártékonyabb, mint a drogfogyasztás maga. Illúzió ugyanis azt gondolnunk, hogy a drogfogyasztást egyszer s mindenkorra száműzhetjük a társadalomból, hogy bárkit is szándéka ellenére "ki lehet kezelni" a "szenvedélybetegségből," vagy hogy a kényszeren alapuló prevenció bármilyen pozitív hatást érhet el. Hogyan válasszon ugyanis bárki önkéntesen egy bizonyos szolgáltatást, legyen az bármilyen jó szándékú, ha annak alternatívája a büntetőeljárás? Ez a gyakorlat ellentétes a pluralizmussal, helyesebb lenne terelésnek és nem elterelésnek nevezni. Egy jogállamban a polgárnak jogában áll meg-választania a helyes életről alkotott felfogását. Az állam a rábeszélés technikáival befolyásolhatja vagy elősegítheti döntéshozatalát, ahol azonban az állam a büntetőjog Damoklesz-kardjának fenyegetésével akar beavatkozni a felnőttek helyes életvitelről alkotott felfogásába, nem beszélhetünk jogállamiságról. Kétségtelen, hogy megnyugtató megoldást csak a drogfogyasz-tás dekriminalizációja jelentene, ugyanakkor jelenleg sajnálatos módon csak a nagyobb és a kisebb rossz közül választhatunk: büntetés vagy elterelés. Bár az elterelést - különösen az alkalmi marihuánahasználók tekintetében - rossz gyakorlatnak tartjuk, megszüntetése a drogfogyasztás büntetőjogi fenyegetettségének fenntartásával tragikus hatással lenne fiatalok ezreinek életére.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért drogpolitikai koordinátora.

Neked ajánljuk