Megszoktuk, hogy Magyarországon (egyetlen kivétellel) nincs olyan ünnep, amelyet a lakosság többsége sajátjának elfogadna. Ha az egész világ szereti, mint május elsejét vagy március nyolcadikát, mi akkor se, mert a „kommunizmus alatt” is meg kellett ünnepelni. A munka ünnepét például munkaszünettel. Meg felvonulással (az tényleg kellemetlen volt). A nemzetközi nőnapon pedig (mi, szoknyát nem viselők) tartoztunk hölgyeinknek egy mosollyal és egy csokor hóvirággal. Az sem gyakran jött össze. De ennek a szovjet stílusnak már befellegzett. A fölszabadulás napjáról és a Nagy Októberiről (ld. még Petri György) ne is beszéljünk. Az „ránk volt erőltetve”.
Két igazi saját ünnepünk skatulyázása a rendszerváltás pillanatában elkezdődött.
Március 15-öt és vele a Kossuth-címert a „liberál-bolsik”, augusztus huszadikát és a szentkoronásat a konzervatív katolikusok akarták főünneppé tenni. Végül kiegyeztek egy súlyozott döntetlenben: koronás-angyalkás címer és két félfőünnep. Amikor a pápista konzervatívok kormányoztak és törvénykeztek, mindig megpróbálták a hangsúlyt Szent István felé tolni. Amikor ellenzékben voltak, akkor kimutatták március 15-e és polgártársaik iránt a foguk fehérjét. Tojással dobálták meg Demszky főpolgármestert, aki már akkor is főünnepnek tartotta Petőfi napját, amikor még kijárási tilalommal illett megünnepelni. Akkor viselt kokárdát, amikor még letépték róla az akkori szolgálók és védők.
Az új potenciális főünnep, október 23. – amelynek folytatásaként adták el anno a rendszerváltást – szintén nem hozta össze a nemzeti egységet. Orbán Viktor emlékezetes (engem már akkor is megijesztő) beszédben helyezte magát az '56-osok örökösének pozíciójába Nagy Imre újratemetésekor. Ugyanő ma deportálja a mártír miniszterelnök szobrát és szellemét. '56 igazi – nemzetegyesítő – jelképét! Ő Angyal István és Pongrácz Gergely volt egy személyben. Az idei őszön – le merem fogadni – csak Pongráczot (és Dózsa Lászlót) fogják ünnepelni. Ám az csak az egyik baj, hogy valódi ünnepeink valódi tartalmát ellopják. (Ennek ékes, illetve éktelen bizonyítéka, hogy az ilyenkor szokásos nagybecsű érdemrendeket rendre érdemtelenek kapják.) Még az sem lenne katasztrófa, hogy a mintakép a közepesnél gyengébb képességekkel megáldott főméltóságú kormányzó úr. Neki legalább gyerekszobája és jó svádája volt. Ami nem sok, de a mai urakról még ezt sem lehet állítani.
Az idei Szent István-nap már az újult erővel támadó kultúrharc jegyében zajlott.
A tisztavatáson látható kardos János vitézek mellett kardra keltek az Iluskák is. Baljukon lógott őseik kardja. Pedig jelen voltak a KDNP-sek is (élen a rénszarvasvadásszal). Akkor miért nem fakanál? A Sándor Palotában volt kitüntetésátadás gyaloghuszárokkal, történelminek kinevezett – közte a nyilas piros-fehér, nem az Árpád-házinak hazudott piros-ezüst – zászlókkal és igénytelen laudációval, hamisan elénekelt Szózattal. Az új művészi és általános ízlés legpompásabb tükre a körmenet volt. Ott is a miniszterelnöki futballcimbora Kossuth-díjas színművész felolvasása lett volna a csúcs, ha nem felejti otthon az olvasószemüvegét!
És ennek az ízlésnek a legfényesebb tükre egész nap nem volt velünk. Nyaralt.
A szerző sebész.
