Nyulak és cilinderek

Publicisztika

A ferencvárosi időközi választásnál hagytuk el: melyről éppenséggel nem állítható, hogy ne tükrözte volna hűen az egész ország pillanatnyi preferenciáit. Ha minden így megy tovább, az MSZP 2010-ben talán kap 30 százalékot, és nyer egy-két egyéni körzetet - kár lenne, ha mással áltatnák magukat a szocpárt vezetői. De nem is áltatják magukat - ami helyes is, legyenek csak betojva, van mitől.

A ferencvárosi időközi választásnál hagytuk el: melyről éppenséggel nem állítható, hogy ne tükrözte volna hűen az egész ország pillanatnyi preferenciáit. Ha minden így megy tovább, az MSZP 2010-ben talán kap 30 százalékot, és nyer egy-két egyéni körzetet - kár lenne, ha mással áltatnák magukat a szocpárt vezetői. De nem is áltatják magukat - ami helyes is, legyenek csak betojva, van mitől.

Ám az már korántsem mindegy, hogy mitől vannak betojva. Az ugyanis, hogy milyen prognózisokat állítanak fel maguknak és milyen kockázatokat látnak maguk előtt - 2010-et még megnyerhetjük, 2010-et már nem nyerhetjük meg, de megnyerhetjük 2014-et, azt se nyerhetjük meg, de 2018-at biztosan -, mostani mozgásukról is dönthet. A játékot tovább bonyolítja, hogy nem két szereplője van - a kormánypárt és az ellenzék, mint gondolnánk -, hanem három: az ellenzék, a kormánypárt és a kormányfő. Az elmúlt közel három évben épp elégszer láttuk e két utóbbit egymással tusakodni. Az utolsó állás szerint - amit a népszavazás alakított ki - a kormányfő már épp megtért volna, kénytelen-kelletlen, pártja és a "baloldali értékek", a bársonyos - azaz semmilyen - reformok kebelére, s már-már azt gondolta volna, hogy egyfajta szolid választási költségvetéssel ki lehet mászni a csávából. Ám pár hónappal később bekúrt, ami bekúrt. Nincs bársony, a 2010-re elképzelt visszafogott osztogatásnak lőttek, válságot kell menedzselni, ami eleve behatárolja a lehetőségeket - és a tetejébe ki is kéne találni valamit most, aminek még 2010 tavaszán is lesz értelme.

De mit?

Hogy ez a mostani pillanat kedvezne bármiféle ún. strukturális reformnak, az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer, a szociális ellátások, a MÁV, és végül az adórendszer átalakításának, amint azt számos jó szándékú kívülálló szeretné, bizonyosan nem igaz. És még csak nem is pusztán a Fideszről van szó, a kétharmados törvényekről, vagy a Fidesz által szervezett "civil" ellenállásról - bár azt azért mindig, minden alkalommal el kell mondani, hogy a reformok sírásója nem a szocialista, hanem a jobboldali párt volt az elmúlt három évben.

De a válság nem érvénytelenítette a márciusi népszavazás eredményeit. Eleddig nem kaptunk hírt arról, hogy a vizitdíj meg a tandíj ellen szavazó tömegek a válság hatására a fejükhöz kaptak volna: egy marha, aki voltam, amikor a hatásukat hosszú távon éreztető, komoly, strukturális reformokat szimbolizáló kormányzati intézkedések ellen foglaltam állást én, engedve a demagógia csábításának, hazánk helyes irányú átalakítását kockára téve ezzel! Sőt. Az "öngondoskodás", a gazdaság kifehérítése, a verseny kikényszerítése a közszolgáltatásokban, a szolgáltató állam, a kapitalizmus elnépiesítése - a korábbi Gyurcsány-programok elvi kiindulópontjai - még sose hangzottak annyira idegenül, mint most, amikor e megoldások jó része a válság miatt megkérdőjeleződött; viszont a fenyegető, félelmetes munkanélküliség miatt - ne legyen igazunk - mind többen szorulnak majd az állam, a közösség segítségére.

Ez tehát felejtős (vagyis nem, de erről mindjárt). A kormányfő mindazonáltal megint valamin töri a fejét, híres tudósokkal beszélt, meg az államfővel, akik mind sürgetőleg léptek fel.

Csakhogy ami a dologból momentán kinéz, az nem több, mint némi bűvészkedés a jövedelem beszedésekor és újraelosztásakor, az adók ide-oda toszogatása. Növelem az áfát és a jövedéki adókat, csökkentem a társadalombiztosítási járulékot, szórakozgatok az szja-sávokkal, a szociális háló lukait itt sűrűbbre, ott tágabbra vonom. Nyilván ez az, amit még meg lehet tenni az ellenzék nélkül - bár a kormányfő és a szocpárt közti meccsek még ebben is érdekes konstellációkat fognak hozni. Például amikor arról lesz szó, hogy kitől vegyenek el pénzt, a csontszegényektől (mint az Út a munkába program sugallná), vagy azoktól, akik nem túl gazdagok, de nem is halnának éhen, ha kevesebbet vinnének haza az idén, mint például a közalkalmazottak. Sokat elárul, hogy a kormány az év végén ez utóbbiaknak adott vissza abból, amit pedig pár nappal azelőtt már elvett tőlük. (Ez egyébként, már tudniillik a 13. havi fizetések részleges visszacsorgatása, a 2006-os áfacsökkentéshez hasonló ballépés volt.)

De evvel akkor sem lehet nyulat fogni. Ezek talán megtakarítható pénzek, amiket vagy elvisz a válság, vagy nem; de nem azok a reformok, amikre ennek az országnak szüksége lenne.

Viszont, mint láttuk, a nyúlfogásnak momentán nemcsak a szubjektív, de az objektív peremfeltétel-rendszere, és a hozzá rendelhető eszközállomány sem adott, hogy egy az apparátusi munkában kupálódott, ám nevének rendszerint elhallgatását kérő kedves forrásunk szóhasználatával éljünk. És nem is lesz adott már ebben a másfél évben.

Az a lehetőség viszont még nyitva áll a szocialista párt és Gyurcsány Ferenc előtt, hogy elmondják, mik lennének a valódi reformok: amiket ebben a ciklusban már nem, de a következőben igenis szándékukban áll véghezvinni. Hogy mindazt, amit most már nem tudnak megtenni, megtennék 2010-től; hogy azon reformtörmelékeket, amelyekkel az elmúlt három évben végigszemetelték az országot, összeszedegetnék, és valami összefüggő rendszerbe raknák. Jó, eddig nem sikerült, mert bénák voltunk, mert az Orbán, mert a válság - de nekünk legalább van a fejünkben valami. Ezt neveznék választási programnak, a szavazókhoz benyújtott kérelem indoklási szakaszának. Az őszinte beszéd már csak azért is kifizetődne, mert legnagyobb ellenfelük minden jel szerint továbbra is a néphülyítésben utazik.

És meglehet, evvel még nagyobbat lehet bukni, mint a kampány elsunnyogásával. De az is lehet, hogy pont a reszkír jönne be: különösen, hogy mást ugyan mit bírnának állítani magukról? Hogy eddig iszonyú faszán csinálták?

És végül az is lehet, hogy a szocpárt és elnöke erről nem egyformán gondolkodik. Akkor viszont előbb-utóbb érdemes lesz mind a két félnek feltennie azt a kérdést, hogy vajon mit is akarok én a másiktól?

Neked ajánljuk