Egy ehhez hasonló háborús szótárt igyekszem összeállítani. Azonban ez nem versekből vagy más olyan szövegekből áll, amelyeket én írok. Minden szócikk különböző emberek monológjából vett töredék, amelyet hallottam, és valószínűleg még hallani is fogok ebben a nehéz időszakban. Lehet, hogy egész kissé formáltam rajtuk. Némelyiket oroszból fordítottam.
Az emberek mesélnek a lvivi pályaudvaron, ahová a háború alatt tömegesen érkeznek a menekülni kényszerülők, akik keletről nyugatra tartanak, mesélnek ideiglenes menedékhelyeken, néha egyszerűen az utcán, a ház előtt, egy kávé mellett. Van, hogy maguktól mondják, máskor finoman meg kell indítani, kérdezni kell, és akkor hirtelen kibukik belőlük, mint egy áradat, amelyet már nehéz megállítani.
E történetek egy részét nem én rögzítettem, hanem társszerzőim, a háború más résztvevői és szemtanúi. Ezek az ő személyes történeteik vagy olyan történetek, amelyeket másoktól hallottak. Eddigi társszerzőim: Anna Procuk, Jevhen Klimakin, Okszana Kurilo, Dmitro Tkacsuk, Bohdana Romancova, Olekszandr Mocar, Sztaniszlav Turina, Larisza Deniszenko, Viktorija Csernyahivszka, Katerina Jehoruskina, Arina Lepetyuh, Violetta Terliha, Julija Vrotna, Leszik Panaszjuk, Olena Prilucka, Julija Romanjuk.
Kezdjük is el.
Alma
(Anna, Kijiv)
Aznap elaludtam a kádban, párnák és takarók közé fészkelve, és a robbanásokat hallgattam, a háború kezdete óta most voltak a leghangosabbak.
Valaha, egy másik életben, egyszer őrülten szerelmes voltam valakibe, és először mentünk el együtt valahova, egy kis házba a Kárpátokba. Igazi ősz volt, mi elaludtunk a manzárdszobában az ágyon, ami nem volt sokkal kényelmesebb, mint ez a kád, és hallgattam, ahogy a kertben körben a földet verik a lehulló almák. Hullanak és hullanak a nagy, érett almák szabályos ütemben, egész éjszaka. Boldog voltam.
Most elaludtam a robbanások alatt, és azokat az almákat hallottam. Úgy szeretném, hogy mindannyian csak a kertben sétáljunk, almát rágva.
Barlang
(Roman, Csernyihiv)
Egész életemben barlangászkodtam. Amint jött a hétvége vagy valami ünnepnap, összeszedtem a felszerelésemet, és elmentem egy barlangba.
A kerületben van egy nagy óvóhely az iskola alatt, és az első pár napon nem volt ott áram. Bemegyek a fejlámpámmal, bent csönd van, úgy tűnik, senki sincs ott. Aztán hirtelen látom, hogy alattam mindenhol emberek, gyerekek vannak a falak tövében. Visszamegyek az előző folyosóra, és ott is. Olyanok az emberek, mint a sztalaktitok meg a sztalagnátok. Mintha ezer éve itt lennének már. Ezt csinálja a háború az idővel.
Cikk
(Julja, Kocjubinszke, Kijiv megye)
SMM-marketingesként dolgoztam egy kiskereskedelmi hálózatnak, főleg reklámszöveget írtam. Február 24. óta viszont cikkekre specializálódtam.
A cikk az, amikor valaki hív, hogy elmondja, Szerhij kollégánk többé nincs velünk, és valakinek néhány kedves szóval meg kellene emlékeznie róla. A cikk olyan szöveg, amihez fel kell hívni a halott kollégánk Irina lányát telefonon úgy, hogy nem veszíted el a beszédkészségedet. A cikk könnyekkel összekent laptopbillentyűzet és néhány bekezdés a 20 éves Dmitro kollégánkról, akit megkínoztak Bucsában. A cikk nekrológ, csak azt a szót képtelenek vagyunk kimondani. Azt mondjuk, cikk.
Ha most valaki azzal hív fel, hogy írni kell, akkor egy pillanatra megáll a szívem, míg várom a következő szót. Ha úgy folytatja, hogy posztot, akkor senki nem halt meg. Ha cikket, akkor morzsánként szedem össze magam, és elkezdek szavakat keresni valamire, amire rég nincsenek szavaim.
A cikk írása után legalább egy napig olyan vagyok, mint egy élőhalott. Már hét cikk van a portfóliómban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
