Publicisztika

Osztap Szlivinszkij: Háborús szótár

(részlet)

Czesław Miłosz lengyel költő 1943-ban a nácik által megszállt Varsóban írta A világ. Naiv versek című versciklusát. Az ebben található versek többsége egyszerű szavak valamiféle értelmezése: olyanoké, mint szorongás, szerelem, remény, kapu, tornác, út stb. A háború ugyanis megváltoztatja a szavak jelentését. Némely jelentés eltompul, ezeket úgy kell élesíteni, mint egy kést a fenőkővel. Más esetekben éppen fordítva, annyira élesek, hogy rájuk sem lehet nézni. Vannak szavak, amelyek teljesen elhalnak és kihullanak. És vannak olyanok, amelyek előkerülnek valahonnan a múltból és új jelentést kapnak, fontossá válnak.

Egy ehhez hasonló háborús szótárt igyekszem összeállítani. Azonban ez nem versekből vagy más olyan szövegekből áll, amelyeket én írok. Minden szócikk különböző emberek monológjából vett töredék, amelyet hallottam, és valószínűleg még hallani is fogok ebben a nehéz időszakban. Lehet, hogy egész kissé formáltam rajtuk. Némelyiket oroszból fordítottam.

Az emberek mesélnek a lvivi pályaudvaron, ahová a háború alatt tömegesen érkeznek a menekülni kényszerülők, akik keletről nyugatra tartanak, mesélnek ideiglenes menedékhelyeken, néha egyszerűen az utcán, a ház előtt, egy kávé mellett. Van, hogy maguktól mondják, máskor finoman meg kell indítani, kérdezni kell, és akkor hirtelen kibukik belőlük, mint egy áradat, amelyet már nehéz megállítani.

E történetek egy részét nem én rögzítettem, hanem társszerzőim, a háború más résztvevői és szemtanúi. Ezek az ő személyes történeteik vagy olyan történetek, amelyeket másoktól hallottak. Eddigi társszerzőim: Anna Procuk, Jevhen Klimakin, Okszana Kurilo, Dmitro Tkacsuk, Bohdana Romancova, Olekszandr Mocar, Sztaniszlav Turina, Larisza Deniszenko, Viktorija Csernyahivszka, Katerina Jehoruskina, Arina Lepetyuh, Violetta Terliha, Julija Vrotna, Leszik Panaszjuk, Olena Prilucka, Julija Romanjuk.

Kezdjük is el.

Alma

(Anna, Kijiv)

Aznap elaludtam a kádban, párnák és takarók közé fészkelve, és a robbanásokat hallgattam, a háború kezdete óta most voltak a leghangosabbak.

Valaha, egy másik életben, egyszer őrülten szerelmes voltam valakibe, és először mentünk el együtt valahova, egy kis házba a Kárpátokba. Igazi ősz volt, mi elaludtunk a manzárdszobában az ágyon, ami nem volt sokkal kényelmesebb, mint ez a kád, és hallgattam, ahogy a kertben körben a földet verik a lehulló almák. Hullanak és hullanak a nagy, érett almák szabályos ütemben, egész éjszaka. Boldog voltam.

Most elaludtam a robbanások alatt, és azokat az almákat hallottam. Úgy szeretném, hogy mindannyian csak a kertben sétáljunk, almát rágva.

Barlang

(Roman, Csernyihiv)

Egész életemben barlangászkodtam. Amint jött a hétvége vagy valami ünnepnap, összeszedtem a felszerelésemet, és elmentem egy barlangba.

A kerületben van egy nagy óvóhely az iskola alatt, és az első pár napon nem volt ott áram. Bemegyek a fejlámpámmal, bent csönd van, úgy tűnik, senki sincs ott. Aztán hirtelen látom, hogy alattam mindenhol emberek, gyerekek vannak a falak tövében. Visszamegyek az előző folyosóra, és ott is. Olyanok az emberek, mint a sztalaktitok meg a sztalagnátok. Mintha ezer éve itt lennének már. Ezt csinálja a háború az idővel.

Cikk

(Julja, Kocjubinszke, Kijiv megye)

SMM-marketingesként dolgoztam egy kiskereskedelmi hálózatnak, főleg reklámszöveget írtam. Február 24. óta viszont cikkekre specializálódtam.

A cikk az, amikor valaki hív, hogy elmondja, Szerhij kollégánk többé nincs velünk, és valakinek néhány kedves szóval meg kellene emlékeznie róla. A cikk olyan szöveg, amihez fel kell hívni a halott kollégánk Irina lányát telefonon úgy, hogy nem veszíted el a beszédkészségedet. A cikk könnyekkel összekent laptopbillentyűzet és néhány bekezdés a 20 éves Dmitro kollégánkról, akit megkínoztak Bucsában. A cikk nekrológ, csak azt a szót képtelenek vagyunk kimondani. Azt mondjuk, cikk.

Ha most valaki azzal hív fel, hogy írni kell, akkor egy pillanatra megáll a szívem, míg várom a következő szót. Ha úgy folytatja, hogy posztot, akkor senki nem halt meg. Ha cikket, akkor morzsánként szedem össze magam, és elkezdek szavakat keresni valamire, amire rég nincsenek szavaim.

A cikk írása után legalább egy napig olyan vagyok, mint egy élőhalott. Már hét cikk van a portfóliómban. 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.