Párisi Nagyirodaház (A Divatcsarnok sorsáról)

  • Somlyódy Nóra
  • 2006. november 16.

Publicisztika

A város igényeire érzékeny, nem rövid távon hasznot csiholó ingatlanfejlesztőnek mutatkozott az Orco csoport, amikor a nyáron előállt budapesti terveivel: minőségi építészetet, világsztárokat hoz Budapestre, mozgalmas formákat a kockamonotóniába, színt a szürke tengerbe...

A város igényeire érzékeny, nem rövid távon hasznot csiholó ingatlanfejlesztőnek mutatkozott az Orco csoport, amikor a nyáron előállt budapesti terveivel: minőségi építészetet, világsztárokat hoz Budapestre, mozgalmas formákat a kockamonotóniába, színt a szürke tengerbe... Bevásárolt műemlékből, belvárosi és periferikus ingatlanokból egyaránt.

Beszéltünk a Divatcsarnokra, a Tőzsdepalotára, a Szervita téri garázsépület helyére és a Duna Plaza közelében tervezett épületeiről (Sej, Nagyabonyban - Sztárépítészek és toronyházak Budapesten, Magyar Narancs, 2006. július 20.). Építészt, hatóságot egyaránt lenyűgöztek Hani Rashid tervei a kecses, beszédes formákból alkotott, csillogó ezüstös bőrbe öltöztetett magasházra. Már-már vitának nevezhető diskurzust gerjesztett Zaha Hadid kristálya a belvárosban; miközben a szakma kihúzta magát és megigazította a nyakkendőjét: vagyunk valakik, ha a nagyasszony arra méltatott, hogy közbeiktasson egy budapesti megállót London, Dubai és New York között. Sok félresikerült beruházás után úgy tűnt, hogy van egy másik fejlesztői stratégia, amiben ténylegesen fontos az építészeti érték - sőt, olybá tűnt, erre az építészek is fogadókészek.

A két leendő luxusáruház, a Tőzsdepalota és a Divatcsarnok - utóbbi újból Párisi Nagyáruház néven - már be is vette magát a hatósági engedélyeztetés tekervényes útvesztőjébe. De az első górcső előhúzásakor gellert kapott a Budapesten lábukat megvető fejlesztőktől szokatlan, közérzékeny mentalitás. A nyári műemléki tervtanácson ugyanis nem aratott osztatlan sikert a Divatcsarnok, amit Manuelle Gautrand és Tiba János irodáinak tervei alapján, a tetőn terasszá bontakozó, narancsszínű szövet járt volna át. Bár az épületet annak rendje és módja szerint felújították volna, a forgalom bonyolításához egy mozgólépcsőt készültek beilleszteni az Andrássy úti homlokzat mögé. Ez a gondolat nem győzte meg a tervtanácsot, ugyanis az eredeti födémek átlyukasztásával az épület térrendszerét látták megbomlani. Így átgondolásra javasolták a kérdést.

Mire a francia tervező megbántódott, a beruházó pedig magába nézett, nyilván számolt is - amit a bevásárláskor feltehetőleg nem tett meg kellő alapossággal -, és arra jutott, túl nagy ár ez neki. Olyanynyira elgondolkodott, hogy másnap tetőteraszostul, narancsos gomolygásostul fiókba tette az áruházat, és húzott egy vonalat: márpedig a Divatcsarnokból irodaház lesz.

Hogy az első szint hozzáférhető marad, csekély vigasz ma, ha az ötéves hercehurcára gondolunk: milyen új közfunkciót kaphatna a tiszti kaszinóból startolt szocialista áruház, a Budapest nagyságát megéneklő Lotz-freskóval, egyedülálló ívelt vasbeton homlokzati szerkezettel, Zsolnay-díszítőelemekkel és Róth-üvegablakokkal, klasszikus áruházi struktúrával és a magaslati korcsolyapálya mítoszával megáldott épület ("szinte városi tér" - mondta róla egy építészettörténész)? Az állam szerepe a szerencsétlenkedésben merült ki: miután Medgyessy Péter ötletére megvásárolta az ingatlant a Centrum Rt.-től, és Guggenheim Múzeumról álmodott, rájött, nem tudja felújítani, s inkább túlad rajta (akkor a Guggenheimnek sem ment éppen jól). Aztán mégis összekapta magát, és a hajléktalan Építészeti Múzeum otthonaként vagy zenecsarnokként is el tudta volna képzelni. Míg aztán egy évvel ezelőtt megvonta a vállát és eladta.

Az áruház gondolatára sem állt mindenkinek helyre a lelki egyensúlya, de vitathatatlan, hogy nincs jobb funkció az eredetinél. Az újból puccosodó Andrássy úton helye lett volna egy igényes áruháznak - egyébként pedig bárminek, ami újból bejárhatóvá, a köz számára hozzáférhetővé teszi ezt a páratlan épületet.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.