„Pszichopata”, „narcisztikus” – Mióta lettek a pszichiátriai diagnózisok szitokszavak?

„Bár se te, se én nem tudtunk angolul, mégis azt hittük, hogy ami belénk szorult, ez kimondja helyettünk angolul.” (Cseh T. – Bereményi G.)

Elég a 4-6-oson nyitott füllel kétszer körbeutazni a Nagykörutat, és le is tudtunk egy rövidebb pszichodiagnosztikai szemináriumot. Megtudtuk, melyik politikusnak vannak pszichotikus epizódjai és azt is, ezek milyen gyermekkori traumából erednek, hogyan működik a pszichopata szomszéd, a borderline főnök, és miről ismerszik meg bombabiztosan a narcisztikus párkapcsolat.

Dobálózunk a pszichiátriai, pszichoterápiás diagnózisokkal – elsősorban bizonyos személyiségzavarok megnevezéseivel, főként ezekről is lesz szó a továbbiakban –, értelmezni, megérteni igyekezve környezetünket, ritkábban önmagunkat. De hozzásegítenek-e céljainkhoz ezek a szavak? Megelőlegezve a végkövetkeztetést – nem valószínű.

Könnyű lenne a helyzetünk, ha szigorú ítészként egyszerűen a diagnosztikus kategóriák pontos használatát kérhetnénk számon a környezetünkön. A krumplileves legyen krumplileves, a narcisztikus pedig narcisztikus, bizonyos edukáltsági szint felett joggal várható el a névmások és az alapszintű pszichopatológiai fogalmak korrekt használata! A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. A pszichés problémák rendszerezésének nincs egyetlen, objektív és hosszú időn keresztül stabil rendszere. A diagnózisok valójában olyan skatulyák, amelyek célja, hogy gondolkodni és beszélni tudjunk egy szenvedésteli állapotról. Ha pedig jól gondolkodunk, valószínűleg változni fog a gondolkodás tárgyáról alkotott véleményünk, ebben az esetben tehát módosulnak a diagnózisok, és azok osztályozása is. Ezek alakulását nem csak az új kutatási eredmények befolyásolják, de a társadalmon belüli változások, a normák, az értékrend változásai is. Nincs olyan objektív betegség, hogy „neurózis” vagy „narcizmus” stb. Ezek bizonyos, nehezen megragadható állapotok, személyiségszerveződések szükségszerűen leegyszerűsítő megnevezései, lényegében társadalmi konstruktumok.

 

Fotó: MTI/Mónus Márton

 

 

Mi tagadás, ez eddig elég zavarba ejtően hangzik. Van-e akkor bármi értelmük ezeknek a fogalmaknak? Meglepő talán, de van. Minden ilyen rendszer és kutatás azzal a szándékkal készül, hogy közelebb vigyen annak a beláthatatlanul bonyolult szisztémának a megértéséhez, amit emberi léleknek nevezünk. A megértés végső célja pedig a gyógyítás, vagy­is a szenvedés csökkentése a másik ember belső világának megértésén keresztül.

E ponton fogalmazhatjuk meg, mi a lényegi különbség a megfelelő szemlélettel alkalmazott pszichiátriai, pszichoterápiás diagnózis és a villamoson elcsípett párbeszédekben használt diagnosztikus címkék között. Bár a használt szavak hangalakja (szerencsés esetben) megegyezik, a mögöttes szándék éppen ellentétes: az első a mélyebb megértés érdekében hoz létre valamilyen rendszert, szem előtt tartva, hogy az emberi lélek teljes komplexitása sohasem lesz megérthető, míg a második stigmatizál, megítél, és a végletekig leegyszerűsíti a másikról alkotott képet.

Diagnózisok a politikában

Donald Trump megválasztása nyomán váratlan aktualitást nyert a régi vicc, amelyben Pistike kivándorol Amerikába. A bevándorlási hivatalban megkérdik tőle, mik a céljai, mi szeretne itt lenni?

– Az Egyesült Államok elnöke.

– Meg van maga bolondulva?

– Miért, az előfeltétel?

Az amerikai közbeszédben 2016 után hangsúlyossá váltak azok a hangok, amelyek pszichiátriai szempontból kérdőjelezték meg az elnök alkalmasságát. Gyakorló pszichiáterek és pszichoterapeuták (valamint mindenféle egyéb foglalkozású laikusok) diagnosztizálták a legkülönbözőbb mentális betegségekkel, a súlyos narcisztikus személyiségzavartól a demenciáig. Számos pszichiáter ítélte úgy, hogy az általa birtokolt lélektani ismeretek társadalmi felelősséggel is járnak, ezért kötelessége a nyilvános diagnózison keresztül felhívni a közösség figyelmét a Trump személyiségében rejlő veszélyekre. Ezzel szemben jelentek meg egyrészt az orvosetikai kifogások, másrészt azok a vélemények, amelyek igyekeztek elválasztani a mentális zavarokhoz rendelt diagnosztikus kategóriákat a mindennapi működéstől. Lényegében azt hangsúlyozták, hogy bármilyen is legyen az elnök személyisége, amennyiben képes volt elérni ezt a pozíciót – amelyben ráadásul láthatóan nagyon komfortosan érzi magát –, nem tekinthető és nem is tekintendő betegnek. Ha így tennének, azzal igazságtalanul stigmatizálnák a valóban mentális betegségben szenvedőket, ugyanakkor súlyosan alábecsülnék az elnök képességeit, és megnehezülne az általa okozott társadalmi kár későbbi helyreállítása. A diagnosztizálás aktusában lényegében a személyes felelősség alóli felmentés lehetőségét látták.

A kórképek jelzőként való használatának divatja hozzánk is megérkezett, bár némiképp módosított formában. Itthon szerencsére szakemberek ritkán „távdiagnosztizálnak” nyilvánosan közszereplőket, megjelent azonban ez a gyakorlat a politikusok és a politikával más módon, többé-kevésbé hivatásszerűen foglalkozó celebritások körében: a Facebook-bejegyzésekben, politikai műsorokban csak úgy repkednek a politikai ellenlábasok jellemzésére használt személyiségzavarok megnevezései. Nem tér el ez egyébként lényegesen a hétköznapi gyakorlattól sem. A pszichodiagnosztikai címkék részben szitokszavakká, részben sorsmagyarázó mantrákká vedlettek. A házasságon belüli hullámvölgyek során kiderül, hogy férjemnek/feleségemnek anya-/apakomplexusa van, ha a munkahelyemen nem boldogulok a számítástechnikai rendszerrel, annak nyilvánvaló oka, hogy az informatikus auti (így, becézve), a lehengerlő politikus pszichopata, a hűtlen szerető állandósult eposzi jelzője pedig a „narcisztikus fasz” (mellesleg a hűségesé is, csak neki azért, mert vele együtt kell élni). Ezzel párhuzamosan viszont egyre inkább kopnak ki a szóhasználatunkból az olyan, az emberi viselkedés leírására mindeddig elég hasznosnak talált jelzők, mint a visszahúzódó, önző, befelé forduló, gátlástalan, impulzív, szeszélyes, kiszámíthatatlan, indulatos, nagylelkű, meggondolatlan és még hosszan sorolhatnám. A professzionális (-nak tartott) szakmai szleng kiszorítja az emberi jellemet és viszonyokat jóval differenciáltabban és érzékletesebben, a kapcsolat mélyebb tapasztalatait érzékenyen kifejezni képes kifejezéseket.

A jelenség amerikai példa kapcsán idézett szempontjai többé-kevésbé általános érvényűek, de van néhány, amelyeket mégis érdemes kiemelni. A szakmaetikai szempontok citálása szerencsére kevésbé indokolt, de röviden talán mégis fontos megjegyezni, hogy sem az orvosi, sem a pszichológusi szabályok nem engedik meg a személyes kapcsolatot és megfelelő vizsgálóeljárásokat nélkülöző diagnózisalkotást. Az orvos/pszichológus–páciens kapcsolatban alkotott diagnózis esetleges nyilvánossá tétele még súlyosabb hiba. Lényeges szempont emellett a valóban mentális problémákkal küzdő embertársaink akaratlan stigmatizálásának kérdése. Fontos tudni, hogy a mentális problémák komoly életviteli nehézséget és jelentős szubjektív szenvedést okoznak az abban szenvedőnek (és nem ritkán a környezetének is). Amikor ezek az eredeti céljukat tekintve a megértést elősegítő kategóriák hétköznapi szitokszóvá válnak, a személyes szenvedést tetézi a megbélyegzettség, kiszorítottság élménye is.

Megértés és hatalom

A nyilvánvaló etikai problémák megválaszolásán túl velünk marad a kínzó kérdés: vajon miért egyszerűsítjük le ezekkel a kifejezésekkel magunk és az emberi kapcsolataink megértését? Miért nevezzük az önzőnek, nagyzolónak, empátiátlannak érzékelt embertársunkat narcisztikusnak, a szomorúnak, az egykedvűnek észleltet depressziósnak, a magának valót autistának és a többi? Az eredeti cél valószínűleg épp az ellenkező lenne. Szeretnénk elérni valamit magunkban, talán a másikban is, valamit, ami nehezen megragadható, de az integráltság, a nagyobb belső biztonság élményével kecsegtet. Kapóra jön a pszichológiai önsegítő könyvek, a folyóiratokban, neten fellelhető cikkek garmadája, ezekből – szerencsére – bőséggel áll rendelkezésre manapság. De nem is kell feltétlenül elolvasni ezeket az írásokat, ez a fajta lélektani megközelítés észrevétlenül beépült a kultúránkba, a mindennapjaink része lett. Néha megnyugtató, máskor éppen felvillanyozó élmény, ha az ember egyszer csak felleli, hogy van valaki a világban (egy könyv szerzője vagy a megszólaltatott szakember), aki megfogalmaz valamit, amiről úgy érezzük, rólunk szól, számunkra is jelentős, de eddig nem értettük. Fontos és felszabadító – adott esetben akár életmentő – tudás, hogy a problémámmal nem vagyok egyedül, mások is küzdenek hasonló nehézséggel. Ha ezeknek a jelenségeknek még nevük is van, az azt jelenti, hogy a társadalom által elismert zavarokról van szó, jogosak, érthetők, legfőképpen pedig érvényesek az érzéseim.

Csakhogy az írott szöveggel, a neten meghallgatott előadással nem lehet valódi interakcióba kerülni, ezek sehogyan sem tudják pótolni az élő emberi kapcsolatokat. Az ezen az úton elnyert felismerések általában intellektuális szinten maradnak, nem válnak igazán személyes, mély érzelmi tapasztalattá. Talán valami jobban megfogalmazható lesz a másikból, a kapcsolatból, esetleg magunkból is, de ez a megértés általában nem hozza el a vágyott megkönnyebbülést, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy feloldódjanak a külső és belső konfliktusok.

A „meg tudom nevezni, de ettől még nem tudom megoldani” helyzet feszültségére hoz (látszólagos) megoldást, ha azonosulunk a probléma szakértőjével. Az ember kiművelődik a témában, megtanulja a szakszavakat, esetleg megismeri ezek elméleti hátterét. Fantáziájában egy közösségbe kerül a tudás szakértő birtokosával, ezáltal osztozik az ismeret által biztosított fölény érzetében. Érti, hogy a másik milyen, és azt is tudni véli, hogy az adott működés milyen diagnosztikus címkét érdemel: borderline, narcisztikus, neurotikus, autista…

A laikus diagnosztizálás így tehát valójában hatalmi kérdés. Azt fejezi ki, hogy az ember tud valamit a másikról, amit az nem tud magáról, ezáltal pedig a diagnosztizáló jelentős fölénybe kerül. Tulajdonképpen azt állítjuk, hogy mi részesei vagyunk a normalitásnak, ő pedig nem, így lélektanilag egyértelműen hatalmi helyzetben vagyunk vele szemben. Így lesz a másik mélyebb megértését szolgáló eszközből a mindennapi emberi játszmák Jolly Jokere. De egyben öngól is, hiszen egyúttal felmentést is adunk a saját magunkra irányuló kellemetlen kérdések megválaszolása alól. Ha ő nem normális, akkor amit tesz, az rossz, ezzel szemben én normális vagyok, tehát amit teszek, az rendben van. Nincs itt semmi látnivaló, a hiba az ő készülékében van.

A jelenség társadalmi szinten is hasonlóan működik. Azzal, hogy a közösség feletti valós hatalmat gyakorló (vagy arra pályázó) politikusokat diagnosztikus címkékkel látjuk el, nem teszünk mást, mint megpróbálunk ezen az úton föléjük kerekedni, visszanyerni az uralmat – ha már másként nem sikerült. „A hatalmat ugyan megnyerte, de mi tudjuk, hogy mindez valamifajta beteg működésnek köszönhető, ami jogosulatlan szupererővel ruházza fel. Valójában azonban mindez nem érvényes, mert nem tartozik a normális embe­rek körébe (ellentétben velünk, akik nem rá szavaztunk).” Ez a gondolkodás rosszabb esetben kiterjed adott politikus híveire, szavazóira is. Az így felhúzott falak talán megóvnak a pillanatnyi csalódástól, segítenek felülkerekedni a veszteségeinken, ugyanakkor el is zárnak bennünket a valóság komplexitásának teljesebb megismerésétől, ezzel együtt pedig annak a lehetőségétől, hogy mélyebben megértsük, milyen szerepünk van a „nemnormalitás” győzelmében.

A szerző pszichológus, pszichoterapeuta.