Pozsonyi Aranka: Csak az ököl (A jegybanktörvény módosításáról)

  • Pozsonyi Aranka
  • 2004. október 28.

Publicisztika

Háborog a piac, a liberális lapok együtt hõzöngenek a Magyar Nemzettel, az MNB pedig napról napra pesszimistább. Mindez annak következménye, hogy néhány szocialista képviselõ módosítaná a jegybanktörvényt, kormányzati delegáltakat küldene a Monetáris Tanácsba. A javaslat még azok szerint is káros, akik szerint Járai Zsigmond csapnivaló jegybankelnök, a Monetáris Tanács pedig rossz döntéseket hoz.

Háborog a piac, a liberális lapok együtt hőzöngenek a Magyar Nemzettel, az MNB pedig napról napra pesszimistább. Mindez annak következménye, hogy néhány szocialista képviselő módosítaná a jegybanktörvényt, kormányzati delegáltakat küldene a Monetáris Tanácsba. A javaslat még azok szerint is káros, akik szerint Járai Zsigmond csapnivaló jegybankelnök, a Monetáris Tanács pedig rossz döntéseket hoz.

H

A központi bank az az intézmény, amely a mindenkori jegybanki alapkamat mértékéről dönt. Alapértelmezésben a magasabb kamat hűti a gazdaságot, mert magas kamatszint mellett kevesebben vesznek hitelből lakást, autót és más fogyasztási cikkeket, a vállalkozásoknak pedig a magasabb hitelköltség elveszi a kedvét a be-ruházástól. Ez így persze rosszul hangzik ("mire föl szívatják ezek a népet?"), de van egy feltétlenül üdvös hatása. Az nevezetesen, hogy a magas kamat a kereslet csökkentésén keresztül mérsékli az inflációt. Az alacsony kamat fordítva műközik: gazdasági pangás idején jellemzően alacsony az infláció, ezért a központi bank alacsony kamatokkal anélkül járulhat hozzá a fogyasztás és a beruházás növeléséhez, hogy kockáztatná az infláció növekedését. És ez így megy szépen, mint Pom-Pom: ágon föhöhöhöl, lehehehe a gazdasági ciklusoknak megfelelően, a központi bank hol enged, hol pedig emel a kamatokon.

H

Csakhogy ezt az egész játékot a mindenkori kormányok általában nem szeretik, különösen akkor nem, amikor az éppen aktuális helyzet inkább magas kamatokat kíván meg. A mindenkori jófajta, rövidlátó kormánynak erre minden oka meg is van. A magas kamat kedvezőtlenül hat a fogyasztásra, a kormányok pedig azt szeretik, ha a nyájat szépen hagyja mindenki vásárolni, mert az új mosógép pozitív asszociációkat indít el apában és anyában az éppen aktuális kormányzat iránt. A magas kamat beruházás-visszafogó hatása azt is jelenti, hogy kevesebb munkahely keletkezik. Sőt van egy mindezeknél is rosszabb tulajdonsága: csökkenti a költségvetésből osztogatható forrásokat. Az államok ugyanis jellemzően deficitesek, működésük egy részét hitelből finanszírozzák. Zsebpénzükből így annál kevesebbet költhetnek magasztos társadalompolitikai céljaik megvalósítására, minél többet kell kamatra csöngetniük. Ha belegondolunk, hogy a kormányoknak mindezt a sok prompt sanyarúságot valami távoli és ködös inflációcsökkentés érdekében kell elviselniük, megérthetjük, miért van mindig baj azzal a nyomoronc alapkamattal.

A honpolgárok drámai helyzete felett sopánkodó kormányzatok addig-addig szekírozták a jegybankokat, míg végül valaki föl nem találta a jegybanki függetlenséget, és annak fő letéteményesét, a Monetáris Tanácsot. A monetáris tanácsokat alapító láz feltartóztathatatlanul végigsöpört a fejlett világon, a jegybanki függetlenség demokratikus minimummá vált, megkérdőjelezése pedig olyan ízléstelenséggé, mint mondjuk a fehér zokni-makkos cipő-erős szájszag kombináció. Két körülmény ennek ellenére időről időre arra sarkall kormányzati tényezőket, hogy bírálják az éppen aktuális kamatszintet, és/vagy kísérletet tegyenek a jegybanki függetlenség csorbítására. Jelesül: még az egyedül üdvözítő árfolyamrezsim léte is kérdéses, nemhogy az aktuálisan éppen jó kamatszinté; a jegybanki függetlenségnek pedig nemcsak eltérő megjelenési formái, de eltérő fokozatai is vannak. Nem biztos tehát, hogy igazuk van azoknak, akik az ilyen politikusokat manapság habozás nélkül lehülyézik.

A magyar gazdaság esetében sokan és sok helyütt, csak éppen nem a széles nyilvánosság előtt vitatkoznak arról, hogy a Járai által választott árfolyamrezsim, azaz az inflációs célkövetés módszere megfelelő eszközöket ad-e a jegybank ke-zébe a kormányok aljas nyereség-vágyból folytatólagosan elkövetett túlköltekezése esetén. A válasz job-bára az, hogy nem. A kamatszint Magyarországon lassan és nem teljesen egyértelműen hat a kereslet-re és a beruházásokra, és ekképp az inflációra. Nem véletlen, hogy a jegybank egy időben úgynevezett köztes célként jelölte meg a forint árfolyamát, ami sokkal direktebb módon befolyásolja az infláció alakulását. A 2003-as devizaválságok után (amelyekért a kormányzati költekezés mellett mindjárt második helyen a jegybank által bejelentett árfolyamcélok voltak felelősek) a jegybank bejelentette, hogy mostantól aztán baromira nem érdekli az árfolyam, csak a jövőben várható infláció függvényében hoz kamatdöntést (ha javul a prognózis, csökkent, ellenkező esetben növel). Járai viszont az utóbbi egy-két hétben elszaporodó megszólalásaiban ismét hajlamos eszközként definiálni az árfolyamot.

H

Az ilyen és efféle következetlenségek okán, valamint a túlzott közéleti szerepvállalás miatt értelmes és elfogulatlan közgazdászok - velük a magyar újságolvasó, sajna, nem találkozhat - közül is sokan bírálják Járai jegybankelnöki teljesítményét, a piaci elemzők pedig immár kamatbefolyásoló tényezőként számolnak az elnök és környezete ellenkezésével. A legutóbbi kamatcsökkentés előtt több olyan hangot lehetett hallani, hogy a kamatvágás lehetne akár 100 bázispontos is, de éppen a módosító javaslat benyújtása miatt a Monetáris Tanács dafke nem fog ennyit csökkenteni. Az efféle vélekedések az elnök és a Monetáris Tanács azonosításán alapulnak, ami persze súlyos hiba, hírek szerint az utóbbi időben Járai javaslatait többször is leszavazták. Mégis, e gondolkodásnak nem kis szerepe volt az 50 bázispontos elemzői konszenzus kialakulásában, amivel végül megegyező döntést hozott a testület. Itt tartunk, mégis igaz, hogy a Járait elfogultnak, sőt helyenként személyiségzavarosnak, összességében mindenképpen rossz jegybankelnöknek tekintő elemzők és piaci szereplők egyhangúlag károsnak tartják a módosító javaslatot.

H

Ennek oka az, hogy a javaslat még a változtatás igényét hangoztatók szerint is bűzlik, mert a direkt kormányzati befolyásolás lehetőségét vetíti előre. Pedig a jegybanki függetlenség ügyében nem érvényes az ökölszabály, mint mondjuk egy áfatörvény megalkotásakor. Egységes EU-szabályozás nincs, s ezt a gyepet még az angolok sem nyírják-locsolják 100 éve. Ennek megfelelően az unió tagországai a legkülönbözőbb módokon biztosítják a függetlenséget, amibe sok helyütt az is belefér, hogy a Monetáris Tanács tagjait a kormány vagy annak valamelyik tagja, jellemzően a pénzügyminiszter delegálja. Van tehát mozgástér arra is, hogy Magyarországon egy értelmes gyakorlat és egy hozzá kapcsolódó normális viselkedési kódex alakuljon ki. Félreértés ne essék, ez bekövetkezhetne akár ennek a javaslatnak az elfogadásával is, csakhogy ezt most nagyon kevesen tudják elképzelni. A kormány és az MNB rossz viszonya miatt most különös hangsúlyt kap az az igény, hogy egy jó szándékú módosítás előremutatónak is lássék.

Márpedig Göndör és tsai módosító javaslata nem felel meg ennek az elvárásnak, a magyar közéleti vitakultúra pedig lehetetlenné teszi ennél normálisabb elgondolások tárgyalását. Nem vagy csak hébe-hóba vetődik fel a Monetáris Tanács jegyzőkönyveinek közzététele, ami számos országban jól működő gyakorlat. Nem vetődik fel az a lehetőség sem, hogy a jegybanki közleményekhez a tagok különvéleményt csatolhassanak, miként teszi azt az Alkotmánybíróság. Nem hangzik el az a miniszterelnöki ígéret, hogy jó, delegálok egy-két (és nem mindjárt négy) tagot, de soha a büdös életben többet sem én, sem pénzügyminiszterem egy büdös szóval sem kommentáljuk a Monetáris Tanács döntéseit.

Ehelyett kormányoldalról jól fejlett "arohadékmennyitkeres!" típusú érzelmeinkre apellálnak; az MNB pedig közleményben döngöli sárba a kormányzat és nem mellesleg a magyar gazdaság teljesítményét.

Neked ajánljuk