A magyar sajtót a rendszerváltás után külföldiek, elsősorban német befektetők vásárolták ki, tehát idegen kézbe került a tájékoztatás. Az új, főleg német médiatulajdonosok nem rúgták ki a magyar kommunistákat – ahogy az várható lett volna a német újraegyesítés idején lezajlott közéleti folyamatokat ismerve –, hanem lepaktáltak velük, meghagyták őket a magyar média hatalmi pozícióiban. Így ezek az emberek át tudták menteni a befolyásukat a rendszerváltás utáni évekre is, ami nagy hatással volt a politikára egy ideig. Most viszont a nemzeti sajtó jó irányba fejlődik, jól reagál a médiafogyasztási szokások változásaira.
Ez Schmidt Mária látlelete a harminckét évvel ezelőtt történtekről és a folytatásról a Telex beszámolója szerint. A portál azon ironizál, hogy a Széchenyi-díjas történész a Médiaegyensúly-konferencián kedden épp Stefka Istvánnal beszélgetve járta körül ezt a témakört. Stefka ugyanis jóval a rendszerváltás előtt került a Magyar Rádióhoz és a televízióhoz, a rendszerváltás után is maradt, munkájáért a pártállami időkben kitüntetéseket kapott. A helyzet tényleg abszurd, de ettől még van igazság abban, amit Schmidt Mária mondott, és amivel Stefka István egyetértett. Nem is tenném kettejük narratívája mellé a szemtanú, majd résztvevő elfogult nézőpontját, ha nem hangzott volna el a tanácskozáson a tudósítás szerint ez a szó is: szabadság.
Stefka hozta szóba, hogy a rendszerváltáskor mindenki azt várta, a média szabadabb lesz, több hangon szólal meg, de nem így történt, minden „a nómenklatúra” kezében maradt. Tizennyolc éves voltam a rendszerváltás idején. Nekem az rémlik, hogy az újságok igenis nagyon nagyot változtak, érdemes volt olvasni, rádiót hallgatni, tévét nézni. Aztán a sajtó magánosításában tényleg meghatározó volt a külföldi tőke, és az MSZMP-ből létrejött MSZP-nek nem túl dicsőséges a szerepe ebben a történetben, a nagyon sok emberhez eljutó megyei lapok eladásával. Az új tulajdonosok tényleg átformálták az újságaikat, de nem azért, mert bele akartak szólni az ország ügyeibe, hanem mert minél több pénzt akartak keresni. Az olvasók egyre több hirdetést láttak, egyre kevesebb cikket olvastak. Jellemző volt a véleményműfajok, a személyes hangú írások háttérbe szorulása, a rövidhírek, információk dömpingje. Az is, hogy a több lapot birtokló tulajdonos racionalizált. Központi szerkesztőséget hozott létre, amely több lapot is ellátott konzervanyagokkal. Így kevesebb újságíróra lett szükség, el lehetett bocsátani egy csomó embert. Közben jellemző volt, hogy áttervezték az újság arculatát, az olvasói igényeknek megfelelően visszatértek korábban kedvelt műfajok. Mellékletek születtek, amelyeket a hirdetések tartottak el, de életmódcikkeket is közöltek.
Előfordult Békés megyei lapnál, hogy olyan újságírót küldtek el, akit mindenki szeretett és nagyra tartott, csak azért, mert abból a régióból, ahol dolgozott, nem érkezett be annyi hirdetési bevétel, amelyet elégnek gondoltak volna.
Megesett, hogy olyan fotóriportertől váltak meg, aki mindig a legtöbb jutalmat kapta a képeiért – csak közben rengeteget autózott, és ezért a kiadóvezető szemét bántotta a magas útiköltség. Ami nagyon felháborította a kollégákat, nem felejtették el.
Egyvalamiről nem hallottam: hogy a tulajdonos vagy az őt képviselő kiadóvezető abba szólt volna bele, hogy mit írjon az újság a helyi politikai ügyekről. Simán megtörtént német tulajdonos alatt 1998-ban, hogy egy megyei lapban a főszerkesztő meggyőződése alapján a Fidesz polgármesterjelöltjének lejtett a pálya.
A tulajdonosok nem voltak egységesek abban, hogy mennyire számít nekik az újság minősége. A szerkesztőségek azonban bizonyos pénzügyi és nyomdai keretek között kísérletezhettek, hogyan lehet több olvasót megszólítani – mert ez azért kimondott cél volt –, interaktívvá tenni a lapot. Ez jellemzően azzal járt, hogy a közéleti témák mellett vagy rovására egyre nagyobb teret kapott a mindennapi élettel kapcsolatos témák feldolgozása, amelyek az eseménytudósítások mellett, aztán helyettük is teret nyertek. A témát az újságírónak kellett hoznia, azt adott esetben a főszerkesztő és a többiek előtt meg kellett védenie.
Öt főszerkesztővel dolgoztam együtt huszonöt év alatt, amíg külföldi tulajdonban állt a lapunk. Különböző mentalitású és értékrendű emberek voltak, egyvalami közös volt bennük. Ha olyan konfliktusos témát találtunk, ami valakinek az érdekét sértette, és az az illető felhívta a főszerkesztőt, a főnököm mindig nagyon udvariasan közölte a hívóval, hogy három lehetősége van. Vagy nyilatkozik, vagy haladékot kér, és az után nyilatkozik, vagy megjelenik a lapban, hogy nem kívánt nyilatkozni.
Ezt mi szabadságként éltük meg. Volt is viszonyítási alapunk, mert láttuk, hogy az önkormányzati tulajdonú és az állami médiában dolgozó kollégáknak mekkora a mozgástere.
A komoly közéleti lapok az ezredforduló után kezdtek veszíteni az olvasottságukból, a színes lapok megerősödtek. Ez hatott a komoly újságokra, a témaválasztásra. Az internet terjedése, és az, hogy az emberek ott ingyen jutottak hozzá az olvasnivalóhoz, szintén nagy hatással volt és van most is a pénzért árult újságok életére, az eladott példányszámra. Ami folyamatosan csökkent a legtöbb újság esetében, abban a pillanatban is, amikor a kormányközeli vállalkozások a külföldiektől megvették az újságokat, és sajátos körülmények között létrejött a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA).
Arról, hogy „nemzetstratégiai szempontból” miben más ennek a kormánypárti médiabirodalomnak a tartalma, nem térek ki. Csak arra, hogy ha kézbe veszek egy ilyen újságot, a politikai tartalomtól eltekintve ugyanazt kapom, amit harminc éve, amikor a külföldi tulajdonosok kézhez vették a lapokat. Rövid információkat, kishíreket, címszavakban megírt képviselő-testületi tudósításokat, és eseménytudósításokat. Portréinterjúkat is lehet találni, de mindegyik váratlanul gyorsan ér véget. A mondatokból pedig az derül ki, hogy a kollégáim nem túl nagy kedvvel, kis energiával oldják meg a feladataikat. Nincs sok kedvük írni – „szintetizálni és analizálni az életet”, ahogy egykori szerkesztőm mondta –, és erről alkalomadtán beszélnek is. A megyei lapok internetes változataiban kedden este a lengyelországi rakétabecsapódás híre és néhány helyi információ mellett a közös, országszerte egyforma cikk-kínálat a Madonna megmutatta a mellbimbóját, illetve a Rita Ora nyilvánosan mutogatta mellbimbóit (18+) címek között foglalt helyet.
„Keresztény, konzervatív, kormánypárti ember létemre én Élet és Irodalmat járatok, én Magyar Narancsot olvasok, Népszavával kezdek – mert most nincs Magyar Nemzet – ha jó tollú cikket, glosszát akarok olvasni” – nyilatkozta ugyanerről a jelenségről Varga István, a KESMA feje, mielőtt bejelentette volna, hogy lemond.
A KESMA – épp úgy, ahogyan a Schmidt által kárhoztatott német tulajdonos – központi szerkesztőséget hozott létre, de azért, hogy aktuális politikai tartalommal lássa el az újságokat, és elbocsátotta azokat, akikre nem volt szükség, ugyanúgy, ahogy a külföldi tulajdonos.
Egyvalami lenne hátra még: hogy hagyják szabadon dolgozni azokat, akik állásban maradhattak.
A sajtószabadságról a kormánypárti média befolyásos szereplőinek megvan a véleménye, lehet idézni cinikus vagy lemondó hangsúllyal született nyilatkozatokat. Pedig erről – és a politikai tartalmat elkészítő és szállító komisszárüzemről – szerintem csak komolyan lehet beszélni. Adjanak szabadságot a kollégáimnak, és meglátják, rögtön jobb újságok készülnek – már ha ez is számít még, és nem csak az, hogy „nemzeti” „kézben” legyen a „tájékoztatás”. Vagy Stefka István kedd esti szavaival élve: „kicsikét szabadabbá a szárnyakat”.
