Szomorú, de igaz, hogy nagyjából ez a legtöbb, amit egy magas rangú állami tisztviselő manapság remélhet, ha hivatalba lép. Végezze el becsülettel a munkáját, tartsa meg a rá és hivatalára vonatkozó törvényeket, védje ki a politikai intrikát, a sajtótámadásokat - és ha mindezt megtette, tiszta lelkiismerettel távozhat.
A magyar politikai elit és a magyar társadalom immár több mint két évtizedes kudarcának egyik legfőbb oka az együttműködési képesség és hajlandóság alacsony szintje. A magyar kormányok nem tudnak mit kezdeni a hatalommegosztás elvével és napi gyakorlatával. Ennek egyik látványos bizonyítéka a kormány és a jegybank évtizedes konfliktusos viszonya. Tudjuk, e szembenállás épp a hatalommegosztás logikájából adódóan szándékolt, a rendszerbe kódolt. Ám aligha véletlen, hogy bár hatéves mandátumát mindegyik kitöltötte, az utolsó három jegybankelnök egyike sem kapott hosszabbítási lehetőséget. (Bod Péter Ákost a Horn-kormány hatalomra kerülése után pedig szinte azonnal kiszekálta a pozíciójából.) A modern demokráciákban egyik hatalmi ág sem képes a céljait maradéktalanul elérni, hiszen valamely másik ág a saját, törvényben rögzített céljait követve korlátozza őt. Ez a "szuboptimális" üzemmód a normális - ám a nyílt háborúskodás, a másik ág ellehetetlenítése, személyes és szakmai hiteltelenítése, bár nem példa nélkül álló a világban, mégiscsak magyar specialitás, a rendszerváltás óta a mi közéletünk szerves része.
Simor Andrásnak bőven kijutott ebből az elmúlt három évben. Ám igazságtalan lenne tevékenységét e leereszkedő gesztussal intézni el - végigdolgozta, kibekkelte, menjen isten hírével. A távozó jegybankelnök tevékenysége ennél sokkal összetettebb, sok benne az eredmény és akad benne hiba is.
A jegybank és a válság
Simor első és legnagyobb próbatétele a 2008-as válság kezelése volt, amelynek során az általa vezetett jegybank kitűnően helytállt. Hétfőn rengetegen tudnak totózni - ám e bölcseket leszámítva a legtöbb ember számára a válság váratlanul, viharos gyorsasággal csapott le Magyarországra. A jegybank pedig kulcsszerepet játszott az elhárításához szükséges nemzetközi támogatás (IMF, EU) megszerzésében, majd az azt követő intézkedések meghozatalában. Nem csupán a kamatemelésre és a rendkívül fontos kommunikációra, a bel- és külföldi pénztulajdonosok megnyugtatására gondolok, de azokra a lépésekre is, amelyek a jegybank last resort funkciójából adódnak - ilyen a tartalékráta csökkentése, vagy a refinanszírozási lehetőségek megnyitása. A jegybank sikerrel élt a rajta mostanság gyakran számon kért, nem hagyományos lehetőségekkel is, mint a devizaswapok a kereskedelmi bankok számára, az állampapírpiac stabilizálása. Ebben az időben akkori pozíciómból adódóan (a szerző a Raiffeisen Bank vezérigazgatója volt - a szerk.) közelről figyeltem a jegybank és vezetőinek válságkezelő munkáját - és bár szeretem a lukat keresni a sajtban, nem nagyon találtam és ma sem találok hibát benne.
Ekkoriban Simor - helyesen - bírálta az őt kinevező Gyurcsány-kormány tétlenkedését, és támogatta a Bajnai-kormány munkáját. Ám erről az időszakról szólva nem lehet megkerülni a devizahitelezés problémáját és a jegybank ezzel kapcsolatos szerepét, felelősségét sem. Mára nagyjából politikai és szakmai konszenzus alakult ki arról, hogy a devizahitelezés elburjánzása összetett társadalmi-gazdasági folyamat eredménye volt, amely többszereplős kollektív kudarcnak tekinthető. A bankok, az ügyfelek és más állami szervek mellett a jegybank sem érzékelte és értékelte kellőképpen a kockázat nagyságát, az állami munkamegosztásban nem tartotta magát egyes számú, fő illetékesnek e területen. Más kérdés, hogy mit tehetett volna a jegybank a 2007-ben hivatalba lépő elnök irányítása alatt, ha érzékeli a helyzet komolyságát. Valószínűleg nem sokat, de annál, mint amennyit tett - a verbális intervenciónál - valamivel biztosan többet.
A kormány a jegybank ellen
A helyzet 2010 után alapvetően megváltozott. Az Orbán-kormány "unortodox" gazdaságpolitikája és rohama a hatalmi ellensúlyok elfoglalásáért lehetetlen helyzetbe hozta a jegybankot és vezetőjét. Simor persze nem az első jegybankelnök, akivel valami hasonló esett meg. Elődje ugyanezzel a dilemmával küzdött: hogyan lehet a kezelhetetlen gazdaságpolitikát monetáris politikai eszközökkel, a jegybanktörvénnyel összhangban ellensúlyozni. A válasz: sehogy; és az eredmény szükségképpen kudarc, sőt rosszabb kellett, hogy legyen. Arra gondolok, hogy a jegybank nem csupán nem éri el törvényben előírt célját, az árstabilitást, de intézkedéseivel nem szándékolt károkat okoz más területeken. A már említett devizahitelezés kialakulásában például az évtized eleje óta állandósult magas forintkamatok meghatározó szerepet játszottak.
A távozó jegybankelnök második három éve ennek megfelelően folyamatos defenzívában telt el. Ezért nem meglepő, hogy ennek az időszaknak a szakmai hozadéka - a jegybanki hitelesség megőrzése az inflációs cél elérése révén - legalábbis vitatható. Nagyra kell ugyanakkor értékelnünk e kiállás szimbolikus eredményét, a jegybanki függetlenség megőrzését. Az ország lakosságának legalább az egyik fele, miközben tehetetlenül figyelte, ahogy a kormány elözönli a társadalmi és gazdasági autonómia szinte minden területét, a jegybankban látta a kormánnyal szemben megmaradt egyik utolsó autonóm intézményt, a függetlenség mint érték letéteményesét.
Abban az országban, ahol az alkotmányt percenként lehet módosítani, semeddig nem tartott volna a jegybank státuszát megváltoztatni és vezetőjét eltávolítani. Ám itt a kormány belefutott az egyetlen valós korlátba, amelynek a létezését vonakodva bár, de el kellett fogadnia - az Európai Unióba. A jegybankot és elnökét, ha úgy tetszik, ez mentette meg - miközben persze a kormány képviselői megtettek minden tőlük telhetőt. Elfoglalták a Monetáris Tanácsot, s az elnök és munkatársai ellenállása dacára megtörtént a monetáris politikai fordulat, a kamatcsökkentési hullám elindítása. Felmerülhet a kérdés: vajon mi a dolga a jegybank elnökének, ha a Monetáris Tanács sorozatosan olyan döntéseket hoz, amelyekkel ő maga nem ért egyet? A modern jegybankok "láthatatlan alkotmánya" szerint az elnök - bár nincsenek kitüntetett jogai - a Monetáris Tanácsban első az egyenlők között, azaz szakmai és emberi tekintélyével képesnek kell lennie arra, hogy többnyire az ő álláspontja érvényesüljön (elsősorban a kamatdöntések alkalmával). Abszurd helyzet, és nem használ a jegybank hitelességének, ha az elnök kéthetente olyan döntésről számol be, illetve olyat indokol, amellyel bevallottan nem ért egyet. Simor pozíciójában maradt, dacára a sorozatos leszavazásoknak: a döntését, hogy nem mondott le, ebből kiindulva kell értékelnünk, és persze abból a másik, szimbolikus szempontból is, amiről az imént szó esett. De a döntés az övé volt, és senki nem kérdőjelezheti meg döntésének a legitimitását.
Ugyancsak Simor személyes döntése volt, hogy a helyén maradt az "off shore-lovagozás" dacára is. Az elnök hibát követett el azzal, hogy hivatalba lépésekor nem számolta fel azonnal külföldi befektetéseit. Ami az üzleti életben megengedhető (ami nem tilos, azt szabad - jóllehet e frappánsnak tűnő mondat igazsága az esetek egyre vékonyabb szeletére korlátozódik), az a közéletben nem. Hogy ez elégséges ok-e arra, hogy hivatalából távozzon? A döntés ismét csak az övé volt, az események pedig utólag szerintem őt igazolták. Az azonban biztos, hogy megnehezítette a saját dolgát, és megkönnyítette cinikus, gátlástalan és álszent ellenfeleiét.
*
A jegybank függetlensége önmagában is érték, ám a politikai intézményrendszer részeként a jelentősége még nagyobb. A jó kormányzás az elhúzódó társadalmi és gazdasági válságból való kilábalás egyik legfontosabb feltétele; és jó kormányzás nincs az intézmények iránti bizalom megerősítése nélkül. Simor a jegybanki függetlenség megőrzésével ezt segítette elő. Most távozik - és ezt, még egyszer leírom: emelt fővel, sok ember rokonszenvétől kísérve teheti. Nyilván lesz még helye a közéletben, ha úgy dönt. Mi pedig szorongva találgatjuk, ki és mi jön utána. Független lesz-e a jegybank, vagy elérkezik az ostobák, a kalandorok, netán a gazemberek ideje.
