Sárosi Péter

Sokat tehetnénk

Hogyan tarthatjuk életben a heroinfogyasztót?

  • Sárosi Péter
  • 2008. augusztus 14.

Publicisztika

A múlt heti kilenc heroin-túladagolás sokkolta a társadalmat, és szélsőséges reakciókat váltott ki a médiában és a politikában egyaránt. Sokan akarják azt a hamis látszatot kelteni, hogy a kormány "liberális" büntetőpolitikája vagy a "drogfogyasztást propagáló" szervezetek tevékenysége a felelős a halálesetekért, a megoldást pedig a büntetőjogi szigor fokozása, a "diszkórazziák" tömegessé tétele vagy a fogyasztói szervezetek betiltása jelentené. Ennél rosszabb stratégiát azonban nem is választhatnánk.

*

A drogriporter.hu oldalon megjelent cikkemben (A félreértett túladagolások) leírtam, hogy a herointúladagolásnak mint jelenségnek sokkal kevesebb köze van magához a heroinhoz, mint a heroin feketepiacához, illetve a megfelelő szabályozás hiányához. A 20-as évek Amerikájában, ahol még klinikákon írták fel a heroint az orvosok a leszokni képtelen függőknek, számos vizsgálatot végeztek a heroinnak az egészségre gyakorolt hosszú távú hatásaival kapcsolatban. A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy bár komoly függőséget okoz, a heroin orvosilag kontrollált fogyasztása akár évtizedes használat után sem károsítja számottevően az emberi szervezetet, és egyáltalán nem vezet szükségszerűen halálhoz. A heroin nem különösebben mérgező: a szokásos fogyasztói dózis sokszorosa kell a heroinmérgezés kialakulásához, amely nem drámai hirtelenséggel következik be, hanem órákig elhúzódó folyamat, és könnyen és gyorsan visszafordítható a naloxon nevű opiátantagonista beinjekciózásával. Ebből nem azt a következtetést akarom levonni, hogy a heroin ártalmatlan: a függőség önmagában olyan ár, amit keservesen meg kell szenvednie mindenkinek, aki az ópiummámor rendszeres élvezetére vágyik. A függőségből való kiút azonban nem egyszerű, és többnyire nagyon hosszú folyamat, amelynek során szükség van a közösség támogatására: a függőség legjobb ellenszere a szociálistőke-képzés, az értelmes élet lehetőségének felmutatása. Sok heroinfogyasztó több évtizedes aktív szúrás után jut el addig a pontig, amíg képessé válik a tiszta életre. A kérdés az, hogy megéri-e ezt a pillanatot.

A feketepiacon ugyanis számos veszély fenyegeti a fogyasztó életét: bizonytalan hatóanyag-tartalmú, mérgezett és szennyezett, drága heroin, amelynek beszerzéséért, az elvonási tünetek elodázásáért folytatott napi harc az alvilágba és a társadalom peremére szorítja. A heroinfüggő testi-lelki állapota az ezzel együtt járó életmód és társadalmi kirekesztettség miatt romlik le, belső szervei, vénái a szennyező anyagok és mérgek miatt mennek tönkre, normális ételre, tisztálkodásra, emberi kapcsolatok ápolására pedig se pénze, se ideje, se türelme nem marad. Tiszta fecskendőhöz ritkán jut hozzá, ezért a tűt megosztja a társaival, így megfertőződhet HIV-vel és hepatitisvírussal. A túladagolások többségét nem az okozza, hogy a fogyasztott heroin "túl tiszta volt", hanem az, hogy a fogyasztó egyéb drogokkal, például alkohollal vagy nyugtatókkal kombinálta - amelyek szintén arra szolgálnak, hogy meneküljön kezeletlen pszichés és szociális problémái, frusztrációi elől. Túladagolt társához gyakran nem hív mentőt, mivel tart attól, hogy meggyűlhet a baja a rendőrséggel, életmentő naloxon injekcióhoz pedig nem jut hozzá. Nincs tisztában azzal, mit kell tenni egy túladagoláskor, viszont hisz az olyan, veszélyes városi legendáknak, mint hogy például a sós víz befecskendezése segít a túladagolton (nem segít).

*

A függőség önmagában olyan kockázat, ami indokolja a heroin felett gyakorolt speciális állami kontrollt - azonban ebből nem következik, hogy a heroinfogyasztókat megbélyegző, kirekesztő politika jelenti a védelmet a társadalom számára. Nem szükségszerű, hogy a heroinfogyasztók szánalmas páriaként végezzék be életüket. Van pozitív alternatíva: detoxikáció és rehabilitáció a leszokni képes függőknek (sajnos, ők a kisebbség) vagy helyettesítő gyógyszerekkel (pl. metadon, szuboxon) való kezelés a leszokni egyelőre képtelen többségnek. Nyugat-Európa számos nagyvárosában, ahol a heroinfogyasztás velünk ellentétben már évtizedek óta jelen van az utcákon, a rendőri szigorral való hosszas kísérletezés után felismerték azt is, hogy mindig lesz a heroinfogyasztóknak egy olyan kemény magja, amely mindenképpen meg fogja szerezni a heroint, csináljon az állam bármit. Az ő számukra olyan központokat hoztak létre, ahol az orvosilag felírt heroint steril fecskendővel, felügyelet mellett adhatják be maguknak. Igen, tudom, hogy ez erkölcsileg felháborító sokak számára: "nehogy már az állam adja a heroint a drogosnak". De gondoljunk csak bele, hogy itt most a heroinfogyasztók "kemény magjáról" beszélünk, akik már több sikertelen leszokási kísérleten vannak túl! Ezeknek az embereknek a józanság egyelőre nem alternatíva, és ha nem az állam, akkor a dílerek fogják biztosítani számukra a napi betevőt, a heroinfogyasztásnak pedig állandó velejárója marad a bűnözés, a betegség és a halál. Ha viszont heroinfelíró programba kerülnek, esélyt kapnak az életre, sőt, hosszú távon a gyógyulásra is. A svájci, német és holland heroinklinikák, belövőszobák tapasztalatai ugyanis éppen azok, hogy a függők életminősége, egészsége akár egyéves kezelés után is lényegesen javul, a bűncselekmények, fertőzések és túladagolások száma visszaesik, néhány év után pedig a kliensek jelentős része leszoktató programra jelentkezik át.

*

Még ha az ellenőrzött belövőszobák és a heroinfelírás bevezetése távoli álomnak tűnik is Magyarországon, akkor is sok mindent lehetne tenni a túladagolásos esetek visszaszorításáért. Ilyen például a drogok bevizsgálása vagy a tűcsereközpontokban és a drogambulanciákon folytatott, túladagolást megelőző tréning a fogyasztóknak és segítőknek, amelyeken ismertetik a drogkombinációk veszélyeit, megtanítják a fogyasztókat arra, hogyan nyújtsanak elsősegélyt és adják be a naloxont túladagolás esetén. A megelőző és ártalomcsökkentő programok, a korai jelzőrendszer kiépítése persze pénzbe kerül, amiből ugye nincs sok az államkasszában. Kérdés azonban, mennyibe kerül a büntetőjogi szigor, mennyibe kerül a feketepiac, mennyibe kerül az ahhoz kapcsolódó bűnözés (elárulom: egy ellátatlan heroinfogyasztó többe kerül nekünk, mint egy ellátásba kerülő). Kérdés az is, mennyibe kerül nekünk az emberi élet. A szigorításpártiak gyakran hivatkoznak az élet védelmére, de valóban védi-e az életet egy olyan politika, amely illegalitásba taszítja, a feketepiac bizonytalanságainak teszi ki és megbélyegzi a heroinhasználókat ahelyett, hogy segítene nekik életben maradni?

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) drogpolitikai programvezetője.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.