Szitkok és varázslat

„Személyiségzavaros”, „pszichopata”, „narcisztikus” – alkalmazhatók-e orvosi címkék a köznyelvben és a politikában?

„Bár se te, se én nem tudtunk angolul, mégis azt hittük, hogy ami belénk szorult, ez kimondja helyettünk angolul.” (Cseh T. – Bereményi G.)

Elég a 4-6-oson nyitott füllel kétszer körbeutazni a Nagykörutat, és le is tudtunk egy rövidebb pszichodiagnosztikai szemináriumot. Megtudtuk, melyik politikusnak vannak pszichotikus epizódjai és azt is, ezek milyen gyermekkori traumából erednek, hogyan működik a pszichopata szomszéd, a borderline főnök, és miről ismerszik meg bombabiztosan a narcisztikus párkapcsolat.

Dobálózunk a pszichiátriai, pszichoterápiás diagnózisokkal – elsősorban bizonyos személyiségzavarok megnevezéseivel, főként ezekről is lesz szó a továbbiakban –, értelmezni, megérteni igyekezve környezetünket, ritkábban önmagunkat. De hozzásegítenek-e céljainkhoz ezek a szavak? Megelőlegezve a végkövetkeztetést – nem valószínű.

Könnyű lenne a helyzetünk, ha szigorú ítészként egyszerűen a diagnosztikus kategóriák pontos használatát kérhetnénk számon a környezetünkön. A krumplileves legyen krumplileves, a narcisztikus pedig narcisztikus, bizonyos edukáltsági szint felett joggal várható el a névmások és az alapszintű pszichopatológiai fogalmak korrekt használata! A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. A pszichés problémák rendszerezésének nincs egyetlen, objektív és hosszú időn keresztül stabil rendszere. A diagnózisok valójában olyan skatulyák, amelyek célja, hogy gondolkodni és beszélni tudjunk egy szenvedésteli állapotról. Ha pedig jól gondolkodunk, valószínűleg változni fog a gondolkodás tárgyáról alkotott véleményünk, ebben az esetben tehát módosulnak a diagnózisok, és azok osztályozása is. Ezek alakulását nem csak az új kutatási eredmények befolyásolják, de a társadalmon belüli változások, a normák, az értékrend változásai is. Nincs olyan objektív betegség, hogy „neurózis” vagy „narcizmus” stb. Ezek bizonyos, nehezen megragadható állapotok, személyiségszerveződések szükségszerűen leegyszerűsítő megnevezései, lényegében társadalmi konstruktumok.

Mi tagadás, ez eddig elég zavarba ejtően hangzik. Van-e akkor bármi értelmük ezeknek a fogalmaknak? Meglepő talán, de van. Minden ilyen rendszer és kutatás azzal a szándékkal készül, hogy közelebb vigyen annak a beláthatatlanul bonyolult szisztémának a megértéséhez, amit emberi léleknek nevezünk. A megértés végső célja pedig a gyógyítás, vagy­is a szenvedés csökkentése a másik ember belső világának megértésén keresztül.

E ponton fogalmazhatjuk meg, mi a lényegi különbség a megfelelő szemlélettel alkalmazott pszichiátriai, pszichoterápiás diagnózis és a villamoson elcsípett párbeszédekben használt diagnosztikus címkék között. Bár a használt szavak hangalakja (szerencsés esetben) megegyezik, a mögöttes szándék éppen ellentétes: az első a mélyebb megértés érdekében hoz létre valamilyen rendszert, szem előtt tartva, hogy az emberi lélek teljes komplexitása sohasem lesz megérthető, míg a második stigmatizál, megítél, és a végletekig leegyszerűsíti a másikról alkotott képet.