Annak, aki csak távolról, hézagos figyelemmel követte az eseményeket: Teczár bejelentést tett az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, hogy a Doboz nevű pesti szórakozóhelyen a férfiaknak hátrányos megkülönböztetés az osztályrészük, ugyanis míg a nőknek nem, nekik belépőt kell fizetniük. A hatóság a beadvány nyomán elmarasztalta a Dobozt, s ez egy pillanat alatt Teczárt pocskondiázó alkalmi koalícióba kovácsolta Schobert Norbertet, a Fidelitast, Sebestyén Balázst és a net önérzetes, ám jobbára névtelen népét; nőket csakúgy, mint férfiakat.
Ahogy a szenvedélyes tömegjelenetekben szokásos, számos, olykor teljesen eltérő indok terelte össze a résztvevőket a Teczár elleni digitális hajtóvadászatba. Az olvasó képzeletére bízom, hogy hány sarokból szokás és érdemes manapság utálni azt a bölcsész-szociológus emberjogi aktivistát, aki tenni kíván valamit a szexizmus ellen. A Teczárral szembeni nekibuzdulás meghökkentő vehemenciája és kiterjedése csak részben tulajdonítható annak a ténynek, hogy a gúnyolódó, átkozódó sokaság egy része egyszerűen nem értette meg Teczár szándékát, és azt, hogy mi a feladata az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak. Nagyobbrészt inkább arról lehet szó, hogy Teczár - és a hivatal - olyan problémára kérdezett rá, amit a sokaság kétszeresen is elutasít. Magyarországon nincs szexizmusnak nevezett dolog, de ha lenne, akkor se lenne vele semmi baj.
Felülről
Az emberjogi logika elutasítása tűnhet ugyan maradi vaskalaposságnak, ám az eset felszíne alatt fontosabb dolog, a nyilvánosság szerkezetének átalakulása történik. A netes buzgalom afféle népítélet-kezdeménynek is felfogható. Ha tetszik, korszakváltásnak vagyunk tanúi: véget ért az az idő, amikor magától értetődő volt, hogy a társadalomban élő kisebbségeket a hatalmi előnyben lévő többségekkel szemben bizonyos politikák, szabályok, bevett gyakorlatok védelemben részesítik. Mára a gyengét óvni kívánó szándék, akárkit is takarjon ez az elnevezés, képmutatás lett. Az erősebb kutya ugat.
Az elmúlt bő száz évben a világ számos részén a kegyetlenség, az elnyomás és az igazságtalanság rendkívüli, avagy nagyon is mindennapi gyakorlatai megváltoztak, és gyakran a humanizmus és az oszthatatlan emberi méltóság irányába. Száz éve alig találhattunk olyan helyet, ahol ne lett volna elfogadott a halálbüntetés, ahol nők egyetemre jártak volna, vagy ahol a rendszeres és alapos verés ne lett volna természetes része a családi vagy iskolai nevelésnek. A világ, amelyben élünk, roppant változásokon keresztül nyerte el ma ismert formáját, sa folyamat logikája szinte kizárólagos érvényességgel és megfellebbezhetetlen tekintéllyel bírt. Az is közismert ugyanakkor, hogy e változások nem mindegyike született valamely alulról építkező népi kezdeményezésből. Sőt. Olykor jelentős közérzülettel szemben, gyakran felülről kellett kiharcolni az igazságosság és a könyörületesség gyakorlatainak alkalmazását. Számos országban az alkotmányban tartották helyesnek rögzíteni azt a normát, hogy a halálbüntetésről ne lehessen népszavazást tartani. Az Egyesült Államokban az 1960-as években fegyveres katonák szereztek érvényt a fekete diákok oktatási szegregációját felszámoló törvényeknek - a tiltakozó, erőszakos akcióktól sem visszariadó fehér szülőkkel és diákokkal szemben. Sokszor ma is a választópolgárok ellenérzésétől övezve vezetnek be olyan politikákat - még demokratikus országokban is -, mint a házasságon belüli erőszak és a gyerekverés szankcionálása, a gyermekgondozásban a férfi szerepvállalásának támogatása, vagy az olyan "áldozat nélküli" vétségek szankcionálása, mint a biztonsági öv viselésének elmulasztása. És bár fogós történeti kérdés, hogy mit gondoljunk a diktatúra általi emancipációról, a nők beléptetése a munkaerőpiacra sem sikerült volna a "közveszélyes munkakerülés" büntetőjogi tényállása nélkül a szocialista Magyarországon. Márpedig a nők munkapiacra kényszerítése volt a gazdasági függőségüket felszámoló fő társadalompolitikai eszköz.
Alulról
A modernizáló, aktivista állam azonban számos tekintetben immár a múlté. Az állam olykor megtartja magának a felvilágosult és felvilágosító souverain szerepét, amikor például Franciaországban szabályozza, hogy az állampolgárok milyen fejfedőt viselhetnek nyilvánosan. De le is mondhat erről: amikor például egyes országokban bizonyos oltások beadatásáról a döntés a szülők kezébe kerül. A neoliberális politikák az állami cselekvés helyett olykor a piacra bízzák a közérdek érvényesítését: ilyen eset, amikor a média politikai sokszínűségét szavatolni kívánó Fairness Doctrine-t eltörlik az Egyesült Államokban, vagy amikor egyes közszolgáltatásokat privatizálnak. Az e változások irányáról, hatásáról és hatékonyságáról szóló viták központiak a demokratikus országok közbeszédében. Résztvevőik egy dologban azonban biztosak lehetnek: a demokratikus országokban az emancipátor állam mindenhatósága immár nem magától értetődő, hanem vita és alkudozás tárgya lehet.
Mindazonáltal hiba lenne azt gondolni, hogy a leplezetlenül többségpárti, a kisebbségeket kevesebbre taksáló közérzületek és politikák egyszerűen azért keletkeznek, mert az az emberek maguktól agresszívebbé és faragatlanabbakká váltak. Inkább azok véleményére hajlok, akik szerint az emberek nemigen változnak, sevvel összefüggésben úgy vélem, hogy a társadalom, a közbeszéd és a média megváltozása révén jöttek létre a többségi véleményt dicsőítő kultúra új normái és folyamatai.
Az aktivista, emancipátor állam aranykora arra az időszakra esik, amikor a média szerkezete a ma ismerthez képest rendkívül egyszerű volt. Az állami, közszolgálati média jól elkülöníthető volt a kereskedelmitől, kevés médiatípus létezett - nagy közönséggel bíró, földi sugárzású tévé- és rádiócsatornák, nagy példányszámban megjelenő képes magazinok -, s ezek nagy közönségcsoportokon keresztül elérték a népesség nagyobb részét. Ezt a leosztást először a műholdas, illetve kábeles műsorterjesztés kezdte ki; aztán a niche-médiapiacok megjelenése, majd a totális digitalizálás tett be neki, amikor nemcsak a termékek előállítása, hanem megosztásuk is digitális platformokon keresztül történik, gyakran nem a professzionális tartalomiparosok, hanem a közönség által. Manapság egy médiatartalom sikere mindinkább népszavazásnak tekinthető, amikor a közönség figyelmével, kattintásával, lájkolásával, megosztásával és kommentelésével "szavaz".
Ily módon az egykori "közönség", a "médiafogyasztó" helyett ma inkább cselekvőkről beszélhetünk. Azt is tudjuk, hogy a média, különösen a kereskedelmi, árgus tekintettel figyeli a neten a közönség, illetve a cselekvők tevékenységét, hiszen jó okkal feltételezheti, hogy sikeres tartalmat állíthat elő, ha sikerül felszívnia azt a témát vagy sztorit, ami már bizonyított a különféle médiamegosztó felületeken. Történik mindez az eseményekkel csaknem szinkronban, valós időben.
Teczár Szilárd és a digitális nyilvánosság karamboljából az a tanulság adódik, hogy fogyatkozik az érvénye annak az elképzelésnek, mely szerint a közös nagy közbeszéd - ha tetszik, a közös kultúra - természete vezetne sokakat arra, hogy így vagy úgy vélekedjenek a világról. Egyre inkább a Cass Sunstein jogfilozófus Republic.com című könyvében felvázolt prófécia tűnik megvalósulni: ez egyre elkülönülőbb, egymást egyre kevésbé értő, egyre bezárkózóbb világok sokaságaként képzeli el a digitális társadalmat. Nagy, közös normák híján búcsút mondhatunk annak a képzetnek is, hogy az emberek gyárilag jószándékúak, csak amikor gondolkodni kezdenek arról, hogy milyen a világ és mit kellene tenni a jobbításáért, bizonyos előítéletek rossz irányba viszik a gondolataikat. Úgy tűnik, egyre inkább az elitkultúrából származó ósdi normává válik az a tétel, mely szerint minden különbség és minden empirikus ellenpélda ellenére van oszthatatlan emberi méltóság - keresztény nyelven: szeretet -, s ez életünk közös nevezője. Ma a jogvédő szándék még az emancipáló állam támogatását bírja. Ám a téma nyilvános megtárgyalása, az argumentumok megosztásának algoritmusa immár olyan népszavazásra emlékeztet, melyben a közönség ha nem is lábbal, de kézzel szavaz - és megsemmisítő ítéletet hoz azokról a politikákról, amelyek a többség, illetve a hatalmasok hatalmát kívánják korlátozni.
