A háború után, a szovjet hadsereggel együtt visszatérő kommunisták nemcsak azt hangsúlyozták, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt, de azt is, hogy a lakosság nagy része együttműködött a faji törvényeket bevezető, az országot a háborúba taszító rendszerrel, Horthyval, a nyilasokkal és a nácikkal. Ha ezt állították volna csupán, akkor a háború után berendezkedő szovjet típusú rendszert a nemzetet sújtó büntetésként lehetett volna csak értelmezni - ahogyan nem kevesen és nem ok nélkül ekként is tapasztalták. Ezért a hatalmat megszerző kommunisták egy másik történettel is előálltak, miszerint a XX. század története a fasizmus és az antifasizmus gigászi, a kommunisták végső győzelmével végződő küzdelme, amiben a magyar kommunisták révén az ország is, végső soron, a győztesek oldalára került. Noha Magyarország, a magyar nép többsége a rossz oldalon harcolt, a kommunistáknak köszönhetően, a történelem és a Szovjetunió jóvoltából győztesként került ki a fasizmus és antifasizmus élet-halál harcából. Ebben az értelmezésben a fasizmus lényege az antikommunizmus, és minden antikommunista szükségszerűen fasiszta. A fasizmus minden nem kommunista áldozata csak azt a célt szolgálta, hogy a lényegről terelje el a figyelmet.
A két, egymásnak ellentmondó elemből - az utolsó csatlós, ám antifasiszta győztes - szőtt magyarázatnak nemcsak hitele, de értelme sem volt, ezért lehetetlen volt egységes, elmondható történetként kezelni a II. világháború történetét. A Horthy-fasizmus differenciálatlan évtizedeit a felszabadulás követte a II. világháború utáni kommunista történetírásban; a háborúról és annak áldozatairól kevés szó esett.
Az átértékelés kezdete
A rendszerváltás után összeült első demokratikus parlament 31. ülésnapján, 1990. július 30-án napirend előtt szólalt fel Kéri Kálmán nyugalmazott vezérezredes, az MDF képviselője: "Engedjék meg, hogy azt mondjam, [a Horthy-rendszer] is felépített egy honvédséget. Egy honvédséget, amiről azt kell mondanom, hogy derekasan harcolt, és védte a hazát. Az, hogy kikerült a Donhoz is? Sajnos. De hát végre, engedjük meg, hogy harca igazságos volt, ha a kommunizmus ellen harcolt!" Ezzel a felszólalással vette kezdetét a II. világháborús magyar szerepvállalás átértékelésének kísérlete.
| ||
1992. január 11-én, a doni áttörés évfordulóján Antall József az Európáért hozott áldozatról és Magyarország háborús részvételéről mint "keresztes hadjáratról" beszélt a Hadtörténeti Intézetben. "A nemzetnek meg kell értenie - mondta a félbemaradt pályáját a miniszterelnöki székből folytatni igyekvő történész -, hogy nekünk sem politikailag, sem katonailag nincs miért szégyenkeznünk." Ez volt az első nyilvános alkalom 1945 után, amikor Magyarország háborús szerepére keresztes hadjáratként emlékezett egy politikus. Az antibolsevista keresztes hadjárat mint a magyar háborús részvétel igazolása a kommunista rendszer összeomlásának pillanatában látszólag nem igényelt további magyarázatot, még akkor sem, ha - legalább a történésznek - eszébe juthatott volna, hogy a Szovjetunión kívül Magyarország hadban állt az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával, a Brit Nemzetközösség országaival is.
A II. világháború történetének átértékelését ekkor még megoldatlan (és megoldhatatlannak látszó) problémák nehezítették. Amint Antall Józsefnek Kéri Kálmán védelmében tett országgyűlési felszólalása is mutatja, egyelőre nem lehetett mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunió és a bolsevizmus ellen folytatott harc során Magyarország kétségtelenül Hitler szövetségese volt: "Azt hiszem, hogy senki nem vonja kétségbe, és ebben az Országgyűlésben nem hiszem, hogy van egyetlen olyan politikai párt, amelyik ne azoknak a politikai eszméknek és politikai pártoknak az örökösének tekintené magát, amelyek szemben álltak az I. (sic!) világháború alatt a hitleri Németországgal. És úgy gondolom, mindnyájan ezek közé tartozunk... Ezt szerettem volna elmondani, egyidejűleg kijelentve azt, hogy egyetlen politikai párt, beleértve a kormánykoalíció valamennyi politikai pártját, annál inkább, mert ezek a politikai pártok - a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt -, amelyek ekkor már pártként működtek, a hitleri Németországgal szembeni politikai ellenállás letéteményesei voltak, és a Magyar Demokrata Fórum ugyanezeket a politikai pártokat és ugyanazokat a politikai irányzatokat vállalta és vallja magáénak, amelyek szemben álltak a hitleri Németországgal. Ezért szeretném kijelenteni, hogy fel sem merülhet, hogy ez a kijelentés vagy ezek a megjegyzések a legkisebb mértékben azonosulást, nem is szólva mentséget jelentenének a II. világháborúban a hitlerizmus számára."
Szabó Miklós, a demokratikus ellenzék egykori tagja, az 1989 után történészből lett parlamenti képviselő a revizionista törekvések láttán a következőket írta az akkori Magyar Nemzetbe: "Az átértékelő szemlélet számára a hitleri Németország Szovjet-Oroszország elleni háborúja az a bizonyos antikommunista keresztes hadjárat volt, amit szinte kizárólag a kommunista oldalon emlegettek, náci oldalon szinte soha... Ez a háború nem világnézeti háború volt, hanem gyarmati háború... Ezért lehetett, hogy 1939-ben [a nácik] gátlástalanul lepaktáltak a kommunista Szovjetunióval... Mintha a vereség revíziójáról volna szó... S afelé tendál az átértékelés, hogy a háborút voltaképpen Németország nyerte meg és a Szovjetunió vesztette el, de egy több évtizedes vákuumhelyzetben ez nem derülhetett ki. Ennek a győzelemnek pedig Magyarország fontos szereplője, hiszen ha Hornék nem 'csatolták' volna az NDK-t Nyugat-Németországhoz, ez a helyzet nem válik tisztázottá. Antall József kijelentette, hogy a kelet-európai országok békés forradalmukkal megnyerték a Nyugatnak a hidegháborút. A kérdés ezek után: esetleg Magyarország Németország számára a másodikat is? Így - megkésve?"
1993 januárjában, a doni áttörés 50. évfordulóján Kéri Kálmán kapcsolatot talált a Don-kanyar és a határrevízió között, de ekkor még az irredenta történészből honvédelmi államtitkárrá avanzsált Raffay Ernő is kénytelen volt azt mondani, hogy bár a II. magyar hadsereg a világ legvéresebb diktatúrája ellen állt ki a síkra, sajnálatos, hogy a náci Németország oldalán kellett vérét ontania. A Hitler csatlósaként a nyugati civilizáció védelmében vívott keresztes háború nyilvánvalóan nem állhatott össze értelmes történetté. Magyarország ekkor még az Európai Unióba és a NATO-ba igyekezett; arról próbálta meggyőzni önmagát és a külvilágot, hogy az ország, elvitathatatlanul, mindig Európa, a Nyugat része volt. A német szövetség stigmájától nehéz volt szabadulni, amint azt a hamburgi Institut für Sozialforschung Wehrmacht kiállításán, a magyar katonák kegyetlenkedéséről (gondatlanságból) kiállított fényképek esete is mutatta.
Az áttörés
Az igazi revizionista áttörést az Orbán Viktor által építtetett és megnyitott Terror Háza jelentette, amelynek a Kettős megszállás címet viselő első terme vizuálisan és szellemileg is megalapozta az ún. "Alaptörvény" preambulumát. A kísérő szöveg szerint Magyarország már a 30-as évektől az először szövetséges, majd egymás ellen acsarkodó náci Németország és a bolsevik Szovjetunió ütközőzónájába került; mindkettő a kiszolgáltatott Magyarország alávetését tervezte. "Az ország kétségbeesett erőfeszítéseket tett törékeny függetlenségének és demokráciájának védelmében", miközben a két totalitárius hatalom Magyarország testét tiporva harcolt egymás ellen, egyszerre, majd egymást váltva hosszú évtizedekre megszállva az országot.
Az új értelmezés impresszáriói az elmúlt évtizedben - egyesek szakmai meggyőződésből, csak a történelmi mítoszokkal leszámolva, míg mások, különösen 2010 után, az új kurzusnak ajánlva történeti muníciót - nem minden esetben voltak tisztában azzal, hogy mit tesznek. Úgy hitték, vagy azt a látszatot keltették, mintha értelmezésüket kizárólag a források által alátámasztott tények alakítanák.
A II. világháborúról, különösen a 2. magyar hadsereg tragédiájáról a közvéleményben sokáig élő kép - Szakály Sándor és más jobboldali történészek, propagandisták kijelentései ellenére -, nem "a rákosista agymosás" eredménye (a Rákosi-korszakban alig esett szó a Don-kanyarról), sokkal inkább az Orbán Viktor által dandártábornokká előléptetett Nemeskürty István 1972-ben megjelentetett Requiem egy hadseregért c. könyvének hatása. Nemeskürty meggyőződésének komolyságát mutatja, hogy véleményét a rendszerváltás után is fenntartotta: "Az az igazi kérdés - nyilatkozta 1991-ben, az Antall-kormány idején -, hogy egy háborús kaland kedvért - és hangsúlyozom, nem a hazáért - odadobott hadsereg parancsteljesítő katonáit áldozatnak tekintjük-e. Én a könyvemben is azt válaszoltam, most is azt mondom: igen... Amit azonban hangsúlyozandónak tartok, az az, hogy nem szabad egy szerencsétlen, rosszul felfegyverzett sereggel vívott bűnös háborút a hazáért vívott harcnak feltüntetni... Nem szabad misztifikálni, mert az a jövőre nézve életveszélyes."
Az átértékelés látszólag a számszerűsíthető adatokkal kezdődött. Mintha a levéltárak mélyéről előkerült számadatok alapján pontosítani kellett volna az elmúlt évtizedek számszaki hibáit: súlyos tévedés volt azt hinni, hogy a 2. magyar hadsereg rosszul felfegyverzett volt, hiszen megkapta a hadsereg nehézfegyverzetének kétharmadát. A hadvezetés mindent megtett annak érdekében, hogy a fronton harcoló magyar katonák a győzelem reményében vehessék fel a harcot a szovjetekkel. A katonákat a bolsevikok legyőzésére, nem meghalni küldték a Donhoz; s a magyarok komoly veszteségeket okoztak a szovjeteknek, akik nem érték el eredeti céljukat; a magyar csapatok arányaikban kisebb veszteségeket szenvedtek, mint a Sztálingrádnál bekerített német seregek. Jó oka volt a politikai és katonai vezetésnek azt hinni, hogy a katonák nem szenvednek hiányt a fronton, hiszen 1942 elején, budapesti látogatásakor Wilhelm Keitel, a Wehrmacht főparancsnoka személyesen ígérte meg a haditechnikai segítséget.
Az erkölcsi győztes
A neopozitivista revizionisták úgy tesznek, mintha a tények magukért beszélnének: nem kétszázezer áldozat volt a Donnál, csak 96 016, csupán 41 972 volt a "véres veszteség", illetve, ha ehhez hozzáadjuk a 80 235 eltűnt katona közül azokat, akik bizonyára életüket veszítették, még akkor is - mint Stark Tamás, a Terror Házának munkatársa állítja - messze vagyunk a kétszázezertől vagy a százötvenezertől. Mintha csak a számszerűsíthető adatok számítanának. Egyetlen számadat sem végződik nullára: mintha minden pontosan tudható lenne végre, mintha minden megfagyott katonát, akin átgázoltak a visszavonuló csapatok, jegyzékbe vettek volna, mintha a megmaradt, éhező seregektől küldött élelmezési jegyzékek nem kerekítették volna fölfelé az ellátandó létszám adatait.
A munkaszolgálatosok többsége nem a hadicselekmények során veszett oda, hanem, amint a Kossuth rádió Ütköző című adásában 2013. január 12-én elhangzott, nagyrészt a szovjet hadifogolytáborokban. E táborokban halt meg a Donnál fogságba esettek több mint kilencven százaléka, beleértve a zsidó munkaszolgálatosokat is. (Ez az adat arra szolgál, hogy a szovjet hadifogolytáborok összevethetők legyenek a náci koncentrációs táborokkal, ahol - a legmegengedőbb becslések szerint - a foglyok nyolc százalékának sikerült túlélnie.) A zsidó munkaszolgálatosok is tisztességesen teljesítették a haza iránti kötelességüket, amint ez ugyanebben a rádióműsorban elhangzott, vagy ahogyan Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója fogalmazott: "A Don-kanyarban végbement (sic!) harcok során hősies kiállásról kell beszélni."
A magyar hadsereget nem a szovjetek harci fölénye győzte le, hanem - amint a ma hivatalos történészek szájából a Kossuth rádióban elhangzott - a nekik szállított angol húskonzervek, az amerikaiaktól kapott fegyverek. A szovjet katonák - szemben a magyarokkal - azért nem fagytak meg, mert "mint tudjuk, már ekkor pufajkát hordtak".
A magyaroknak nem csupán a külföldről és a hidegtől támogatott szovjetekkel kellett megküzdeniük, nemcsak "a megszokott tartalmas és tápláló magyar ételeket kellett nélkülözniük a sovány német koszton", de nem kapták meg a megígért német haditechnikai eszközöket sem. Az ígért német tartalékot nem vagy tragikusan késve küldte hadba a német hadvezetőség, a német nehéztüzérség nem védte a magyar vonalakat, a III. hadosztály nem használhatta a nyugati útvonalakat, a visszavonuló katonákat nem vették fel a német teherautók és hadijárművek, a megmaradt magyar gépjárműveket elvették, a front mögött lévő falvakba így előbb érkező németek bekvártélyozták magukat a házakba, a visszavonuló magyar katonák a szabad ég alatt szenvedtek fagyhalált, Hitler (nem csak Horthy) tiltotta meg a visszavonulást. A katonáknak egyszerre kellett a szovjetekkel és a németekkel is megküzdeniük. Magyarország, mint már annyiszor történelme során, megint magára maradt.
Ki állíthatná mindezek ismeretében, hogy Magyarország a nácik szövetségese, a Magyarországot megszálló Hitler utolsó csatlósa volt, aki ideküldte emberét, Eichmannt, hatvan szakértőt rendelve mellé, hogy deportáljon 54 nap alatt több mint négyszázezer zsidót, cigányt, míg Horthy Miklósnál be nem telt a pohár, és megálljt nem parancsolt?
"Nem lehet felelőtlen tettként értékelni a magyar hadsereg Don-kanyarba küldését - mint erre Fodor Pál, az Akadémia Történettudományi Intézetének főigazgatója rámutatott -, csak a jövőben ügyesebben kell alakítani a jövőt." Miközben az ország a Trianon előtti határokért és a keresztény civilizáció védelmében, a bolsevizmus ellen harcolt, szembe találta magát nemcsak a szovjetekkel, de az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal és a Magyarországot eláruló, azt hátba támadó Németországgal is. A II. világháború egyetlen erkölcsi győztese a magára hagyott, csatatérré vált, duplán megszállt Magyarország.
Amikor Budapest főpolgármestere, teljesítve a Jobbik választási programját, egyszerre nevezte át a Moszkva és a Roosevelt - Sztálin szövetségese - teret, akkor a ma már állami rangra emelt hivatalos igazságnak adott teret.
A szerző az OSA Archívum igazgatója.
