Téves hívás

Megoldja-e az egészségügy bajait a szolgálati jogviszonyról szóló törvény?

Kezdjük a jó hírrel, mert hát ki hitte volna, hogy a Narancsban a robotsebészet kapcsán általam bezzegországként citált Szlovákia egészségügyi rendszerének néhány eleme ilyen hamar elérhető közelségbe kerül a magyarok számára: „Szlovákiában konkrétan büntetik a hálapénz elfogadását, a szlovák orvosok megkeresik a német orvosok bérének nagyjából a felét, és nem átallanak tömegesen Szlovákiában maradni.” 

(Lásd cikkünket: Te, a robot, Magyar Narancs, 2020. szeptember 17.) És tessék, mindjárt Magyarországon is hasonló lesz a helyzet – és ha nem is fognak emiatt tömegesen hazatérni a külföldön karriert befutott orvosok (erről bővebben lejjebb, saját tapasztalatból), valószínűleg kevesebb fiatal kolléga fogja elhagyni az országot, és ez mindenképpen nyereség a magyar betegek számára.

Még akkor is, ha a példátlan mértékű béremelés mellé néhány keserű pirulát is kínálnak az ezüsttálcán, úgymint a kirendelés (népszerű BM-zsargonban: „vezénylés”), az áthelyezés, vagy a másodállás eseti engedélyeztetése, illetve tiltásának lehetősége. Érthetetlen ugyanis, hogy miért van ezekre szükség, hacsak nem valami etatista, félkatonai ideológiai megfontolásból. A kórházi orvosok kirendelésére ugyanis a mostani törvények is lehetőséget adnak katasztrófahelyzetben vagy más vis maior, például járvány esetén.

 

A bábut nem kérdezik

Ezért cinikus és nem is igaz az a megnyugtatónak szánt magyarázat, hogy a kirendelés (11. §) vagy áthelyezés (12. §) törvényben rögzített lehetőségével csak katasztrófa vagy járvány esetén élhet majd a fenntartó – ezt az új törvény nélkül is megtehetné. Ezzel szemben az október 6-án elfogadott T/13174. sz. törvényjavaslat (azért nem törvény, mert lapzártánkig az államfő aláírására várva nem hirdették még ki – a szerk.) 12. § (4) bekezdése így szól (kiemelések tőlem): „Az e törvény szerinti egészségügyi szolgáltató fenntartója – a törvény eltérő rendelkezése hiányában – az általa fenntartott, e törvény hatálya alá tartozó egészségügyi szolgáltatók között kezdeményezheti az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy határozatlan időre szóló áthelyezését. Erre rendkívül indokolt esetben, így különösen akkor kerülhet sor, ha annak az egészségügyi szolgáltatónak, ahová az áthelyezés irányul, a közellátása különösen a pihenőidő, illetőleg a rendes szabadság kiadása szabályaira tekintettel – más, így különösen munkaszervezési eszköz alkalmazásával sem teljesíthető.”

Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. Csak a törvény a tiszta beszéd. A törvény pedig azt mondja, hogy a rendkívül indokolt eset nem feltétlenül katasztrófát vagy járványt jelent, hanem akár szimplán munkaerőhiányt is, amelyet adott esetben nem piaci eszközökkel, például magasabb bérekkel, pozitív motivációval, hanem áthelyezéssel, ezzel a potenciálisan az érintett orvosok családjának mindennapi életét szétverő eszközzel is kezelhetnek. Ráadásul határozatlan, akár hosszú időre, esetleg végérvényesen is áthelyezhetnek bárkit. Kirendelés esetében 1+1 év maximális időtartamról volt szó, ami szintén nagyon sok: egy gyerek életében végtelenül hosszú idő, akinek az apja vagy az anyja éppen ki van rendelve, és csak hetente, kéthetente láthatják egymást, hiszen időnként hétvégi ügyeletet is kell vállalni.

Mit jelent ez magyarul? Megkaptátok, amit akartatok, most szolgáljatok, de leginkább féljetek, mert ha nem maradtok csendben, majd jól át lesztek helyezve. De ha csendben maradtok, előbb-utóbb akkor is, hiszen erre a törvényre egyetlen külföldön dolgozó magyar orvos sem fog visszatérni Magyarországra. Még annak is el fog menni a kedve tőle, aki eddig komolyan fontolgatta ezt a lehetőséget. Nekem személy szerint ennél sokkal kevesebb bizonytalanság is elég volt, hogy visszariadjak a végleges hazatéréstől, amikor 2018 nyarán kineveztek magyar klinikaigazgatónak és tanszékvezetőnek, pedig szeretettel vártak és fogadtak. Néhány hónap után családommal mégis a Frankfurtban maradás mellett döntöttünk annak ellenére, hogy már akkor a 2021-től bevezetendő bértábla dupláját kaptam otthon, és nem lebegtették be az esetleges áthelyezhetőségemet. Klinikaigazgatókat és osztályvezető főorvosokat valószínűleg nem fognak vezényelgetni, de a külföldön élő negyvenes korosztály, az otthonról hiányzó derékhad többsége nem lesz klinikaigazgató vagy osztályvezető, hanem adjunktus vagy sima főorvos, és ők sem fogják megkötni ezt a kompromisszumot.

A pénz ugyanis nem minden. Aki külföldre ment, nemcsak a pénzért ment, hanem életminőség-csomagot vásárolt a munkájával, bátorságával és akaratával, amibe minden beletartozik: a jól szabályozott munkaidő és ennek következtében garantált szabadidő, a szakmai és tudományos előmenetel, a hízelgés és hajbókolás igényének a hiánya (oda-vissza), a civilizált kommunikáció, a hálapénz ismeretlensége és kulturális idegensége. Senki nem fogja feladni a biztonságos, megállapodott, áthelyezhetetlen és vezényelhetetlen német, osztrák, svájci, svéd, norvég vagy angol életét ezért a szolgálói csomagért cserébe, amikor még az új magyar bértábla alapján is csak a negyedét-harmadát fogja otthon megkeresni annak, amit külföldön, szabad emberként. Jelentem: Nyugaton a helyzet változatlan.

 

Bérviszonyok

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) ez év eleji bértáblajavaslatát az akkori osztrák bérek kétharmadára lőtték be, ami teljesen reális elvárás. A gond csak az, hogy az osztrák bértáblát rendszeresen karbantartják, és jövő év januártól újból emelik, ezért az új bértábla szerinti magyar bérek az akkori osztrák béreknek már csak a felét fogják érni. Az osztrák bérek európai összehasonlításban nem magasak, nagyjából a felét-kétharmadát érik csak el a német vagy skandináv orvosi béreknek, amelyeknél viszont Svájcban és Angliában még többet lehet keresni. Az osztrák alapbérek azért viszonylag alacsonyak, mert az osztrák kórházi alkalmazott szakorvosok szabadon folytathatnak magánpraxist vagy operálhatnak magán­klinikán. Lehet, és általában van is másodállásuk, amelyet jellemzően nem késő este, hanem hetente egy-két alkalommal a délutáni órákban űznek, így összesen a másfél-kétszeresét keresik meg a kórházi alapbérüknek anélkül, hogy túlterhelnék magukat.

Ehhez képest különösen érthetetlen, hogy a magyar egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló orvosok számára, ha nem is teljes tiltás, de egyéni elbírálás és esetenkénti engedélyeztetés tárgya lesz a magánorvosi vagy másodállásban végzett tevékenységük. Jelenleg nagyjából 20 ezer magyar orvosnak van má­sod­állása: ezt mindet külön engedélyeztetni lehetetlen adminisztrációs feladat, amiről ma még azt sem tudjuk, hogy kinek a hatásköre lesz. Enélkül azonban bedőlne a teljes ellátórendszer, ráadásul a 9 ezer alapellátásban dolgozó orvos (6 ezer háziorvos és 3 ezer alapellátó fogorvos) bérezéséről eddig nem sokat hallottunk, rájuk ugyanis nem vonatkozik a jelenleg elfogadott törvény.

Az állami kizárólagosságra való igény közép- és hosszú távon épp az állami egészségügyön belül fogja gátolni a kiválóság érvényesülését. Annak az orvosnak, aki kiváló, jó híre és ezért több betege lesz, többen szeretnék magukat vele kezeltetni, mint azzal, aki közepes vagy egyenesen rossz orvos. Mert ne legyenek illúzióink: ez az utóbbi kategória is létezik, nem csupán Magyarországon, hanem mindenhol a világon. Vannak rossz és kifejezetten veszélyes orvosok is, többen, mint a laikusok gondolnák. Kétbalkezes sarlatánok, akik egy ilyen egalitárius rendszerben jobban meg tudnak bújni, mint a versenyalapú mun­ka­erőpiacon, és audit hiányában kontraszelektálódva egyre nagyobb arányban maradnak az állami egészségügyben, ha a kiválók teljes munkaidőben átmennek a magánegészségügybe, mert nem írják alá a „szolgálati jogviszonyt”. Életszerűtlen, hogy egy kiváló orvosnak csak egy állása legyen, illetve ha csak egy állása van, az azért van, mert olyan szerencsés, hogy a kórházban, ahol dolgozik, külön szobák vannak a magánbiztosított betegei részére. Ehhez persze kellenének magánbiztosítók is, mint például Németországban, ahol számos közfinanszírozott és magánbiztosító él és virul egymás mellett a versenyalapú egészségpiacon.

 

A rossz orvos

A szép új magyar világban ugyanannyit fog keresni a rossz orvos, akihez senki nem akar menni, mert rossz híre van és gyakrabban halnak meg a betegei, mint a kiváló orvos, akihez sokan mennek, és ezért többet is fog dolgozni. A rossz orvoshoz nem mennek, hanem kerülnek a betegek, leginkább azok, akiknek nincsenek kapcsolataik, információik, orvos rokonaik, barátaik vagy üzletfeleik, nincs beágyazottságuk a jobb körökbe, tehát eleve hátrányosabb társadalmi helyzetből indulnak, ezért szinte sorsszerűen rosszabb kezelésben is részesülnek. Ezek azok a betegek, akik eddig azért kaptak rosszabb ellátást, mert nem tudtak hálapénzt fizetni, vagy csak keveset. A megoldás nyilvánvalóan nem a hálapénz rendszerben tartása, hanem a valóban kiváló orvosok kiteljesedésének lehetővé tétele, adott esetben a magánegészségügy keretei között is – amit viszont nyugodt szívvel lehetne az állami rendszerben teljesítendő objektív minőségi feltételekhez kötni, külön engedélyeztetési eljárás nélkül. Ennek két legfontosabb eleme egy új, szintén régóta esedékes minőségbiztosítási kritériumrendszer személyes statisztikáinak rendszeres nyilvánossá tétele, valamint a szakorvosképzésben részt vevő rezidensek által auditált oktatási tevékenység minősége és mennyisége lenne – azért, hogy a tapasztalt kollégák érdekeltek legyenek a fiatalok képzésében, és külön presztízst adjon nekik a tanítás. Ha csak kontraszelektálódott, gyenge teljesítményű orvosok maradnak az állami egészségügyben, az új generáció sem lesz jobban képzett.

A tisztességes fizetés nem ajándék, nem olyasvalami, amiért hálával csordultig telt szívvel, könnybe lábadt szemmel és szolgai módon örökre lekötelezve gondolunk Bástya elvtársra, attól félve, hogy egyszer majd kér tőlünk valamit. Pontosan tudjuk, hogy az évtizedek óta felhalmozott, krónikus adósságtömeg többlépcsős törlesztésének az ígéretéről van szó. A mulasztás nem kizárólag a korábbi egészségügyi kormányzatok hagyatéka, hiszen az utolsó tíz év már a jelenleg is lengő zászló alatt zajlott – ez a béremelés már korábban megtörténhetett volna. Ahhoz, hogy ez a szándék megszülessen és törvényerőre emelkedjen, nyilván kellett a koronavírus-járvány okozta felismerés, és döntő szerepe volt a MOK új vezetésének, amely végre leváltotta a korábbi, tökéletesen impotens és anakronisztikus garnitúrát, és kevesebb mint egy éven belül elérte azt, amire a dinoszauruszok 15–20 év alatt képtelenek voltak.

A hálapénz tiltása és büntethetősége még fontosabb lépés, mint a fizetésemelés (egyébként az utóbbi értelmetlen lenne az előbbi nélkül, az előbbi pedig lehetetlen az utóbbi nélkül). Reméljük, hogy a törvény ezen passzusának konzekvens betartatására valóban elszánta magát a kormány, a technikai nehézségek tudatában, sőt azok ellenére. A legtöbb hálapénzt besöprő öreg rókák ugyanis csak röhögni fognak a havi 1,5–2 millió bruttón, inkább felmondanak és elmennek ugyanoda önkéntes segítőnek, hogy kikerüljenek a törvény hatálya alól, ráadásul oktatási kötelezettség és minőségbiztosítási nyomás nélkül. Így továbbra is lazán begyűjtik majd a havi nettó 6–8 millió paraszolvenciát, ahogy ma is (feltűnően sok sürgős műtét lesz novemberben és de­cemberben, koronavírus ide vagy oda), amely ez esetben már nem is para, hanem simán csak szolvencia, fő jövedelmi forrás lesz, borítékban vagy Zsolnay vázához szaloncukorba csomagolva, adómentesen. Mindeközben az állami infrastruktúrát használják térítésmentesen, amire magánklinikán nem lenne lehetőségük. Ezért a rendszer átláthatósága és tisztasága érdekében nem maradhat fenn az önkéntes segítői viszony, ennek a kategóriának meg kell szűnnie.

Hiába jó az új irány, ezt a néhány maradék fekvőrendőrt még fel kell szedni, csak akkor lesz szabad az út.

 

(Köszönet Dr. Nagy Marcellnek, a MOK titkárának a tájékoztatásért.)

A szerző fej-nyak-sebész professzor. Korábban évekig Norvégiában és Ausztráliában élt, 2010-től Németországban dolgozik.
A frankfurti Bethanien és Markus kórházak fül-orr-gégészeti és fej-nyak-sebészeti klinikáját vezeti. Szabadidejében műfordító, a norvég Erlend Loe magyar hangja.