Tudunk mi mit kezdeni az időnkkel, Kötter úr!

Publicisztika

Tényleg hálátlan az a középosztálybeli ember, aki nem szereti ezt a kormányt?

A férfi férfinak látszik, a nő nőnek az IKEA tévéreklámjában. Nem is tiltakoztak ellene kormánypárti politikusok. Pedig nem bútort vagy húsgolyót népszerűsít, ez társadalmi célú hirdetés, szolid szabadelvű üzenettel: tessék segíteni egymásnak a házimunkában, mert „az egyenlő otthon boldogabb otthon”. Olvasom, az IKEA idén januárban felmérést is készíttetett erről nálunk, Csehországban és Szlovákiában. Reprezentatív minta alapján 20 és 60 év közötti embereket kérdeztek, akik „párkapcsolatban élnek egy másik, ellenkező nemű felnőtt személlyel”, mert így van értelme vizsgálni a nemi szerepekhez kötődő sztereotípiákat. Többek között az derült ki, hogy Magyarországon a megkérdezettek 79 százaléka ért egyet azzal, hogy az otthoni munkamegosztástól boldogabb egy párkapcsolat. Az IKEA ezzel a reklámmal nyilván nem vív szélmalomharcot, inkább fölül a vonatra. Megveregeti azok vállát, akik tényleg együtt csinálnak mindent otthon, mert ők együtt döntik el azt is, milyen szekrény, milyen ágy kell, és együtt mennek el megvenni.

E bő kétharmadhoz tartozó emberek fejében sok minden megfordulhatott, amikor április végén azt hallották a rádióban, hogy a magyar asszonyok minden tiszteletet megérdemelnek, mert dolgozniuk kellett, tanulni az otthon maradt gyerekekkel, és aztán el kellett látniuk a munkából hazaérő fáradt férjüket. Én például azt gondoltam, tényleg minden tiszteletet megérdemelnek a magyar asszonyok, de engem nem kell ellátni, hál’ Istennek nem vagyok beteg. Másoknak radikálisabb gondolatuk volt, lehet vele vitatkozni, mindenesetre két emberöltő alatt sokat változott az élet a hagyományos magyar családokban. Nem közvélemény-kutatási eredmény, csak saját tapasztalat, hogy a szüleim fiatalkorában már természetes volt, hogy az asszony is dolgozik, de még az is, hogy ha gyesen van, fölsír a gyerek éjjel, és a férfi ébred föl rá előbb, átnyúl, megfogja a felesége vállát, hogy ébredjen föl, ő pedig alszik tovább. Az én korosztályomhoz tartozók közül már sokan fölkeltek, fölkeltünk éjjel pelenkázni, etetni, visszaaltatni. Porszívózunk, mosogatunk, megtanultuk kezelni a mosógépet, beadni a feleségnek a vérhígító injekciót.

A célszerűség kialakított egyfajta munkamegosztást, amit az adott házaspár igazságosnak tart, nyilván nem föltétlenül objektív mérce alapján.

A fiaim korosztálya ebben nőtt föl.  Ők még céltudatosabban osztják be az otthon töltött időt, a közös programokat és az egyénieket is, hogy minél kevesebb vita legyen, elég ideget eszik az ember munka közben. Biztosan vannak olyan családok, ahol nem ez a természetes, de az IKEA felmérése jelzi, merre változik a világ.

Ezt meg lehet érteni, csak mifelénk a politika kevésbé a megértés, sokkal inkább a meggyőzés szándékáról szól.

Ez az írás nem a következő országgyűlési választás eredményét próbálja megjósolni, nem is az a témája, hogyan viszonyul a fiatalokhoz ez a kormány, mennyire veszi őket komolyan, csak a megértés szándékára, jelentőségére szeretné fölhívni a figyelmet.

Mert ami a meggyőzés erejét illeti, abban tényleg nincs hiba a kormány háza táján. A megyei napilapok megvásároltatása és kézhez vétele az alapítványba szervezés által olyan ember elgondolása alapján történt, aki még emlékezett arra, hogy a megyei újság ott van egész nap a konyhaasztalon. Amit abban írnak, az hagyományosan igaz, tehát így – még ha a példányszám csökken is, és a lapelőfizetés, mint polgári szokás, egyre inkább a nyugdíjasokra jellemző – el lehet juttatni az üzeneteket viszonylag sok szavazópolgárhoz. A kormánypárt felmérte azt is, milyen csatornán jut el a fiatalokhoz. Azok kedvéért, akik inkább videót néznek, mint olvasnak, vannak egyértelműen fogalmazó emberek, akik értelmezik a világot a megfelelő nézőpontból és azon a nyelven, amit a célközönség megért. Ezért volt érdekes, amikor az egyik véleményvezér, Kötter Tamás azt nyilatkozta a Magyar Nemzetnek, fáj neki, hogy azok váltak Momentum-szavazóvá, „akiket a Fidesz emelt fel az elmúlt tíz év alatt”. Kötter középosztálybeli laptop-kapitalistákról beszél, akikkel a jólét elfeledtette, mit adott nekik a kormány. Szerinte tévednek, amikor úgy gondolják, mindent maguknak köszönhetnek, amikor metatémák iránt érdeklődnek, mint a zöldforradalom, a jogállamiság. Felszínes, szívtelen, hálátlan embereknek festi le őket. Biztosan van ebben szubjektív igazság, de az író és ügyvéd azokról ítél, akik felhevült arccal beszélnek társaságban a kormány dolgairól.

Szerintem érdemes azokra is gondolni, akik a Facebookon sem nyilvánítanak véleményt, nem mennek tüntetni – csak szavazni.

A társaságban, ha szóba kerül a közélet, inkább hallgatnak, mert nem szeretnék elveszíteni a barátaikat, vagy megsérteni mások meggyőződését, akikkel egyébként semmi bajuk.

Hálátlanok lennének? Könnyen felejtenek?

Szerintem nem felejtették el ők azt, amikor 2010-ben a választási győzelem estéjén azt hallották, holnap már egy másik országban ébrednek. Aztán látták, hogy hiába nyert választást és lakta be ennek az országnak minden szegletét ez a társaság, a közigazgatástól az oktatásügyön át a színházakig, sokkal hatékonyabban, mint az összes eddigi, és változtatott lassan mindenen, még mindig úgy viselkedett, mint azelőtt. Létezése nonstop honvédő háború maradt, állandó és változó ellenségekkel szemben. Ma már a politikai ellenfeleinek zöme hasonlóan viselkedik, meg nem lehet mondani róluk, hogy ha Hamletnek jók is, vajon Fortinbrasnak majd beválnak-e. Sokkal könnyebb lett volna elfogadni jó szívvel a kormány által juttatott kedvezményeket, ha közben nem kellett volna agresszív üzeneteket hallgatni.

Megvolt a véleménye ezekről a háborúkról annak, akinek pedagógus, egészségügyben dolgozó rokona van, esetleg meleg ismerőse, és rendes embernek tartja, vagy akinek a közelében él olyasvalaki, aki menekültként került ebbe az országba valamikor, és tisztességes egzisztenciát épített.

 

Ami pedig az érintetteket illeti, egy ideig biztosan hajlamosak elhinni, hogy akaratlanul sértették meg őket érdekeikben vagy érzékenységükben államilag, de ez a hit egy idő után átadja a helyét a keserű bizonyosságnak. Nem lila ideákról van szó, hanem elfogadásról, békén hagyásról, nyugodt civil életről. A heteroszexuális, hagyományos családban élő, szüleivel kapcsolatot tartó, rendesen adózó magyar emberek egy jelentős része szeretne nyugodtan boldogulni, és – igen, ragaszkodik hozzá, hogy – a maga erejéből.

„A jólétnél maradva: a lezárások előtt az IKEA-nál kígyóztak az embersorok. Ez mit árul el a társadalmunkról?” – kérdezi a magyar nemzetes kolléga Köttertől, szerinte pedig arról van szó, „hogy nem tudunk mit kezdeni az időnkkel. A modern ember magára maradt az idővel, és rettenetesen unatkozik, az unalmat pillanatokkal űzi el.”

Szerintem a legtöbben venni akartak valamit, ami a lakásba kell.

Meglehet, sokan együtt mentek, férj, feleség. Igenis tudtak mit kezdeni az idejükkel: együtt töltötték, amíg vártak, bejutottak, nézelődtek, választottak. Azért mentek oda, hogy jobb hely legyen, ahol élnek, dacára vírusnak és mindenféle más kórságnak.

Kedves Olvasónk!

Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk