A fasizmus felett a II. világháborúban aratott győzelem kulcsfontosságú eleme volt mind a szovjet, mind az 1991 utáni orosz emlékezetpolitikának, és máig a nemzeti identitás egyik pillére. A nagy honvédő háború mítoszával felnövő generációk számára a fasizmus máig a legerősebb, leginkább zsigeri szinten működő ellenségkép, ez az, amit azonnal, különösebb politikai retorikai munka nélkül elő lehet venni, ha a közvéleményt mobilizálni kell. Putyin beszédében az emlegetett agresszor a NATO és rajta keresztül az euro-atlanti világrend, a közvetlen ellenség azonban a fasiszta bábkormánynak titulált ukrán vezetés, tágabban pedig az ukrán nacionalista projekt, különösen abban a formájában, amely Ukrajna jövőjét az európai integrációban látja. Putyin azt állítja, hogy a Donbasz területén oroszul beszélő milliók ellen népirtó hadjáratot folytat Ukrajna, hogy őket meg kell védeni. Ezekkel a szavakkal indította az Ukrajna elleni offenzívát, s másnap tucatnyi város ébredt rakétatámadásokra.
Egy birodalom romjai
Kijivből egy történész barátnőm február egyik utolsó napján azt írta, nagyapja, a nagy honvédő háború magas rangú, szovjet-ukrán tisztje tavaly halt meg, és ő most először nagyon örül ennek. Nem kívánta volna a meghasonlottságot annak az embernek, aki a városát utoljára német bombázás nyomán látta megsérülni, és nem tudja, mi történt volna, ha a nagyapja látja az orosz rakétákat Kijivre hullani.
Néhány száz kilométerrel keletebbre egy másik szovjet hadimérnök unokája, egy Karéliában felnőtt orosz nő – az orosztanárom – a harkivi lakásából nézte, ahogy a szomszédos épületek találatot kapnak, ahogy az ő állítólagos védelmében pusztulnak az emberek, a város, a szovjet-ukrán kultúra egyik központjának modernista, konstruktivista remekei, az egyetem campusa.
Ezer kilométerrel nyugatabbra, a lengyel határtól alig ötven kilométerre a múlt héten megtámadott Novi Javorivban egy harmadik nő, egy oktatásszervező az apját búcsúztatta, aki a frontra indult. Nagyapja a náci németekkel először kollaboráló, majd mind a szovjetek, mind a nácik ellen fellépő, egészen az ötvenes évek elejéig gerillaháborút folytató militáns ukrán nacionalisták egyike volt. Ő szovjetellenes családi történetekkel nőtt föl, a mostani háborút különösebb erőfeszítés nélkül kapcsolta össze ezzel az örökséggel.
Ukrajna sokféleségét, a regionális különbségeket, ezeket az együtt létező perspektívákat sokszor szokták arra használni, hogy megkérdőjelezzék az ország kulturális vagy történeti autonómiáját, szuverenitását, néha a létjogosultságát is. Máig gyakori élményem, hogy ha valaki megtudja, hogy Ukrajnában dolgozom, olyasmiket kérdez, mint hogy tényleg létezik-e ukrán nyelv, nem lehet-e, hogy csak az orosz egyik nyelvjárása, s hogy valójában miben különbözik Ukrajna Oroszországtól. Még ha esetleg el is fogadják, hogy van valamiféle saját története az országnak, akkor is sokan felvetik, hogy ez legfeljebb a nyugati területeken számíthat bármit is, ha egyszer Kelet-Ukrajna, főleg az iparvárosok erősen szovjetizáltak voltak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
