Lassan ható méreg ez. Kis duruzsolás a fülünkben, ami arról akar minket meggyőzni, hogy a szabadság mégsem általános emberi törekvés. Sok nép, halljuk egyre gyakrabban, valószínűleg a népek többsége szívesebben választja a szolgaságot, mint a demokráciát; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tálibok diadalmas visszatérése Afganisztánban.
Persze senki nem állítja, egyelőre még nem, hogy ennek faji vagy kulturális okai lennének, hogy az oroszok, az afrikaiak, a muszlimok, a kínaiak vagy az afgánok a természetüknél fogva elégednének meg az önkényuralommal, de ugyan már, félre az álszerénységgel! Bizony, hogy van összefüggés: a szabadság azoknak ízlik, akik a civilizációhoz, tehát a nyugati civilizációhoz tartoznak.
De azért óvakodjunk két veszélytől, ami leselkedik ránk, ha ezt komolyan gondoljuk.
Az első, hogy a tudatlanság legmélyebb vermébe zuhanunk. Ugyanis, ha lenne akár csak egy morzsányi igazság ebben a tökéletesen hamis meggyőződésben, akkor miért kellett annyi tank a Tienanmen téri tüntetés leveréséhez, a szabad választást és többpártrendszert követelők elhallgattatásához? Mivel magyarázzuk, hogy 2011-ben a demokrácia és nem az iszlamizmus buzdította felkelésre az arab világot; hogy Irán több mint egy évszázada, az 1905-ös alkotmányos forradalom óta folyamatosan harcol az elnyomói ellen; hogy egész Afrika elutasította a gyarmati uralmat; hogy az oroszoknak annyira tetszett a szabadság, amit a peresztrojka alatt megízleltek; hogy a burmaiak nincsenek megelégedve az országot irányító tábornokokkal, vagy hogy Tajvan egy kimondottan példás demokrácia?
Éppen ellenkezőleg,
a világtörténelemből az látszik, hogy a bolygó népei mind az öt földrészen szabadon akarnak élni,
azon egyszerű oknál fogva, hogy minden rabszolga arról álmodik, hogy letépje a láncait. Ez teljesen nyilvánvaló, és ha mostanra mégis elfelejtettük, az mindenekelőtt azért van, mert az Egyesült Államok és az európaiak nagy része úgy gondolta, hogy a szabadságra való általános törekvés egyenlő azzal, hogy harci repülőgépekkel lehet demokráciát exportálni.
Ma már nehéz elképzelni, de a vasfüggöny leomlása után az amerikaiak tényleg azt hitték, hogy a diktatúrák eltűnése garantálja az örök békét, hiszen „demokráciák nem háborúznak egymással”. Ez motiválta őket, de persze beleütköztek a valóságba: hogy egy idegen hadsereget gyorsan felelőssé tesznek mindenért, ami rosszul megy egy megszállt országban, és azonnal felszólítják, hogy álljon be valamilyek oldalra olyan szerteágazó konfliktusokban, amelyekről azt sem tudja, hol kezdje kibogozni őket.
Ez ugyanúgy igaz volt Irakban, mint Afganisztánban. Az emberi élet megóvásának a kötelességét nem lett volna szabad a beavatkozásra való jogként értelmezni. Beavatkozásból pedig nem szabad, hogy protektorátus szülessen. A második oka az Egyesült Államok iraki és afganisztáni kudarcának az, hogy olyan hajmeresztő hibákat követett el, mint hogy felszámolta a teljes iraki államapparátust, vagy hogy Bagdadba irányította az embereket és erőforrásokat, amelyekre Kabulban lett volna szükség.
Az afganisztáni mérleg annyira lesújtó a világ demokráciáira nézve, hogy inkább elbagatellizáljuk a kétségbeesést, amit az afgánok éreznek a tálibok visszatérése miatt, és hagyjuk, hogy elterjedjen az a nézet: nem is álltak készen a szabadságra.
Az ilyen cinizmus nemcsak szégyenletes és tűrhetetlen, hanem ráadásul önpusztító is. Ha ugyanis a nyugati demokráciák oda jutnának, hogy megtagadják nemcsak az emberi élet oltalmának a kötelességét, hanem a demokratikus értékek egyetemessége melletti kiállást is, akkor igazat adnának Putyinnak, Hszi Csin-pingnek vagy Erdogannak, és megerősítenék a világ diktatúráit.
Ha hagyjuk, hogy a despoták aggodalom nélkül gyilkoljanak, ha elfogadjuk a „demokrácia különböző felfogásairól” szóló régi, aljas mesét, akkor mi, demokraták elveszítjük a legnagyobb erősségünket: a példamutatást, a vonzerőt, a szabadságjogok erejét, amelyeket a mi harcoltunk ki és mi terjesztettünk el a világon.
Ha feladjuk az értékeinket, a demokráciák óhatatlanul elenyésznek, mert nem maradna belőlük más, csak a tűzerő, ami hamarosan diktátoroknak is a rendelkezésére áll.
(Címlapképünkön: Iszlamista szélsőséges tálibok a kabuli elnöki palotában 2021. augusztus 15-én, miután elfoglalták az épületet. Fotó: MTI/AP/Zabi Karimi)
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
