Lőrincz Balázs Bendegúz

Főispán elvtárs kirurgusa

Az egészségügy átalakításáról

Szögezzük le mindjárt az elején: az emberfia elsősorban azért lesz orvos, hogy gyógyítson, segítsen másokon.

Itt most hosszú szünet következik.

Másodsorban viszont azért is, mert ezáltal kiszámítható életpályát és stabil egzisztenciát remél magának és családjának. Igazi win-win lehetne, és van, ahol az is: a betegnek is jó, nekem is jó (hadd idézzek egy klasszikust: csak egészség legyen, meg betegség – a többit megvesszük). Magától értetődő, hogy amikor elkezd valaki orvosnak tanulni, akkor – ellentétben például a tanárokkal, akik kezdettől tudják, mi vár rájuk, ezért még cinikusabb dolog a kormányzat részéről az ő áldozatvállalásukat és jóindulatukat kihasználni – arra is számít, hogy viszonylag jól fog élni, és nagyjából minden értelmes dolgot biztosítani tud majd a gyerekeinek.

Akinek ez utóbbi célra a közelmúltig megfelelt erkölcsi szempontból akár a hálapénz is, és vele együtt a belőle természetszerűen fakadó kezdetleges, alacsony színvonalú szakorvosképzés, a maga esetlegességeivel együtt, az maradt. Akinek nem, az elment. Néhány szent nem foglalkozott a pénzzel, korábban sem fogadott el hálapénzt, maradt, és most sem érdekli túlságosan a fizetése. Ők a ritka kivételek, akikre viszont nem lehet felépíteni egy egész rendszert. Erre a kormányzat is rájött néhány évtized után, ezért szűk két évvel ezelőtt szabad szemmel is látható mértékben megemelték az orvosi béreket, és ezzel párhuzamosan betiltották a hálapénzt. Mindkettő helyes, fontos, és nagyon régóta esedékes intézkedés volt. Végre meglépték.

Valahogy viszont mégsem lett több orvos Magyarországon, legalábbis rövid távon, eddig nem. És ha az egyes egészségügyi törvények minap elfogadott fontos módosításait nézzük, amelyek benyújtója Semjén Zsolt, előadója Pintér Sándor volt, akkor nem is lesz.

Miért?

Orvosok, mint katonák

Azért, mert a stabil egzisztenciához az is szorosan hozzátartozik, hogy apa vagy anya – illetve ideális esetben mindkettő – tudja, egészen pontosan tudja, hogy hol dolgozik. És azt is tudja, hogy a jövő héten hol fog dolgozni. Nemcsak úgy egyszerűen valahol e széles vármegyében, hanem egy jól definiált, konkrét utca, házszám kombó biztonságában.

Ezt a biztonságot ingatja meg alapjaiban az új törvény, amely az egykori szocialista hiánygazdálkodás klasszikus eszköztárával fojtja meg a magyar egészségügy emberemlékezet óta vergődő és egyre fogyó maradékát. Kevés az orvos? Vezényelgessük őket ide-oda, mint parasztokat a vezér, illetve a főispán sakktábláján. A főispán elvtárs leszól, urambocsá! leizen majd a vármegyei fősebész elvtársnak, hogy kinek hol a helye, oszt’ kuss van. Persze lesznek, akik kussolni fognak, de olyanok is lesznek, akiknek ez lesz az utolsó csepp a pohárban, felmondanak és elmennek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.