Másodsorban viszont azért is, mert ezáltal kiszámítható életpályát és stabil egzisztenciát remél magának és családjának. Igazi win-win lehetne, és van, ahol az is: a betegnek is jó, nekem is jó (hadd idézzek egy klasszikust: csak egészség legyen, meg betegség – a többit megvesszük). Magától értetődő, hogy amikor elkezd valaki orvosnak tanulni, akkor – ellentétben például a tanárokkal, akik kezdettől tudják, mi vár rájuk, ezért még cinikusabb dolog a kormányzat részéről az ő áldozatvállalásukat és jóindulatukat kihasználni – arra is számít, hogy viszonylag jól fog élni, és nagyjából minden értelmes dolgot biztosítani tud majd a gyerekeinek.
Akinek ez utóbbi célra a közelmúltig megfelelt erkölcsi szempontból akár a hálapénz is, és vele együtt a belőle természetszerűen fakadó kezdetleges, alacsony színvonalú szakorvosképzés, a maga esetlegességeivel együtt, az maradt. Akinek nem, az elment. Néhány szent nem foglalkozott a pénzzel, korábban sem fogadott el hálapénzt, maradt, és most sem érdekli túlságosan a fizetése. Ők a ritka kivételek, akikre viszont nem lehet felépíteni egy egész rendszert. Erre a kormányzat is rájött néhány évtized után, ezért szűk két évvel ezelőtt szabad szemmel is látható mértékben megemelték az orvosi béreket, és ezzel párhuzamosan betiltották a hálapénzt. Mindkettő helyes, fontos, és nagyon régóta esedékes intézkedés volt. Végre meglépték.
Valahogy viszont mégsem lett több orvos Magyarországon, legalábbis rövid távon, eddig nem. És ha az egyes egészségügyi törvények minap elfogadott fontos módosításait nézzük, amelyek benyújtója Semjén Zsolt, előadója Pintér Sándor volt, akkor nem is lesz.
Miért?
Orvosok, mint katonák
Azért, mert a stabil egzisztenciához az is szorosan hozzátartozik, hogy apa vagy anya – illetve ideális esetben mindkettő – tudja, egészen pontosan tudja, hogy hol dolgozik. És azt is tudja, hogy a jövő héten hol fog dolgozni. Nemcsak úgy egyszerűen valahol e széles vármegyében, hanem egy jól definiált, konkrét utca, házszám kombó biztonságában.
Ezt a biztonságot ingatja meg alapjaiban az új törvény, amely az egykori szocialista hiánygazdálkodás klasszikus eszköztárával fojtja meg a magyar egészségügy emberemlékezet óta vergődő és egyre fogyó maradékát. Kevés az orvos? Vezényelgessük őket ide-oda, mint parasztokat a vezér, illetve a főispán sakktábláján. A főispán elvtárs leszól, urambocsá! leizen majd a vármegyei fősebész elvtársnak, hogy kinek hol a helye, oszt’ kuss van. Persze lesznek, akik kussolni fognak, de olyanok is lesznek, akiknek ez lesz az utolsó csepp a pohárban, felmondanak és elmennek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
