Vármegyék, főispánok - Orbán a történelemkönyveknek játszik, és ez nem jó hír az országnak

Publicisztika

Mi a fenét akarhat a Fidesz az archaikus elnevezések felélesztésével?

Alaposan feladta a leckét a kremlinológusoknak két kedden benyújtott kormánypárti javaslat: az egyik a kormánymegbízottakat nevezné át főispánokká, a másik a megyéket vármegyékké. Miután mindenki megbizonyosodott róla, hogy tényleg nem a Hírcsárdát olvassa, rögtön elindult a találgatás az intézkedés lehetséges mozgatórugóiról. 

Négy komolyan vehető hipotézissel találkoztam.

Ahogy lényegében minden nagyobb horderejű fideszes javaslatnál, az ellenzéki közvélemény egy részének első reflexe megint azt súgta, hogy ez is csak egy gumicsont, amivel "el akarják terelni a figyelmünket" valamiről. Az új adókról, az inflációról, általában a gazdasági kérdésekről, az alkotmánymódosítás másik pontjáról, ami összevonja az önkormányzati- és az EP-választást, vagy valami teljesen másról, amiről olyan ügyesen sikerült elterelni a figyelmet, hogy észre sem vettük.

A 444.hu megfejtése szerint a gumicsont valójában nem az ellenzéki közönségnek szól, hanem a fideszes törzsszavazóknak. Nekik akar pozitív, az összetartást erősítő, a közös identitást építő élményt nyújtani a rendszer, mielőtt még túlzottan megéreznék a gazdasági nehézségeket.

A Diétás magyar múzsa szerzője arra jutott, hogy Orbán azért hozza vissza a főispáni tisztséget és a vármegyéket, hogy az újabb kétharmad után ezzel is megüzenje: bármit megtehet, már semmi sem veszélyezteti vagy korlátozza a hatalmát.

Végül Jávor Benedek arra gyanakszik, hogy a főispánok és a vármegyék restaurálása egy nagyobb közigazgatási reformot készít elő, illetve alapoz meg szimbolikusan, aminek a lényege az önkormányzatiság további kiüresítése lenne, még több funkció központi kormányzathoz vagy a (vár)megyei önkormányzatokhoz telepítésével.

Biztosan persze nem tudhatjuk, mi jár Orbán Viktor fejében, már csak azért sem, mert a két javaslat gyakorlatilag a semmiből jött, nemhogy nyilvános párbeszéd, de semmilyen szivárogtatás sem előzte meg a benyújtásukat (ellentétben például az önkormányzati- és EP-választások összevonásával, amiről már hetekkel ezelőtt suttogtak).

A gumicsontelméletet két okból sem tartom meggyőzőnek.

Egyrészt a Fidesznek nincs rá szüksége. Annyira letargikus állapotban van az ellenzék az áprilisi választás után, hogy most külön zajkeltés nélkül is átnyomhatnak bármit, nem várható nagyobb tiltakozás. Másrészt semmilyen kommunikációs hátszelet nem adtak a két javaslatnak, a kormánypárti média is alig beszél róluk, ami arra utal, hogy elsődlegesen nem kommunikációs céljai voltak a kormánynak.

Ugyanezen okból nem gondolom, hogy a törzsszavazói réteg összerántása lebegne a szemük előtt. Ha így lenne, akkor ezzel lenne tele a propagandamédia és a kormánypárti politikusok is díszmagyarban szónokolnának az ezeréves történelmi hagyományokról. Ehhez képest még a beterjesztő Kocsis Máté is inkább a vagyonnyilatkozati rendszer átalakításáról emlékezett meg Facebook-oldalán, nem a vármegyékről. Nem is látszik alkalmasnak a téma a teljes tábor megszólítására: Lázár János kifejezetten arra utalt, hogy nem fogja megszavazni a vármegyéket, Harrach Péter sem nyilatkozott valami lelkesen a javaslatról, és még a Mandineren is megjelent egy cikk a főispáni tisztség visszaállítása ellen.

A harmadik és a negyedik hipotézisben több igazság lehet, de véleményem szerint nem egyszerűen erőfitogtatásról vagy egy hatalmi átrendeződés előkészítéséről van szó - fontos a dolog szimbolikus oldala is. A főispánság és a vármegye visszaállítása az Orbán Viktor által sokszor hangoztatott magyar karakert, a sajátos magyar utat hangsúlyozza, továbbá olyan intézkedés, ami, ha túl nagy gyakorlati jelentősége nincs is, tartósan nyomot hagyhat az emberek hétköznapjain. Az orbáni "reformra" fognak emlékezni, ha a (vár)megyei autópályamatricájukkal elautóznak a (vár)megyetáblák mellett vagy bemennek ügyet intézni a kormány(főispáni?)hivatalba.

A miniszterelnök beszédeiből legkésőbb 2014 óta érezni lehet, hogy szeretne történelmi távlatokban gondolkodni, 20-30 éves projekteket lefektetni, világpolitikai átrendeződéseket értelmezni és kihasználni. És nyilván szeretne ő is a történelem emlékezetes szereplőjévé válni.

Ez az impulzus azonban alapvető ellentétben áll nemcsak Magyarország súlyával, hanem az orbáni hatalmi gépezet működésével is, ami a "pillanat uralásáról", a közvélemény állandó monitorozásáról és kiszolgálásáról szól. Lehet, hogy tévedek, de a főispán és a vármegye számomra azt üzeni, hogy Orbán az újabb kétharmados győzelem után úgy érzi, nem kell minden intézkedésével a népszerűséget keresnie, és szabadabban koncentrálhat annak megvalósítására, amiről - szerinte - majd emlékezni fognak rá.

Az átnevezés persze önmagában elég ártatlan dolog, de kevésbé lesz ártatlan, ha Jávor Benedeknek van igaza, és a hatáskörök újraosztása is követi majd. A nemzetközi porondon pedig még aggasztóbb lenne, ha megszűnne a közvélemény (bármily szerény) korlátozó hatása a miniszterelnökre, hiszen az orosz-ukrán háború vagy Magyarország és az EU viszonyának alakulása a következő években valóban történelmi döntések elé állíthatja Orbánt. És nem mindig az a jó döntés, amelyikkel könnyebb bekerülni a történelemkönyvekbe. 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk