Forgács Bálint

Végjáték az Akadémián

Lehetünk-e jóhiszeműek a magyar tudományosság felszámolóival szemben?

  • Forgács Bálint
  • 2019. április 14.

Publicisztika

Az Akadémia és Lovász László utolsó nagy kísérlete, hogy megnézi, mi történik, ha bármi áron jó szándékot feltételez a másik fél részéről egy olyan helyzetben, ahol az igazság csak akkor derül ki, amikor már visszafordíthatatlanul bekövetkezett a tragédia.

Ez a modern tudományos hipotézisteszteléssel ellentétes módszer: 19. századi kutatói attitűd, hogy az igazamat megerősítő bizonyítékokat gyűjtök, vagyis jelen esetben azt próbálom igazolni, hogy nem lesz nagy változás, megmarad az Akadémia kutatóhálózata. Karl Popper munkái nyomán a 20. században a tudományosság kritériuma a cáfolhatóság lett, vagy­is ha nem tudom megcáfolni, hogy nem változott semmi (mondjuk egy kísérlet hatására), gyanakodhatok, hogy talán mégis változás jött létre. Az aktuális helyzetben a tudományos kérdés tehát ez: kizárhatom-e, hogy meg fog szűnni a kutatóhálózat?

A fennálló helyzetben sajnos egyáltalán nem lehetünk biztosak ebben. A tudományos hipotézistesztelés nem az ártatlanság vélelmén alapul. Azért szomorú ez a logikai hiba, mert az Akadémia kiüresítéséről perdöntő bizonyíték csak akkor lesz, amikor az már bekövetkezett (noha „csak” az intézeteiről van szó, valójában ezzel az esszenciája sérül, a tudományos tevékenysége ér véget). Ebbe a hibába többnyire az ellenzéki sajtó is beleesik, sorban kivárja a tragédiákat, nem „vádaskodik”, nem a legrosszabb szándék kizárásán dolgozik, inkább belekapaszkodik minden szalmaszálba, hosszasan elemzi a tébolyt (kremlinológiailag), reménykedik és reményt kelt. Pedig talán lett volna még lehetőség küzdeni az Akadémiáért, és akár meg is menteni.

 

Nincs kompromisszum

Lovász László március 8-i és az Akadémia elnökségének február 26-i nyilatkozata egyértelműen porhintésnek tűnik inkább, semmint ügyetlen helyezkedésnek. Az „MTA égisze” február 26-án jelenthette még, hogy a kutatóhálózat az MTA része marad, március 8-ra (az MTA és a miniszter szándéknyilatkozatának idejére) azonban egyértelműen kiderült, hogy ez nem több a brand használatánál. Palkovics terve szinte egy az egyben ment át egy sor áltárgyalás és látszategyeztetés után: „szakmai” felügyelet 51 százalék tudóssal – melybe elég egyetlen fanatikus vagy korrupt tag –, de a pénzügyi felügyelet és ezáltal minden tartalmi döntés így is, úgy is Übü király kezében lesz. A tárgyalások látszata fontos lehet az EU és Merkel felé, de a Magyar Hírlapnak kiszivárogtatott jegyzőkönyv szerint már a február 26-i nyilatkozattal is szándékosan hamis látszatot keltett az Akadémia elnöksége, mert február 22-én már csak a pénzről alkudoztak új gazdáikkal, a kutatóintézeteket átengedték a darálónak. A független sajtó is többnyire arról írt, hogy az Akadémia nemet mondott Orbánnak, pedig az egész ügy csupa ködösítés: ha az Akadémia valóban a pénze átutalását szabta a tárgyalások feltételéül, akkor hogyan kerülhetett sor bármilyen találkozóra? Miért kértek február 12-én garanciát a pénz utalására, ahelyett, hogy egyből a pénzt kérték volna? Ha február 26-án írásos tájékoztatást kértek a minisztériumtól, miért nyilatkoztak bármilyen fejleményről, még mielőtt megkapták volna? Ha március 8-án kivonták az kutatóhálózatot az Akadémia felügyelete alól, akkor miről szól tulajdonképpen a nyilatkozat többi pontja, a gyanú elaltatásán túl? A zavaros kommunikáció egyszerű magyarázata, hogy az Akadémia elnöksége összejátszik Palkoviccsal az Akadémia megsemmisítésében, amihez Lovász még a nevét is odaadta.

E szűk látókörű, opportunista, társadalmi folyamatokban és tudománytörténetben járatlannak tűnő vezetőség és elnöke hősként szeretné feltüntetni magát – holott 5 ezer munkahely megmentése ürügyén köntörfalazva, a háttérben konspirálva beáldozzák a humán tudományokat, széttapossák az alapkutatást, és Magyarország szellemi tőkéjére olyan végzetes csapást mérnek, amiből ez a kis ország aligha fog felállni a most élő generációk életében, ha valaha egyáltalán. Nem pusztán az állami irányítás gondolata abszurd, hanem az a sajnálatos tény is, hogy az állam e tudomány- és gondolatellenes akciója a globális tudományos forradalom idején valósul meg. A tudós fők viselkedése alapulhat tudatlanságon és tájékozatlanságon, de csúcsértelmiségiként erre nem lesz mentségük. Asszisztálásuk nem csak tragikusan legitimálja a tudománypusztítást, de a többség számára az intellektuális ellenszegülés lehetőségét is megfojtja, és az értelmiség utolsó intézményesült bástyájának önfelszámolása révén felrúgja az értelmes gondolatok erejére, a tényeken alapuló vitára és a tudományos igazságokra épülő békés együttműködés formáit és lehetőségeit.

A közgyűlés és a tagság felléphet még erővel – ez az egyetlen dolog, amiből a kor­mány ért –, először szóban, aztán tettben, tüntetéssel, sztrájkkal, majd egyetemi és össztársadalmi ellenállás szervezésével, és az ellenvélemény folyamatos harsány kommunikációjával. Erre persze szívesen mondják az akadémikusok, hogy ők nem politizálnak. Azonban az Akadémia léte nem politikai ügy, hanem társadalmi kérdés, és mint ilyen, vitán felül áll, kompromisszum nem létezik. Bár a Fidesz rendre politikai kérdést csinált társadalmi ügyekből, amelyekből az Akadémia szívesen kimaradt, mint amilyen az Alkotmánybíróság kiherélése, a szólásszabadságot a gyakorlatban megszüntető médiatörvény, az elidegeníthetetlen emberi jogokat nem tartalmazó alkotmány, a független bíróságokat felszámoló törvényhozás, most mégis kénytelen lesz „politizálni”, ha politikától mentesen kíván tovább működni. Az elnökség készülődő hamis ajánlatát csak elutasítani lehet, ugyanis minden kompromisszum csupán elhúzza az önfelszámolást, nem megakadályozza azt. A „kompromisszumok” elfogadásával valójában még a kutatásban dolgozó 5 ezer ember egzisztenciáját sem lehet megmenteni, mert a kormány céljai szemmel láthatóan egész más szempontok köré rendeződnek – és láttuk, hova vezetett az együttműködésre törekvés a CEU esetében is. Nincs miről tárgyalni Palkoviccsal, nincs mit tárgyalni a pályázati rendszerről vagy a tudomány minisztériumi és politikai felügyeletéről, és ha megvonják a pénzt, ellen kell szegülni szóban, írásban, tettben. A tudás, a kutatás és az oktatás kérdését minden ember érteni fogja, és Magyarország leghitelesebb intézményeként az MTA szava elég súllyal esik a latba, akkor is, ha ellentmond. Az államnak ellenben már az időhúzás is félsiker, mert az MTA szavahihetőségét fokozatosan ledarálják az áltárgyalásokkal, a hazugságok ismételgetésével. Bizonyos értelemben az út a cél: mindegy, hogy az MTA önfelszámolása maga a folyamat vagy a végeredmény. A hamis remény fenntartása az egyik legfontosabb kormányzati eszköz.

 

Fél lábbal futni

Még demokratikus környezetben is, nemhogy autokráciában, a legrosszabb forgatókönyv – az Akadémia gittegyletté alakítása – kizárása lenne a legfontosabb célunk, nem a remény életben tartása, nem az alaptalan vádaskodás elkerülése bármi áron, s nem a kooperáció fenntartása a végsőkig. A létfenntartás minimális feltételei még a látszattárgyalások megkezdése előtt megszűntek, hiszen az Akadémia nem kapta meg az idei költségvetési pénzét, vagyis: megzsarolták. Az ügy körülményeiről telehazudta a médiát egy lusta, nem publikáló, látszatszakértő miniszter, akit minimum ki kellett volna ezért zárni az Akadémiából, de tárgyalófélnek egészen bizonyosan nem lett volna szabad elfogadni. Az Akadémia áltárgyalóival együtt az összevissza hazudozó Palkovics értelmetlen technikai vitába fullasztotta a megbeszéléseket, ami nem vezet sehová, hiszen az Akadémia nem lehet félig független. A vita három áltéma körül forog: hatékonyság, alkalmazhatóság, természettudományok.

Az Akadémiát – elképzelhető, hogy részben a jelenlegi felszámolás előkészítéseként – Orbán Viktor utasítására Pálinkás József kezdte el átszervezni 2012-ben, s ennek során az összes most felrótt szempont már érvényesült. A hatékonyság kérdését Pálinkás orvosolta: nemzetközi bírálók értékelik a hazai pályázatokat is, végre meritokratikus a teljesítményfelügyeleti rendszer. A finanszírozott kutatásokat alkalmazott irányba billentette (lásd: Nemzeti Agykutatási Program – NAP), ami pártállami kereteken kívül eleve abszurd, hiszen az alkalmazott kutatás közvetlen hasznot hajt, megéri a piaci szereplőknek. Az állami támogatás itt ugyanolyan értelmetlen gondolatmenet eredménye, mint általában a vállalkozások esetében, egy olyan adórendszerben, ahol csak csalással lehet a felszínen maradni – illetve az az értelme, hogy a haverok legyenek kitömve. Ha valóban az alkalmazott kutatásokat akarnák támogatni, akkor nem a meglévő rendszer rovására, hanem köré építenének efféle üzleti alkalmazhatósági intézményeket. Felvilágosult államok azért finanszíroznak alapkutatást, mert a rövid távon, közvetlen nyereségben gondolkodó cégek nem költenek rá, ám a legnagyobb hasznot hajtó felfedezések és találmányok valójában innen származnak. Pálinkás az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) államosításával és az intézetek központosításával elsősorban a felszámolásukat könnyítette meg, egy kisebb, előzetes, bölcsészettudományi leépítés után. A teljes bezúzás nem célzottabb tudományos szférát fog eredményezni, mert a természettudomány nem működik bölcsészettudomány nélkül: folyamatosan egymásból merítenek, egymást inspirálják. Fél lábbal nem félig, hanem egyáltalán nem lehet futni.

Noha a legnagyobb veszélyt, a felszámolást távolról sem sikerült elhárítani, sokan nem aggódnak a tudósok közül sem. Akadémiai körökben nyílt titok, hogy a javarészt tudósokat megillető pénzeket akarja ellopni Orbán – de nem pusztán az Akadémia költségvetését. A közeli jövőben megpályázható uniós pénzeket egyre inkább kutatás-fejlesztésre és innovációra lehet majd lehívni, és a Mészáros-féle cégeknek és lojális tudós barátaiknak garantáltan nyerniük kell. Konzervatív tudósok azzal nyugtatják magukat és kollégái­kat, hogy annyira sok pénz lesz, hogy ha csak egy töredéke jut el hozzájuk, az is több annál, amit most kapnak. Ez azonban nemcsak immorális elképzelés, de több szempontból téves is. Egyrészt bűnrészessé válnak, másrészt ezekből az álkutatásokból nem lesz semmilyen valódi eredmény, nemcsak azért, mert a pénzt ellopják belőlük, hanem azért, mert eleve a lopás lesz a fő szempont. Ehelyett vajon miért nem merül fel a konzervatív lojalista kutatókban, hogy az innovációra szánt összeget tényleg tudományra költse az ország, és például a hozzájuk képest nevetséges pénzért dolgozó kutatói asszisztensek, egyetemi oktatók, doktori diákok jussanak olyan fizetéshez, amelyből méltó életfeltételeket engedhetnek meg maguknak?

 

Az ellopott jövő

Ennek az országnak nincs sokkal többje, mint az esze. Se nyersanyaga, se tengere, se piramisa, ráadásul kicsi, és egyre kevesebb, alacsonyan iskolázott ember lakja. Az egyetlen dolog, ami itt értéket és tőkét teremthet, az a tudás, vagyis az oktatás és a kutatás. Nem a gombnyomásra alkalmazott kutatás és nem a szakmunkásképzés, hanem az a tudás, ami önmagát termeli, és amit az tesz értékessé, hogy nem lehet előre megmondani, mire lesz jó. A 19. század végén a fizikát sokan holt tudománynak tekintették, úgy gondolták, nem várható több nagy felfedezés. A logikus döntés az alapkutatás felszámolása lett volna. Szerencsére Einsteinnek volt szellemi kapacitása hivatalnoki munkája mellett kidolgozni a relativitáselméletet – nem éppen alkalmazhatósága miatt. Azt is hozzá kell tenni, hogy filozófusok nélkül nem lenne számítógépes nyelv, elméleti matematikusok nélkül számítógép, de a Facebook és a Google sem pusztán mérnöki szempontból lett nagy: tartalmat keresni és tartalmat megosztani tartalmi kérdések, és mint ilyenek, humán természetűek. A humán tudomány nem merül ki a magyar történelemben, és nélküle nehezen születnek igazán jó mérnöki feladatok.

Ha megszűnik az Akadémia, a kutatók elvándorolnak, a tehetséges fiatalok messzire elkerülik a tudományos pályát; és ha szétesik a kutatók közössége, a tanítás és tanulás nagyon lassan felépített, magas színvonalú belső struktúráját, a magyar oktatást, kutatást végzetes csapás éri. A kancellári rendszer így is súlyosan megbénította az egyetemi működést, pláne a kutatást (egy laptop beszerzése 14 hónap). Éppen az MTA rakja magasra a lécet az egyetemi oktatóknak, akik a többi oktatót és tanárt tanítják. Pártos tudomány nincs, aki ilyet hoz létre, a valódit számolja fel. Ha fel is lehet majd építeni újra, számtalan generáció összesen 194 évi munkája semmisül meg a szemünk előtt – és utolérni sosem fogjuk már azokat, akik éppen most sokszorozzák meg szellemi tőkéjüket. Ennek még a lehetősége ellen is foggal-körömmel kell küzdenünk, minden állampolgárnak, közösen. Az Akadémia lerombolásával végleg beáll az államilag irányított kutatás és oktatás – és Oroszország példájából pontosan tudjuk, milyen fényes eredményeket érnek el az ilyen fentről dirigált rendszerek; de pártunk és kormányunk is bemutatta már, mennyire ért az oktatáshoz vagy a tudományhoz. Ha az elbutult, nyomorgó, gyűlölködő nemzet tudósai sem tudnak ellenállni Orbánnak, akkor pár évtized múlva Albániát próbálhatjuk majd behozni, bármennyire ironikusan is hangozzon ez ma, Románia után kullogva. Minél tovább várunk, annál nagyobb veszteségeket fogunk elszenvedni, és annál nagyobb áldozatokat kell majd hoznunk, bár lassan vesztenivaló sem nagyon marad. Még néhány ilyen év, és nem lesz ember, aki tanítson, sem olyan, aki tanuljon, és egyáltalán nem lehet majd helyrehozni azt, ami miatt ma még a levegőt kapkodjuk.

Ha az Akadémia, a tudomány és az oktatás teljes függetlensége nem áll helyre, tiltakoznunk kell, ellenállnunk, sztrájkolnunk – és méltósággal mennünk a levesbe, nem pedig az állami tébolyt kiszolgálva. Még egy jövőbeli Akadémia felépítése szempontjából is sokkal értékesebb a világraszóló botrány, a hősies, inspiráló küzdelem, mint a csendes belenyugvás szégyene; és ha egyszerre esik darabokra, talán feléleszthetőbb a struktúra, mintha lassan, belülről rothad el. Orbán nemcsak csillagászati összegeket, hanem most már számtalan elkövetkező magyar generáció jövőjét lopja el éppen, a szemünk láttára. Nem muszáj tétlenül néznünk.

A szerző kognitív pszichológiát kutató MTA posztdoktori ösztöndíjas.

Neked ajánljuk