A magyar kormánypárt tagsága az EPP-ben nem lebecsülendő mértékben védte Orbán Viktor kormányát a demokrácia és jogállamiság leépítése miatti esetleges uniós szankcióktól. Ez a tagság komoly legitimációs forrást és a nemzetközi porondon mérsékelt-konzervatív imázst biztosított a Fidesznek. Lehetővé tette azt is, hogy a bírálatokat a jobb- és a baloldal között zajló, szokásos pártpolitikai konfliktus részeként láttathassa, és így relativizálhassa a magyar kormányfő. Kilenc éven át tűrte és legitimálta – sőt, a saját magyarázata szerint fékezte – az orbáni autokratizációt a Néppárt vezetősége, s ezt azzal indokolta, hogy jobb, ha Orbán a sátorból vizel kifelé, mintha kívülről tenné ezt, be a sátorba.
Jogos a kérdés, mekkora felelősség is terheli Manfred Webert, az EPP frakcióvezetőjét és Joseph Dault, az EPP elnökét a magyar demokrácia felszámolásáért. De ha a fékek és ellensúlyok leépítése, a kormánypárt és köreinek érdekeit szolgáló stratégiai korrupció, a felfoghatatlan médiafölény és a „szabad, de nem tisztességes” választások nem is, a Jean-Claude Juncker ellen indított plakátkampány most végre megszólaltatta a vészharangot az EPP soraiban. A Néppárt észrevette, hogy Orbán fél lábbal már a sátoron kívül van, és befelé vizel.
Szakadásgát
A magyar kormányfőnek mindemellett maradt mozgástere az európai pártpolitikai mezőben – B tervként erős és megbecsült tagja lehet egy jelenleg is létező, vagy a májusi európai parlamenti választás után létrehozandó új, populista-euroszkeptikus frakciónak. Marine Le Pen vagy Matteo Salvini mellett vezető szerepe csak viszonylagos lenne, ám – mint eddig is – saját súlycsoportja felett játszhatna az európai pártpolitikai ligában. Ez azonban valóban csak a B terv.
Bármennyire is konfliktusos volt a kormányfő retorikája az elmúlt években, bármennyire is a „brüsszeli ármánnyal” szembeni harcosként jelölte ki a saját pozícióját, az állítólag nagy küzdő Orbánnak eddig egyetlen éles konfliktusban sem kellett helytállnia az európai porondon – hála a Fidesz néppárti tagságának. Senki nem szembesítette olyan ultimátumokkal, mint Viktor Pontát 2012-ben a német és holland politika. A román miniszterelnöknek ekkor az értésére adták: vagy lemond Románia schengeni csatlakozásának a távlati ábrándjáról is, vagy visszavonja a Traian Băsescu ellen indított – alkotmányellenes – felfüggesztési eljárást. A magyar kormánnyal senki nem keménykedett eddig, pedig lett volna miért. És Orbán tudja jól, hogy ha eltűnik az EPP védőernyője, ez a helyzet alapjaiban változhat meg. Ez az oka annak, hogy a magyar kormány részleges engedményekre célzott, és ez mozgatja a Fidesz pártdiplomáciai erőfeszítéseit is.
A Fidesz kommunikációs felelősei minden bizonnyal elszámították magukat: alulértékelték a Juncker elleni kampány tektonikus hatásait. Elhitték a saját maguk által terjesztett mesét, miszerint az Európai Bizottság elnöke pár hónap múlva már sehol sem lesz, hogy politikailag lejátszott alkoholista roncs, akiért senki nem vállal komoly konfliktust. De tévedtek – rosszul mérték fel az EPP európai erőviszonyait, a párt szolidaritási dinamikáit, az Orbánnal szemben amúgy is kritikus skandináv és Benelux tagpártok tűréshatárát. Annyira meggyőzte őket a saját propagandájuk, miszerint a frontvonal a bizottság és a nemzeti tagpártok között húzódik, hogy megfeledkeztek arról az aprócska tényről, hogy a bizottság elsősorban néppárti. De nem vették számításba azt sem, hogy nemcsak a Fidesz játszik a hazai választóinak. Azokban az országokban, ahol a politikai elit még elkötelezett a liberális demokrácia alapértékei iránt, a választók pedig büntetik az elhajlást, Orbán számos nemzeti tagpárt számára szavazatvesztéssel fenyegető politikai tehertétellé vált.
Márpedig a Néppárt, mint európai ernyőpárt alapvetően a tagpártok demokratikusan összesített álláspontját képviseli. Az EPP-nek 49 teljes jogú tagja van, ebből 12 kezdeményezte a Fidesszel szembeni eljárást. Ez a szám nyilván messze van a többségtől, de összesített mandátumszámuk nem elhanyagolható; már messze a Fideszé fölött van. Az EPP-nek a március 20-án esedékes döntéshozatalkor azzal is számolnia kell, hogy a párton belüli liberális-konzervatív és nemzeti-populista törésvonal kiéleződése akár pártszakadást is okozhat. Ugyan az ALDE-hoz tartozó liberális pártok és a Macron-féle En Marche tavalyi térnyerése a franciaországi sárga mellényesek felbukkanása s az azt követő válság miatt jórészt a visszájára fordult, korántsem szűnt meg az esély, hogy számos skandináv vagy Benelux tagpárt akár a liberális pártcsaládban is folytathatja, ha az EPP nem képes megoldást találni a saját – Orbán Viktor okozta – értékválságára.
Mindezek fényében az EPP pártvezetésének az elsődleges feladata nem az lesz, hogy a Fideszt a pártcsaládban tartsa. Hanem az, hogy megelőzze a párszakadást – amellyel az EPP-nek és vezérkarának messze több a vesztenivalója, mint a Fidesz 12, netán 13 mandátuma. A valódi kérdés ezért nem a kizárás vagy nem kizárás lesz, hanem egy olyan szankciócsomag kialakítása, ami kielégíti a liberális szárnyat és lehetővé teszi a pártcsalád egységének megőrzését – és talán a Fidesszel való teljes szakítás elkerülését is. S mert nem tudni, hogy meglenne-e az azonnali kizáráshoz szükséges abszolút többség, inkább a tagság felfüggesztése tűnik valószínűnek. Így valójában Orbánra hárítják a végső döntés meghozatalának az ódiumát.
Kinn a hidegben
A CDU és a CSU nem megkerülhető a döntéshozatalban, ám a két német tagpárt inkább egyensúlyozó, semmint irányadó szerepet játszik majd. Azt az álláspontot fogják támogatni, amely amúgy is többséget élvez a küldöttek között. Az Európai Bizottság elnöki posztjára pályázó Weber, a német tagpártok és az EPP-vezetés elsődleges érdeke a helyzet rendezése, nem pedig a Fidesz benntartása, főleg annak fényében, hogy mennyire támadhatóvá váltak az Orbánnal fenntartott, néha visszataszítóan szívélyes politikai viszonyuk miatt. Ráadásul a 12 kritikus tagpárt mellett a Néppárt az európai szocialisták, liberálisok és zöldek véleményét sem hagyhatja figyelmen kívül. Számos pletyka kering Brüsszelben arról, hogy a három fő frakció hogyan oszthatja el egymás közt az uniós csúcsposztokat, és nem mindegyikben a Néppárt adja az Európai Bizottság elnökét. Mandátumszámának várható nagyarányú csökkenésével a Néppárt alkupozíciója is gyengül – Weber már csak ezért sem hagyhatná következmények nélkül hazasétálni Orbánt március 20-án. Ha az EPP vezetése ismét puhának mutatkozik Orbánnal szemben, és szankció nélkül tovább halogatja megoldást, azzal nem csak fenntartja a botrányt, és a saját tagpártjait hozza kellemetlen helyzetbe a kampányban, de veszélyezteti a többi pártfrakció támogatását is a bizottsági elnök megválasztásakor.
Az EPP vezetésének követelései is a fentiek szerint értelmezhetők. Nyilván senki nem gondolja komolyan, hogy Orbán nyilvánosan bocsánatot kérhet a kampányért, vagy a CEU ténylegesen visszahozható Budapestre. De e feltételek nincsenek kőbe vésve, csak azt a célt szolgálják, hogy részleges teljesítésüket megfelelően kommunikálva megkönnyíthessék a konfliktus feloldását – vagy épp ellenkezőleg, a Fidesz álláspontjának megkeményedése esetén a szankciókhoz szükséges többség kialakítását segítsék.
Orbán 2010 óta először találta magát valódi konfliktushelyzetben. Nem Weberrel és Joseph Daullal áll harcban, hanem azzal a 12 tagpárttal, akik legalább annyira a saját jól felfogott érdekeiket követik, mint a magyar kormányfő, s talán a politikai alapértékeik iránt is elkötelezettek. Az EPP vezetése számára ez a csoport legalább annyira értékes, ha nem értékesebb, mint a Fidesz. Orbán számára új helyzet ez, de érdemes megszoknia. Akár kizárják a Fideszt az EPP-ből, akár felfüggesztik a tagságát és maga lép ki, a Néppárt akolmelegén kívül rekedve mind több hasonló hatalmi konfliktussal kell majd szembenéznie, ahol a többségi erőviszonyok nem neki kedveznek.
A szerző politológus, külpolitikai elemző.
