Zsinórpadlás – színházi melléklet

„A reményről szólnak”

Robert Wilson színházrendező

Színház

Oidipusz-átirata nyitotta meg a VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozót. Az előadásról távol maradt, helyette közleményben ítélte el a fesztivált vezető Vidnyánszky Attilát és a kormányt, az SZFE „modellváltása” miatt. A színházi világ meghatározó alkotójával Zoomon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Épp Párizsban van, ahol napokon belül újra színre viszi az I Was Sitting on My Patio This Guy Appeared I Thought I Was Hallucinating cí­mű, 1977-ben bemutatott darabját. A franciák nemcsak most, de már a pályája legelején is rendkívül támogatóak voltak önnel.

Robert Wilson: A franciák nagyon máshogy állnak a kultúrá­hoz, mint ami nálunk, az Egyesült Államokban dívik. Ezen az őszön öt előadásommal ünneplik a 80. születésnapomat. Az első jelentős munkám egy hétórás, néma előadás volt, a Deafman Glance (A süket pillantása – a szerk.), amelyet egy iskolázatlan, süketnéma fekete fiúval közösen írtam. Így a darab is szótlan volt. New Yorkban mutattuk be, értetlen fogadtatásban részesültünk, de Jack Lang, a későbbi kultuszminiszter, aki ebben az időben a nancy-i fesztivált vezette, meghívott, mutassam be a művet. Kétszer játszottuk, és nem kis meglepetésemre, a reakció pozitív volt. Olyannyira, hogy Pierre Cardin felkarolta a produkciót, felhozta Párizsba, ahol öt és fél hónapon át ment, esténként 2200 néző előtt. Eleinte azért voltak kételyeim, mondtam is Cardinnek, nem hiszem, hogy a franciák, a szavak emberei, végigülnének egy hétórás, néma darabot. Cardin azt felelte, hogy rendkívül rejtélyesnek fogják érezni, és igenis végig fogják ülni.

MN: Aztán a Philip Glass-szal közös operája, a ma már klasszikus Einstein on the Beach a francia kultuszminiszter, Michel Guy támogatásával valósult meg, ő finanszírozta a színre vitelét.

RW: Úgy, hogy Philip Glass akkoriban még ismeretlennek számított. Elképzelni sem tudom, hogy az amerikai kormány támogatást nyújtana két francia alkotó operájának. Amerikában máshogy mennek a dolgok, a támogatás a magánszektoron, magánalapítványokon keresztül érkezik, de ebből gyakran csak valami kommersz dolog születik. Ha például a Pepsi Cola támogatja a Museum of Modern Art egyik tárlatát, tudni akarják, mekkora közönségre számíthatnak, hiszen ők a kólaeladásban érdekeltek.

MN: A manhattani Times Square-t elborítják az épületnagyságú hirdetések, 2012-ben az ön videóportréi is láthatók voltak a legkommerszebb termékreklámok közvetlen közelében.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.