A tagállamok kormányai között kiéleződött ellentétek nem elsősorban az iraki konfliktussal kapcsolatos eltérő álláspontjaikból fakadtak. Sokkal inkább az integráció tartalmára, az unió nemzetközi rendszerben betöltendő szerepére és az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyára vonatkozó eltérő nézeteiket hozták a felszínre. Ezek tisztázása kulcsfontosságú a válaszút előtt álló unió számára - és a külső indíttatású válság, mint az EU története során már annyiszor, döntő lökést adhat a belső ellentmondásokkal való, régóta esedékes szembenézéshez.
Uniós álláspontok Irakról
Már az EU-tagállamok külügyminisztereinek 2002. augusztus 31-i találkozóján kirajzolódott az az európai pozíció, amely mindvégig meghatározta az unió magatartását az iraki válság során. A találkozót követően nyilvánosságra hozott közös nyilatkozat felszólította a bagdadi rezsimet esetleges tömegpusztító fegyvereinek azonnali leszerelésére. "Csupán" egyetlen ponton maradtak ellentétek az EU-tagállamok között: vajon miként kell elérni ezt a célt? E kérdésben az unió három meghatározó országa gyökeresen eltérő nézetet vallott. Nagy-Britannia "adott esetben akár BT-felhatalmazás nélkül meginduló katonai beavatkozást" is elképzelhetőnek tartott. A választásokra készülő Németország "az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával sem" kívánt részt venni egy amerikai "kalandorakcióban"; a nemzetközi jog normáit szem előtt tartó Franciaország a maga részéről a világszervezet kizárólagos illetékességét, a BT-felhatalmazás döntő szerepét hangsúlyozta.
Ezek a súlyos ellentétek egy darabig feloldhatónak látszottak. Még Bush elnök szeptemberi, az ENSZ Közgyűlése előtt tartott beszédét követően is úgy tűnt, hogy talán sikerül a fegyverzet-ellenőrzés kérdésére összpontosítani, és az ENSZ égisze alatt tartani a válság kezelését - jóllehet az amerikai államfő kertelés nélkül nyilvánvalóvá tette: ha úgy ítéli meg, akár BT-jóváhagyás nélkül is kész háborúzni; s az ő értelmezésében az ENSZ saját létjogosultságát bizonyítja vagy cáfolja azzal, hogy támogatja-e az egyoldalúan elhatározott amerikai beavatkozást.
A január 27-i Blix-jelentés azonban radikalizálta az álláspontokat, amennyiben mindenki a maga igazát látta megerősítve benne: az Egyesült Államok úgy vélte, hogy a háborúellenes tábor az 1441-es határozattal időhúzásos csapdába csalta, míg a diplomáciai megoldás hívei igazolva látták azon félelmüket, mely szerint Washington egy pillanatig sem gondolta komolyan a fegyverzet-ellenőrzési logikát, és csak saját háborús céljaira akarta felhasználni az ENSZ-t. Az Európai Unió tagállamai ezek után két táborra szakadtak. E belső törésvonalat - mely az unió politikai tartalmára és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatának milyenségére vonatkozó, hosszú ideje elfojtani próbált ellentmondások mentén rajzolódott ki - tovább mélyítette a csatlakozásra váró közép- és kelet-európai országok egyértelmű besorolása az atlantista irányzat mögé.
És nem elsősorban a vilniusi "tízek" Amerikához intézett hűségnyilatkozatáról van szó: e gesztussal csupán a buzgó NATO-aspiránsok igyekeztek mindent megtenni (többek között Colin Powell-nek a levél megfogalmazásakor még be sem mutatott "bizonyítékait" egyhangúlag "meggyőzőnek" minősítve) annak érdekében, hogy felvételük kongresszusi ratifikálása zökkenőmentesen menjen végbe. A "nyolcak" január 30-án közreadott levele azonban már sokkal inkább figyelmet érdemel, nem utolsósorban a magyar, a cseh és a lengyel aláírás, továbbá öt EU-tagállam (Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország, Dánia és Portugália) állásfoglalása, s leginkább pedig az ahhoz kapcsolódó jogi-politikai vita okán.
Az EU külügyminiszterei három nappal a levél közzététele előtt nyilatkozatot adtak ki az iraki beavatkozás ügyében. A levél szövegét tekintve ugyan nem ütközik nyíltan ezzel az állásfoglalással, ám a Blix-jelentést követő perpatvarban a nyolcak külön utas megnyilatkozása a szó szerinti jelentésen messze túlmutató üzenetet hordozott. Nem csupán az előkészítés és a nyilvánosságra hozatal módjának visszásságai miatt (az aláírók sem a görög elnökséggel, sem a bizottsággal, sem az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjével nem konzultáltak, de még csak nem is értesítették őket), de pusztán a megírás ténye folytán is. Ha az utólagos magyarázkodás szerint "Európa egységes fellépését" előmozdítani hivatott levél valódi üzenetének tartalma azonos lett volna a három nappal korábbi közös állásponttal, akkor meg sem kellett volna írni. De a levél átvette a "hősies, nagylelkű és előrelátó" Amerika ENSZ-hez intézett ultimátumában szereplő érvelést és terminológiát. Ez pedig nyílt állásfoglalásnak minősült amellett a washingtoni logika mellett, amely a világszervezetnek az Egyesült Államok politikai döntéseit szentesítő és legalizáló szerepet szán.
A levélírók gesztusával rokonszenvezők - mintegy mentegetőzésképpen - az Élysée-szerződés negyvenedik évfordulóját január 22-én ünneplő francia-német páros Irakkal kapcsolatos kijelentéseit kívánták párhuzamba állítani a "nyolcak" állásfoglalásával. Ez az érv nem csupán azért fals, mert Párizs és Berlin nyilatkozatai öt nappal az említett EU-külügyminiszteri találkozó előtt születtek (tehát a levéllel ellentétben nem mondtak ellent az EU-szerződés 11. cikkely 2. bekezdésének), s a francia és német diplomácia előzetesen tájékoztatta a görög elnökséget (vagyis - a "nyolcakkal" szemben - e tekintetben sem szegte meg az uniós alapdokumentum 16. cikkelyét), hanem mindenekelőtt azért, mert Chirac köztársasági elnök és Schröder kancellár kijelentései mind szó szerint, mind üzenetükben tételesen megegyeztek az addig az EU-tagállamok közös nyilatkozataiban, az Európai Bizottság állásfoglalásaiban, illetve az Európai Parlament nyilatkozataiban is egyhangúlag vallott legalista, a nemzetközi jog elsőségét hangsúlyozó megközelítéssel.
A "nyolcak" magatartása - miközben nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta az EU-szerződésnek a közös álláspontok tiszteletben tartását, továbbá előzetes koordinálást és konzultációt előirányzó rendelkezéseit - mégis elsősorban politikai értelemben problematikus. A szerződés közös kül- és biztonságpolitikára (CFSP) vonatkozó kitételei ugyanis - kormányközi alapon működő területről lévén szó - nem tartoznak az Európai Bíróság kompetenciájába, s így inkább tekinthetők politikai célkitűzéseknek, semmint kötelező, jogilag is számon kérhető követelményeknek. És bár a levél csupán a legutóbbi - bár kétségtelenül mindeddig a leglátványosabb - megszegése volt a CFSP írott szabályainak, ahhoz éppen elég volt, hogy felszínre hozza a közös kül- és biztonságpolitikát a maastrichti szerződésbe foglalása óta gúzsban tartó politikai ellentmondást: a tagállamok radikálisan eltérő hozzáállását az integráció természetéhez, tartalmához és transzatlanti kapcsolódásához. Elgondolkodtató az is, hogy a 2004-ben csatlakozó tagországok úgy pozicionálták magukat az unió jövőjének kulcskérdéseit érintő politikai sakkjátszmában, hogy döntésüket nem előzte meg átfogó társadalmi vagy legalább szakértői vita.
Két stratégiai "vízió" ütközése
Az iraki válság során az Európai Unión belül két - a brit és a francia álláspontok által már hosszú ideje fémjelzett - távlati stratégiai elképzelés került szembe egymással. Mert bár az unióban alapvetően egyetértés uralkodik az Egyesült Államokhoz fűződő partnerség kulcsfontosságú jellegének elismerésében és a multilaterális nemzetközi megoldások preferálásában, e célkitűzések megvalósításának módját illetően korántsem ilyen egybehangzó a tagállamok véleménye. Az egyik markáns vonalat - hagyományos attitűdjének megfelelően - Nagy-Britannia képviseli, amely úgy véli, hogy az immár egyedüli hiperhatalmat a legmegbízhatóbb szövetségesként szorosan hozzákötődve, akár átmenetileg neki alárendelődve lehet az európai prioritásoknak megfelelő irányba terelgetni, s döntéseire - általában azok "multilateralizálása" érdekében - a lehető legnagyobb befolyást gyakorolni. A francia álláspont szerint viszont csupán egy olyan szövetséges tud ténylegesen befolyást gyakorolni az Egyesült Államokra, amely maga is rendelkezik az önálló döntés és cselekvés képességeivel, s így, ha kell, az amerikai elképzelések életképes és hiteles alternatíváját kínálhatja a nemzetközi közösség számára.
Azt viszont a Csatorna mindkét oldalán tudják, hogy mind London, mind pedig Párizs csak az egységes európai fellépés révén remélheti elképzeléseinek keresztülvitelét. Egyedül - vagy ad hoc alapon szerveződő alkalmi szövetségekkel - egyikük sem képvisel kritikus tömeget ahhoz, hogy az események alakulására számottevő befolyással bírjon. E ponton válik fontossá az integráció tartalmára és politikai-intézményi artikulálódására vonatkozó víziók különbözősége. Míg ugyanis Nagy-Britannia a kibővülés nyomán saját felhígított, biztonság- és védelempolitikai téren leválaszthatatlanul Amerikához kötött "szupermarket Európa" gondolatának sikerében reménykedik, addig Franciaország elszántan keresi a maga "nagyhatalom Európa" tervének megvalósítását - először csupán egy szűk, a szorosabb együttműködésre hajlandó országcsoport körében. Mindaddig, amíg mindkét ország valós esélyt lát saját koncepciójának sikerére az unión belül, egyik sem viszi a dolgot kenyértörésre, és az unió közös kül- és biztonságpolitikája várhatóan megmarad az eddigi legkisebb közös nevező állapotában. A konszenzuális területekre (válságmegelőzés, humanitárius segítségnyújtás, ösztönző kereskedelempolitika stb.) koncentrál majd, és igyekszik kikerülni a kényesebb politikai összefüggéseket érintő kérdéseket.
A labda azonban - mint oly sokszor - nem az EU-n belüli két térfél egyikén, hanem a kihagyhatatlan külső játékos kezében van. Ha az Egyesült Államok tartja magát az Irak kapcsán demonstrált és a preventív háború doktrínájában tavaly konceptualizált tételhez, mely szerint Washington Afganisztánt követően is "fenntartja magának a jogot, hogy további akciókat foganatosítson terrorista vagy a terrorizmust támogató országok ellen", azzal valószínűleg az európai egység francia típusú megvalósításának hívei számára tenné a legnagyobb szolgálatot.
A szerző biztonságpolitikai kutató.
