Hétfőn távozott hivatalából három alkotmánybíró: Sólyom László elnök, Kilényi Géza és Ádám Antal. Egy jogállam működésében ez nem feltétlenül jelentős esemény. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy itt és most miért korszakhatár ez mégis - nemcsak a joguralom megszállottjai számára, hanem az új köztársaság életében is.
A három nevezett alkotmánybírót 1989-ben választották meg, egy átmeneti szituációban. Még az utolsó díszlet-Országgyűlés előtt tettek esküt, jelölésük azonban már a Nemzeti Kerekasztalnál, a nem sokkal később részben hatalomra jutott ellenzék bevonásával történt. Az akkor még csak öttagú testület már az átmenet idején is fontos szerepet játszott, később, a kormányváltás után tizenegy főre kiegészülve pedig talán a legszínvonalasabb teljesítményt nyújtotta az összes államhatalmi és ellenőrzési intézmény közül. Áldhatjuk a sorsot, hogy az átmenet jogalkotói végül úgy döntöttek, hogy a testületnek - eltérően más új alkotmánybíróságoktól a térségben - legyen hatásköre jogszabályok megsemmisítésére is.
Újságírónak nehéz magatartászavar nélkül dicsérni bárkit és bármit, pláne patetikusan - ritkán is teszem. Ám az első magyar Alkotmánybíróság valóságos szakmai és etikai műalkotás; és abban, hogy azzá tudott válni, nagy szerepe volt a bíróságot alkotó jogászok személyiségének. Ennek az első bíróságnak tagjai voltak: Sólyom László mint elnök, Kilényi Géza, Schmidt Péter, Ádám Antal, Szabó András, Zlinszky János, a hamar a hágai nemzetközi bíróságra távozott Herczegh Géza és nála is hamarabb kivált Solt Pál, illetve három, júniusig még hivatalban lévő alkotmánybíró: Lábady Tamás, Tersztyánszky Ödön és Vörös Imre. Valamint ide sorolandó az előbb csak főtitkárként, majd alkotmánybíróként tevékenykedő Holló András neve is.
Nem mintha nem lehetne nevezettek - és mindannyiunk - emberi vagy szakmai hibáit hosszasan taglalni. Az emberi és szakmai teljesítmény éppen abban rejlik, hogy a testület képes volt olyan formákat és morális alapokat teremteni a maga közegében, melyek lehetetlenné tették, hogy e gyengeségek szerepet kapjanak az Alkotmánybíróság munkájában.
Pedig nem így indult. Az első Alkotmánybíróság néhány olyan jogászból állt, akik ugyan szakmailag ismertek voltak, de nem tűnt egyértelműnek, hogy ők és csakis ők alkalmasak erre a feladatra. Néhányan közülük a régi rend bástyáin belül tevékenykedtek korábban, mások többé vagy kevésbé karakán ellenzéki múlttal bírtak - semmi sem garantálta, hogy egységes, a joguralom és a jogbiztonság felett a maga eszközeivel és a maga hatáskörén belül valóban őrködni képes testület válik belőlük.
Nem pontosan végigkövethető, hogyan alakult ki az a döntéshozatali és viselkedési norma, a mérték, amely az első magyar Alkotmánybíróság működésének alapja lett. Arról a mértékről beszélek, amelyhez tartva magukat ezek a részben a politikai élet különböző oldalairól érkezett, részben pedig merőben különböző ideológiai-világnézeti háttérrel rendelkező emberek egységes egészet tudtak alkotni, megszabadultak politikai elfogultságaiktól és világnézeti, politikai, elvi vagy vallási elkötelezettségeiktől.
Sólyom László előszeretettel hasonlította az Alkotmánybíróságot szerzetesrendhez, ahol a belépő szakít múltjával, a külvilággal, új, szerzetesi nevet választ, és egyetlen célnak szenteli napjait. Ádám Antal a múlt héten a testület előtt elmondott búcsúbeszédében "szenvedélyes alkotmánybíráskodásként" jellemezte az első testület történetét. Azt, hogy a testület tagjai bíróként sikerrel vessék le gyengeségeiket és előéletüket, épp ezek a romantizáló hasonlatok tették lehetővé. Meg a szigorú formák - a testület gyakran modorosnak tartott talárjai (amelyek nélkül sohasem születhetett volna meg a szóismétlést kerülő újságírószakma utolsó mentsvára, az elég nevetséges hangzású "taláros testület" kifejezés); vagy az, hogy az egyébként tegeződő bírák munkájuk során magázódtak és a lehető legkörmönfontabb udvariaskodások kíséretében vitattak meg indítványokat; vagy az, hogy etikátlannak tartották az egymás közötti barátkozást és előzetes egyeztetést, mert az a határozatokat befolyásoló emberi játszmákhoz vezethet. Ha mindez komolytalan, kamaszos játéknak tűnhet is, tény: az alkotmánybírák, e meglett férfiak (nőnek eddig még a jelöltségig sem sikerült eljutnia, ami elég nagy szégyen ránk nézve) mindezt véresen komolyan vették. Sőt megkockáztatom: a bírák jó része a fentieknek tudatában is volt.
Kevés nagyobb emberi teljesítmény létezik annál, mint ha valaki rájön, hogy milyen szabályokkal kell védenie valamit saját gyengeségeitől: képes megszabadulni az előítéleteitől, és képes felülkerekedni saját világnézete diktálta elvi korlátain egy nálánál fontosabbnak gondolt cél és érték érdekében. Az első Alkotmánybíróság tagjai ezt tették. Az egyik legjobb példa erre, hogy bár talán egyetlen a szó politikai értelmében vett liberális sem volt közöttük (jóllehet a tanácsadói stábban évekig dolgozott Halmai Gábor, Majtényi László, Kaltenbach Jenő), egyetlen közjogi intézmény sem tett többet a magyar liberális demokrácia megszilárdulásáért. Elég, ha példaként a halálbüntetés eltörlését, az abortusszal kapcsolatos első döntést, a személyes adatok és a szólásszabadság védelmét említem. De számos esetet sorolhatnék, amikor egyes bírák bizonyosan saját erkölcsi vagy politikai felfogásukkal szemben álló, az ellen ható határozatokat hoztak, mert szakmájuk, az alkotmány és elsősorban közösen kialakított morális művük úgy diktálta.
Az Alkotmánybíróság persze csakis az alkotmányból kiindulva hozhat határozatokat, határozataiban nincs is helye a személyes meggyőződéseknek. A jogszabályok azonban sok mindent kimondanak hazánkban - a közélet szereplőinek viselkedése mégis túl gyakran mond ellent e törvényeknek és a jogérzéknek. Az első Alkotmánybíróság éppen azt mutatta meg: komolyan lehet venni azt az igen fontos közhelyet, miszerint a törvény betűjén kívül annak szelleme is számít, hogy nemcsak maga a jogszabály, de az alapjául szolgáló morális szabály is követendő és számon kérendő.
Gyakran vetették a testület szemére, hogy az úgynevezett "láthatatlan alkotmány" alapján hozza határozatait, és az írott alkotmányban nem szereplő jogelveket is figyelembe vesz ítélkezési gyakorlatában. Azt hiszem, éppen ez a láthatatlan alkotmány, a testület határozatainak indoklásaiban fellelhető precedensrendszer a bíróság voltaképpeni jogszakmai produktuma: e nélkül nem lehetett volna ilyen egységes és határozott a testület olyan, az emberek életét alapvetően befolyásoló kérdésekben, mint a jogbiztonság, a szerzett jogok és a személyes adatok védelme vagy a hátrányos megkülönböztetés tilalma. A határozatok indoklásai önmagukban is izgalmas olvasmányok, de bennük rejtezik a határozatok valódi jelentése és jelentősége is. (Mellesleg az, hogy a törvényekhez a jogalkotónak ma már nem kell általános indoklást mellékelnie, nehézzé teszi a törvények szellemének kisilabizálását.)
Mindez nem jelenti azt, hogy a testület döntései és egyes tagjainak megnyilvánulásai mindenkor vitathatatlanok és hibátlanok lettek volna. Fájó, hogy Sólyom László 1995-ben szóba kerülhetett mint az akkori ellenzék, a Polgári Szövetség köztársaságielnök-jelöltje - igaz, a jelöltséget nem fogadta el. Aggályos a testület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem viszonya is: miközben a bírák jelentős része tanított ott, a tanintézményre nézve előnyös határozatot hoztak egy ügyben. Nem állítom, hogy a határozat nem volt megalapozott, de éppen a bíróság fentebb dicsért normáival ellentétes ez az összeférhetetlenség-szagú viszony. Hétköznapi ember számára nehezen elfogadható az is, hogy azonos tárgykörökben beadott indítványok időnként ellentétes eredményt hoztak. Ilyennek tűnhet az abortusztörvény friss ügye, és kétségkívül ilyen volt a képviselői és a polgármesteri tisztség összeférhetetlenségéről hozott két határozat is. Az is nehezen nyomon követhető, hogy milyen elv alapján vettek napirendre indítványokat: egyes ügyeket hetek alatt lezártak, mások évek alatt sem jutottak el a határozatig. Úgy tűnik, e tekintetben gyakran önkényes volt a bíróság működése. Nem lehet más oka például annak, hogy éppen a távozók utolsó nagy határozata szólt az abortuszról, annak ellenére, hogy az erről szóló indítványok hat éve megérkeztek a bíróságra. Az első, az abortusz liberalizálását eredményező határozatot Sólyom László jegyezte előadó bíróként, miközben magánemberként nem fogadja el az abortusz helyességét. Valószínű, hogy az elnök ki akarta használni a lehetőséget arra, hogy egy saját elveivel harmonizáló, korrigáló döntéssel búcsúzhasson. Az abortuszról szóló első határozat indoklását azonban Sólyom egyik főműveként, jogfilozófiai remekként emlegetik a szakmában, és az nem vész el: liberális szemszögből bármilyen helytelenül módosítsa is az Országgyűlés a vonatkozó törvényt, egy bizonyos határnál szigorúbb abortuszszabályozás már sohasem lesz lehetséges, amíg demokrácia van Magyarországon - és ez az első abortuszhatározatnak köszönhető. Nemcsak a benne foglaltak miatt, hanem azért is, mert e határozatok - éppen az első testület által meghonosított precedensrendszer miatt - jogállamban sohasem lesznek már figyelmen kívül hagyhatók. A második döntés, bármilyen megalázó procedúrákat is eredményezhet a nők számára, ha a parlament úgy akarja, nem mond ellent az elsőnek, hanem kiegészíti azt valami olyasmivel, amit akkor törvény és indítvány hiányában nem vizsgált a testület.
A három alkotmánybíró hétfői távozásával most először kisebbségben maradnak a testületben a még az évtized elején megválasztott első Alkotmánybíróság tagjai. Ez mindenképpen szimbolikus korszakhatár, de nem feltétlenül kell valódi korszakhatárnak is lennie. Még nem tudhatjuk, hogy az lesz-e. És ez a parlamenti pártok bűne. Az Országgyűlés az ő konszenzusképtelenségük miatt évek óta csak vért izzadva, mindig az utolsó pillanatban képes alkotmánybírákat választani. Jövő júniusban az első bíróság utolsó három tagjának is lejár a mandátuma; addig újabb hat alkotmánybírót kell még megválasztani, míg az utóbbi nyolc évben összesen csak ötöt sikerült. Emiatt nem tudhatjuk, hogy milyen lesz a következő testület. Az Országgyűlés évek óta tartó, valószínűleg szándékos szabotázsa attól a lehetőségtől fosztotta meg az első testületet, hogy bizonyos időbeli átfedéssel, az új bírákkal együtt dolgozva adja át nekik az általa kialakított szakmai és morális alapelveket. Ily módon a képviselők - bár lett volna más választásuk - a vakszerencsére bízták, hogy képes lesz-e továbbra is ilyen színvonalon működni az Alkotmánybíróság.
Az öt, június után is hivatalban maradó alkotmánybíró,Bagi István, Erdei Árpád, Kiss László, Németh János és Holló András (akik közül az utóbbi azért az első testülettel együtt szocializálódott), különböző politikai és világnézeti elfogultságokkal érkeztek; előéletük semmire sem garancia, jellembeli gyengeségeik nyilván számosak. Így volt ez az első testület tagjaival is, és így lesz az utánuk következők esetében is. Ezért lenne szomorú, ha az Országgyűlés hibájából élesre sikeredett garnitúraváltással elvesznének azok az alapelvek, amelyek lehetővé tették, hogy az intézmény felelősen és színvonalasan működjön, függetlenül tagjai ideológiai vagy politikai elkötelezettségeitől és emberi gyengeségeitől. A felelősség és a színvonal fennmaradására a garanciát épp azok az íratlan szabályok jelenthetik, amelyeket néhány egymástól különböző ember esztétikai-etikai igénye és szakmai felelősségérzete hozott létre. Fontos, hogy a jövendő alkotmánybírák tudatában legyenek ennek.
Az Alkotmánybíróságról alkotott képem, lehet, idealizált. Az első Alkotmánybíróság ugyanis idealista volt - még akkor is, ha tagjai egyénenként nem mind voltak azok. Csak annyira, hogy intézményüket azzá tegyék. A demokrácia színvonalas működésének pedig éppen az a garanciája, ha az intézmények idealista alapon működnek - tisztviselői akkor néha még hibázhatnak is.
