Ahogy azt már kifejtettem e lapban (lásd interjúnkat: "Görögországot rövid pórázon tartják", Magyar Narancs, 2010. február 18.), a pénzpiaci és politikai idegesség oka nemcsak Görögország két számjegyű deficitje és három számjegyű államadóssága, hanem az államháztartásának adatait érintő revíziósorozat is. Ez a maga pőre valóságában mutatta meg, hogy még az uniós statisztikai hatóság által első körben jóváhagyott adatok sem feltétlenül megbízható információk. (Ráadásul 2004 után másodszor történt meg, hogy a görög közigazgatás csak egy kormányváltás után találta meg "hirtelen" az asztalfiókban a kiadások és a bevételek valós számait.) Ezért a következő hónapok egyik érdekes kérdése épp az lesz, hogyan reagálnak majd a tagállamok, ha az Európai Bizottság könyvvizsgálói többletjogosítványokat kívánna adni az Eurostatnak. Ezek révén a luxembourgi hivatal nemcsak módszertanilag koordinálná, hanem direkt módon is ellenőrizhetné a költségvetési statisztikák előállítását. Persze az alapos rendrakás nemzeti szinten sem úszható meg: erre mutat, hogy március elején a görög parlament új törvényben szavatolta a statisztikai hatóság függetlenségét, és fel kíván állítani egy törvényhozási költségvetési hivatalt is a költségvetési folyamatok felügyeletére és elfogulatlan elemzésére. Mindazonáltal az államháztartás átláthatóságának megteremtése nem merülhet ki ennyiben. Csak egyetlen példa: Görögországban jelenleg elképesztően sok, 385 elkülönített állami alap működik - még Magyarországon is csak öt ilyen sajátos gazdálkodást folytató pénzosztó hely létezik.
Most nem fehérít
Az európai döntéshozók látványos hezitálását az esetleges mentőcsomaggal kapcsolatban sokan bírálták Görögországon kívül és belül egyaránt. Pedig az ilyen esetekre kitalált intézményes megoldás híján felelősen nemigen tehettek mást a politikusok: egyszerre kellett fenntartaniuk a nyomást a görög vezetőkön és legalább annyi pozitív jelzést küldeni a piacoknak, amennyi nem csupán megelőzi a teljes tőkemenekülést a görög értékpapírokból, de a folyamatos keresletet is biztosítja az új állampapír-kibocsátások esetén. Hiszen idén a görög GDP közel 25 százalékára rúg az ország bruttó finanszírozási igénye.
Ezt a stratégiát erősítették a belpolitikai tényezők is. A Görögországnak nyújtandó pénzügyi hitel és/vagy garanciacsomag elfogadtatását a nemzeti választói közösségekkel nagyban segítené, ha az athéni kormány akár fájdalmas intézkedések árán is igazolni tudná: megérdemlik a külső segítséget. Kockázatos stratégia ez, de eddig úgy tűnik, elérte a fő célját. A görög kormány a március elején vállalt intézkedésekkel már jóval hitelesebben alá tudja támasztani az idei évre beígért 4 százalékpontos deficitcsökkentést (12,7 százalékról 8,7-re). Nagy szükség volt a nógatásra Brüsszelből, Berlinből és Párizsból: Athén a januári stabilitási programban még "az adóelkerülés elleni harc" révén kívánta a hiányt negyedével csökkenteni, ami még normális gazdasági helyzetben is naiv elképzelés, nemhogy recesszió idején. A varázsütésszerű fehéredés illúziója helyett a fogyasztási adók emelése és a közszféra nagyvonalú bérezésének visszanyesése (30-30 százalékos csökkentés a 13. és 14. havi fizetésekből) lett a fő csapásirány.
Az euróövezeti tagállamok nyilván nem akarnak még egyszer a mostanihoz hasonló kockázatos egyensúlyozásra kényszerülni, ha a jövőben, ne adj' isten, beüt egy hasonló válság. Márpedig az ilyenek kialakulásának esélye két okból is megnőtt: egyrészt mert a pénzügyi rendszernek nyújtott mentőcsomagok szerte Európában súlyosan megemelték az államadósságok szintjét; és mert az euróövezet bővülésével elkerülhetetlenül növekedni fog e zóna heterogenitása, gazdasági mutatóinak széttartása. Az európai alapszerződésekben Maastricht óta rögzített tiltás a tagállamok közösségi kimentéséről hitelesen nem tartható fenn tovább - azaz más eszközök kellenek a fiskális potyautazás megelőzésére. A tudományos, piaci és politikai körökben egyaránt megindult ötletelés talán legígéretesebb hajtása az Európai Valutaalap (EMF) ötlete. Egyre többen értenek egyet azzal, hogy amíg nem alakul meg az Európai Egyesült Államok, szükség van valamely intézményes mechanizmusra az államcsőddel fenyegető helyzetek kezelésére.
A szigorú feltételekhez kötött hitelek menedzselésére valóban alkalmasabbnak tűnne egy új európai intézmény, mint a Nemzetközi Valutaalap. Nem okvetlenül presztízsszempontok miatt ("megalázó, hogy az IMF-nek kell rendet raknia Európában"), és nem is azért, mert az IMF-ben mindig erős a washingtoni kormány befolyása. De vajon melyik intézménynek lenne több eszköze a pénzügyi támogatásért vállalt gazdaságpolitikai intézkedések kikényszerítésére? Az EMF fölényét az adná, hogy az esedékes hitelrészletek visszatartásán túl a regionális támogatások felfüggesztését vagy az Európai Központi Bank likviditásszabályozásának a célzott szigorítását is el tudná érni, ha a segítségre szoruló állam együttműködése akadozik. Mindez persze súlyosan korlátozná az illető állam gazdaságpolitikai szuverenitását - de jobb, ha mindenki számot vet azzal, hogy ez az ára a túlköltekező gazdaság kisegítésének. Ráadásul egy ilyen koordinált, a költségvetési megszorításokért és reformokért cserébe biztosított mentőakció társadalmilag és politikailag is sokkal elviselhetőbb, mint az a gyakran brutális korrekció, amit a piac kényszerít ki.
Se így, se úgy
A játékszabályok fenti átalakítása valószínűleg a lisszaboni szerződés módosítását igényli - ezért az EMF felállításáig még sok víz lefolyik az európai folyókon. Akadnak rövidebb lejáratú megoldási javaslatok is, ám ezek vagy csak súlyosbítanák a bajt, vagy politikailag kivitelezhetetlenek.
Az egyik ilyen ötlet a görögök átmeneti kilépése az eurózónából (a nemzeti valuta bevezetésével), majd versenyképesebb (értsd: leértékelt) árfolyamon történő visszacsatlakozása középtávon. Ám ez az opció életszerűtlen. Hiszen a hitelezők döntő többsége nyilván ragaszkodna ahhoz, hogy a kamat- és tőketörlesztés továbbra is euróban folyjon - s ez anynyira megnövelné a görög állam és magánszektor reál-adósságterhét, hogy hosszú időre elvágná a mégoly szerény növekedés lehetőségét is. A radikálisabb hangok a görögök kényszerű kiebrudalását javasolják - ám egy ilyen eljárásnak egyrészt nincsenek meg a jogi feltételei, másrészt szembemenne az európai integráció fél évszázados doktrínájával, az "egyirányú utca" elvével.
Az ezekkel szemben az európai szolidaritáson alapuló indítvány a közös európai adósságkezelés megteremtését célozza, azazhogy az állami kötvénykibocsátások egy részét (netán egészét) közösen hajtsák végre az eurózóna tagjai. Ez olcsóbb és biztosabb finanszírozást jelentene az instabilabb gazdaságoknak, hiszen kikapcsolná a nagyobb hiány esetén magasabb felárat követelő piaci mechanizmusokat - de épp emiatt növelné a túlköltekezésre való hajlamot a fegyelmezetlenebb országokban.
Logikailag persze van még egy triviális megoldás a görög bajra: a fizetésképtelenség bejelentése. Csakhogy az adósságszolgálat leállítása még egy olyan országban is súlyos következményekkel jár, ahol a külföldi befektetők birtokolják az államadósság jelentős részét. Márpedig 2009 végi adatok szerint belföldi szereplők kezében a görög állampapírok kevesebb mint 30 százaléka van. Az egyoldalú államcsőd esetén nem is a tőkeáramlások és a pénzügyi kapcsolatok azonnali befagyásának makrogazdasági következményei lennének a legsúlyosabbak - a súlyos recesszió, az óriási munkanélküliség, a hosszú távon megdráguló finanszírozási költség -, hanem a gazdasági összeomlást óhatatlanul kísérő társadalmi konfliktusok. Az elmúlt évek görögországi eseményei, a zavargások, az erőszakban folytatódó sztrájkok azt sugallják, hogy a sokk itt jó eséllyel torkollna politikai és szociális válságba. Argentínában 2001-ben egy részben hasonló szituációban központilag befagyasztották a lakossági és vállalati bankszámlákat - az emiatt kirobbant tiltakozás néhány nap alatt az egész országra kiterjedő, halálos zavargásokba fordult. Ráadásul a görög gazdaság és társadalom szinte minden ízében belenőtt az európai rendbe; az adósságtörlesztés esetleges felfüggesztése pedig az élet számtalan területen lehetetlenítené el (legalábbis egy ideig) a normális együttműködést.
Ha majd a klubba...
A jelen állás szerint annak van a legnagyobb esélye, hogy a kétoldalú hitelekből álló mentőcsomagra tett középerős európai ígérettel a zsákjában a görög kormány a stabilizációs intézkedések révén részlegesen helyreállítja a piaci bizalmat, és csökken a katasztrófa veszélye. S bár azt még nem tudjuk, vajon tragédiával vagy happy enddel végződik-e a görög pénzügyi dráma, egyben biztosak lehetünk: az Európai Monetáris Uniónak szüksége van arra, hogy a fenyegető államcsőd elhárítására valamilyen szervezett mechanizmussal rendelkezzen. Nem szerencsés, ha a politikai vezetők higgadtságán és rögtönzőképességén múlik az ilyen veszélyhelyzetek szakszerű kezelése. A közös valuta stabilitására már régóta áhítozó Magyarországnak is elsőrendű érdeke, hogy egy megreformált klubba lépjen majd be - leghamarabb a most kezdődő évtized közepén. Így nemcsak a csatlakozási feltételek teljesítésekor, de az euró átvétele után is megmaradnak az ösztönzők a közpénzügyek kiegyensúlyozott kezelésére. Egy gyógyulóban lévő fiskális alkoholista ennél többet nem is kívánhatna.
A szerző közgazdász.
