A múlt hétfői eseményeket megelőző számunk szerkesztőségi állásfoglalásában rossz előérzetünknek adtunk hangot. "De mi marad majd az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának ünnepéből? Pár nappal 23-a előtt, úgy tűnik, csak a szégyen." Nos, igazunk lett, bár ehhez nem volt szükség különösebb politikai éleslátásra.
Szégyelljük azt, ami ezen a napon az ország közterein történt. Az új emlékmű avatására a nemzet egységét megtestesíteni hivatott köztársasági elnök nem ment el. Akik ne adj' isten csak úgy ünnepelni akarták nemzetünk nagy napját, még rosszabbul jártak, politikai tömegrendezvények óbégató szónokai, utcai kődobálók, kukagyújtogatók és tömegoszlató rendőrök, vízágyúk közt szlalomozva kereshettek maguknak méltó helyet az emlékezésre; jószerivel csak hazamehettek. Az idelátogató világpolitikai nagymenők közül, aki legalább minimálisan érzékelte, mi folyik körülötte, keserűen távozott. Épp, mint 1989 előtt, amikor ugyancsak otthon lehetett csupán ünnepelni, csak magunkban, legbelül.
Mindezek láttán feltolul a kérdés: vajon miért kellett egyáltalán megkísérelnünk a közös ünneplést? Miért nemzeti ünnep október 23-a? Elvégre 1956 nem a képviseleti demokrácia és a "kapitalizmus", a piacgazdaság híveinek forradalma volt. E tekintetben 1989 nem, vagy csak nagyon absztrakt módon vezethető le 1956-ból. Mai demokráciánk, a rendszerváltás 1956-on, Nagy Imrén már akkor túllépett, amikor az oroszok kimentek innét. Nem lenne-e egyszerűbb akkor hagyni ezt az egészet? Ha valamiben nem tudunk megegyezni, akkor arról inkább nem beszélni?
Hát nem.
Az ugyanis sajnos nem lehetséges, hogy ennek az országnak a polgárait csak az kösse össze egymással, hogy ugyanannak a hivatalnak ugyanarra a bankszámlájára fizetik be adóikat. Nem, nem egy '56 van, és ne is legyen. De a társadalom nem egyetemi katedra, és csak privát használatra történész vagy politikai elemző. Keressünk egyszerű kérdéseket, és egyszerű válaszokat. Miért is tört ki a forradalom 1956-ban? Mert jobban akartuk érezni magunkat, szabadon és gazdagon akartunk élni, a szó összes lehetséges értelmében. Mindenki ezt akarta. És mindenki erőszak nélkül akarta ezt. Volt két jó hetünk - és ezzel a világtörténelem kitüntetettjeinek számítunk.
S most, amikor piszkosul nem akarunk egyet, amikor flaszterdarabok, gumilövedékek és ostoba lózungok röpködnek a fejünk felett, a legjobb, amit tehetünk, hogy legalább ezt a pár egyszerű dolgot megpróbáljuk emlékezetünkbe idézni. Ha megint csak belül lehet, akkor most még ott. De számtalanszor bebizonyosodott már, hogy épp ez a kollektív emlékezet rántja ki leggyorsabban az embert a sárból. Az évfordulót agyonkövezték. De a közös élményben, miszerint jobban akarunk élni, nem tudtak a kövek kárt tenni.
