Az ellenzéknek két leckét kell megtanulnia, ha hiteles akar lenni

  • Madlovics Bálint
  • 2018.05.10 08:20

Liberális szemmel – Republikon

Ha az első lecke, amit az ellenzéknek meg kell tanulni, a szimbolikus politizálás, akkor a második a radikális, „out-of-the-box” stratégiák komoly mérlegelése.

Az ellenzék képviselői végül beültek az Országgyűlésbe, fölvették a mandátumukat és fölesküdtek az Alaptörvényre. Ezzel pont került annak a vitának a végére, hogy az ellenzéknek el kell-e foglalni a parlamenti helyeit, vagy inkább a parlamenten kívüli politizálásra építő stratégiát kéne folytatni. Ellenzéki véleményformálók közül többen is az utóbbi álláspontra helyezkedtek, mondván, hogy egyrészt nem helyes a rezsim diktatórikus parlamentjébe beülni, és az ellenzék pont a „leválástól” lehetne valódi ellenzék, másrészt pedig stratégiailag sem vezetett eddig az Orbán alatti ellenzékiség sehova, úgyhogy érdemes lenne más utakat járni.

A vitának önmagán túlmutató jelentősége van, és ezt a felemás akcióikból ítélve az ellenzéki politikusok sem látják. Az, hogy az ellenzék beül-e a parlamentbe vagy nem, elsősorban szimbolikus kérdés – nem azért, mert nincs gyakorlati súlya, hanem mert egyértelmű és határozott szimbóluma lehetne egy tágabb üzenetnek, narratívának.

A Fidesz képviselői 2006 után rendre kivonultak az ülésteremből, valahányszor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szólalt föl. Ennek a gesztusnak az volt a lényege, hogy a Fidesz a kommunikációjában illegitimnek tekintette a kormányfőt, ezt a narratívát pedig azzal a képpel illusztrálták és hitelesítették, hogy – az állításukkal összhangban – kivonultak az ülésekről. Ha tetszik, ez egyfajta „szimbolikus politizálás” volt, már amennyiben erős és egyértelmű szimbólumokkal operáltak és építették föl a maguk narratíváját.

Ez a fajta tudatosság és egyáltalán a szavak és a tettek ilyesfajta összhangja régóta hiányzik az ellenzékből. Az egyes politikai cselekedeteknek csak akkor van értelmük, ha valamilyen üzenetet hordoznak, és fordítva: ha van üzenet, akkor is csak úgy lehet azt átvinni, ha a tettek szimbolizálják magát az üzenetet, minél világosabban és erőteljesebben. Az ellenzék parlamentbe való be nem ülését is elsősorban ebben a keretben kellett volna mérlegelni: van-e olyan narratíva, amibe egyrészt illeszkedik a parlamenti mandátumok föl nem vétele, másrészt pedig ez olyan erős-e, hogy képes nagymértékben javítani az ellenzék hitelességén és szavazatszerző képességén, vagy sem.

A választási csalásról és a rendszer illegitim voltáról szóló üzenet a már említett „új utakat kell járni” narratíva mellett egy másik lehetőség lett volna. Természetesen a mandátumok föl nem vételének vannak más, kézzelfoghatóbb vetületei is (például az elesés az állami támogatástól), amit szintén fontos a döntés során számba venni. A kérdés így nyilván nem volt egyértelmű. Ami viszont biztos, hogy úgy nagyon nehéz helyes döntést hozni, ha az ember nem veszi az egyes alternatívák tényleges előnyeit, illetve a bennük rejlő lehetőségeket teljesen számításba.

A „szimbolikus politizálás” szempontjából a parlamenti mandátumok föl nem vétele mellett szólt volna, hogy segíthetett volna azt a látszatot kelteni, hogy az ellenzék nem ugyanazokat a köröket készül lefutni, amiket 2010 óta az Orbán-rezsim első és második négy éve alatt is lefutott. Ez az egyik legfontosabb üzenet, amit kommunikációval és persze azzal összhangban lévő szimbólumokkal is át kell majd tudni adni, ha a mellettük még mindig kitartó választókon kívül a társadalom szélesebb rétegeinek is hiteles alternatívát kívánnak nyújtani.

Ehhez viszont az is kell, hogy ténylegesen hajlandóak legyenek ezt szimbolizáló döntéseket hozni: olyan stratégiát választani, ami radikálisan más, mint ami az elmúlt 8 évben volt. Vélhetően a történelem ismételni fogja önmagát: ahogy az elmúlt 2014 és 2018 előtt is már sokszor, úgy a mostani ciklusban is elő fog majd kerülni az előválasztástól kezdve a polgári engedetlenségi mozgalmakon át a következő választások bojkottjáig, illetve a bojkott belengetéséig számos, az eddigi ellenzékiséggel radikálisan szakítani akaró javaslat. Ami pedig a parlamenti ellenzék sikeréhez elengedhetetlen, hogy

ne úgy söpörjék le az asztalról ezeket, ahogy azt az elmúlt nyolc évben tették.

Eddig az ellenzéki pártok politikusai és a holdudvarukba tartozó értelmiségei egyfajta „túlfeszített kockázatkerüléssel” fordultak az ilyen javaslatokhoz: aláhúzták – sokszor teljes joggal – a radikális javaslat által hordozott kockázatokat és veszélyeket, majd elvetették a javaslatot anélkül, hogy mérlegelték volna, hogy a javaslat minden hibájával együtt nem jobb-e még mindig a helyette választott alternatívánál. Ugyanis valójában mindenképp választunk: haladunk az eddigi út mentén, vagy lelépünk róla. A túlfeszített kockázatkerülést vallók szerint a radikális út az „kockázatos”, tehát rossz, a szokásossal viszont „biztosra megyünk”, tehát jó. Pedig valójában – mint az ábra mutatja – az, hogy az ellenzék a szokásos utat választja, összességében kisebb eséllyel kecsegtet kevesebb sikerrel, mint számos asztalra került javaslat.

Ha tehát az első lecke, amit az ellenzéknek meg kell tanulni, a szimbolikus politizálás, akkor a második a radikális, „out-of-the-box” stratégiák komoly mérlegelése és végiggondolása. A javaslatokat a kritizálásuk során össze kell vetni az alternatíváikkal: megnézni, hogy melyik út – beleértve a szokásos utat, a „semmitevést” is – kecsegtet a legkisebb költség és kockázat mellett a legnagyobb haszonnal, beleértve a stratégia szimbolikus értékeit is.

Önmagában a kockázatkerülő attitűd megszűnése már nyitottabbá tehetné a baloldal pártjait a különböző javaslatok felé, s ez bizony az egyik előfeltétele annak, hogy bármilyen – jó – irányba le tudjanak térni arról az útról, amely immár kétszer a gödörbe vezette őket.

Neked ajánljuk