Hallgatók, netezők, pedagógusok

  • Mikecz Dániel
  • 2016.03.31 12:16

Liberális szemmel – Republikon

A jelenlegi tiltakozási ciklust megértéséhez és esélyeinek felméréséhez érdemes összehasonlítani a korábbi Orbán-ellenes utcai mozgósításokkal.

Nem maradt válasz nélkül Pukli István március 15-i felhívása a polgári engedetlenségnek nevezett megmozdulásra. Országszerte több száz iskolában tiltakoztak tanárok, diákok, szülők, szimpatizánsok. A szerdai oktatásügyi demonstráció után Pukli István bejelentette, hogy újra akcióba lépnek, amennyiben két héten belül nem ül le velük tárgyalni a kormány. Mindezt a Köznevelési Kerekasztalon kívül, kétoldalú tárgyalások formájában képzeli el a Tanítanék mozgalom. Borítékolható, hogy erre nem lesz hajlandó a kormány, így következhetnek az újabb, nagyobb szabású akciók. Három év alatt ez a harmadik országos tiltakozási hullám – a 2012–13-as hallgatói és a 2014-es netadós tüntetések felemás eredményre vezettek. A jelenlegi tiltakozási ciklust megértéséhez és esélyeinek felméréséhez érdemes összehasonlítani a korábbi Orbán-ellenes utcai mozgósításokkal.

A politikai tiltakozások azért tudnak hatást elérni, mert a résztvevők száma képet ad a politikusoknak egy ügy támogatottságáról, ami a demokrácia logikájának megfelelően végül a választási eredményekben is megnyilvánul. Mindez a hatás nem feltétlenül közvetlen történik, elegendő, ha a tüntetések nyomán lemorzsolódnak a kormánypárt támogatói, és határozottabb álláspontot foglalnak el a bizonytalanok. Ennek a hatásnak a korlátja az, hogy a választásokon nem csupán egy ügy, szakpolitika alapján döntünk. Azok a kormánypárti szavazók, akik úgy gondolják, hogy valóban problémák vannak a közoktatás központosítása miatt, a jelenlegi eseményektől függetlenül 2018-ban még a Fideszre szavazhatnak. A hallgatói tüntetések kapcsán az ügy a keretszámok és a röghöz kötés kérdése maradt, nem lehetett kiemelni a tiltakozást a felsőoktatásból. A netadós tüntetések pedig alapvetően egy nagyon szűk szakpolitikai ügyben szerveződtek. A közoktatás kérdése mint szakpolitikai ügy nagyságrendileg több diákot, szülőt és dolgozót érint, ráadásul az iskolák szervesebb kapcsolatban vannak a helyi közösségekkel. A mélyrehatóbb változásokban és az általános rendszerkritika sikerében bízóknak az adhat reményt, ha az oktatás ügyét össze lehet kapcsolni más szakpolitikákkal, elsősorban az egészségügyével. Sándor Mária csoportját leszámítva azonban más ágazatok képviselői nem csatlakoztak az akciókhoz.

Kölcsey

Kölcsey

Fotó: Sióréti Gábor

 

A tiltakozások másik logikája, hogy különleges, új helyzetet teremtenek, felborítják a hétköznapok rutinját. A korábbi tüntetések kapcsán láthattuk, hogy a napi rutin megbontása olyan szituációt teremthet, ahol a kormány nem ura a történéseknek, nem képes a maga szájíze szerint keretezni az eseményeket. A hallgatói tüntetések erejét az adta, hogy egy új, addig ismeretlen és így a közvélemény számára hiteles generáció lépett be a politikába. Nem csoda, hogy a későbbi politikai akciók során (Az Alkotmány Nem Játék) a kormány megpróbálta beleerőltetni a mozgalmárokat az ismert kategóriákba (vö. Bajnai-gárda). A netadós tüntetések elején az események gyorsasága, az ismeretlen tömeg okozott meglepetést. A kormány bénultságát erősítették a váratlan nemzetközi események (Ukrán-válság, kitiltási botrány) és a tüntetők szokatlanul magas száma, ami erősítette azt a feltételezést, hogy közöttük Fidesz-szavazók is vannak. A pedagógusok tüntetései annyiban teremtenek új helyzetet, hogy egy korábban nem igazán mozgósítható csoport vett politikai pozíciót. Mindez azonban jelenleg egy könnyebb, szakpolitikai keretben történik. A meglepetés erejét csökkenti, hogy a tiltakozások mögött, mellett a már korábban megismert szervezők, csoportok állnak. Emiatt a kormány már kalkulálhat a tiltakozások hatásaival, a bevonható szervezetek, társadalmi csoportok körével.

A korábbi tüntetési hullámok sokak számára csalódással végződtek. A hallgatói szerződések rendszere megmaradt, bár a HÖOK sok ponton eredményt ért el a kormánnyal szemben. A távközlési különadó kiterjesztésétől elállt a kormány, de nem tűntek fel a tüntetések révén új, hiteles, „karizmatikus” vezetők. Demokratikus keretek között minden mozgósítási ciklus véget ér, a célok korlátozottsága, a szereplők kifáradása, az ügy okafogyottsága révén. Nem mindegy azonban, hogy mit érnek el az aktivisták. A jelenlegi tüntetések fenntarthatósága szempontjából fontos, hogy a szakszervezetek révén van intézményes háttere. A hallgatói mozgalom nem volt képes arra, hogy egy viszonylag szűk aktivistakörön kívül is fenntartsa a mozgósítási potenciált, és nem célozta meg a HÖK–HÖOK infrastruktúrájának felhasználását. Az érettségik és a nyári szünet miatt májustól véget ér a pedagógusok számára a tiltakozási „szezon”, azonban a szakszervezetek révén sikerülhet a már létező hálózatokat később is mozgósítani, azaz igazi mozgalmat szervezni.

A pedagógusok tiltakozását nagyban befolyásolja az is, hogyan alakul a követelések szakpolitikai, illetve politikai jellege. A Civil Közoktatási Platform 12 pontja első ránézésre tisztán szakpolitikai követelésnek tűnik, azonban több olyan kérdés is van, ami a kormányzás általános gyakorlatát, azaz a központosítást érinti. A hasonló pontoknak több funkciója is van egyszerre: meghatározzák a mozgalom céljait, valamint lehetőséget adnak a célokkal való azonosulásra. A két funkció alapján egyszerre kell konkrét követeléseket meghatározni, valamint általánosabban is visszatükrözni a közvélemény elvárásait. Ez a kettősség azonban kihívást is jelent, nem minden esetben sikerül lényegre törő, de egyben szélesen is mozgósító pontokat megfogalmazni. Ez az ellentmondás tulajdonképpen a szakpolitika-politika viszonyban érhető tetten. A szakpolitikai követelés konkrét és egyben korlátozottabb is, amiért kisebb konfliktussal jár. A hallgatói mozgalom 6 pontjában többek között egy szűk területet érintő, de egyáltalán nem konkrét, tehát nem beszámoltatható követelésekkel állt elő (Követeljük a köz- és felsőoktatás átfogó reformját!). A tanárok 12 pontja rejt olyan követelést is (Követeljük a tankönyvválasztás tényleges szabadságát!), amely szakpolitikai sikerként a kormánynak súlyos politikai kudarcot jelentene. A politikai elem erősödése a szakpolitika rovására ugyanakkor több konfliktussal jár, ami kihat az adott tantestületekre is, veszélyeztetve a mozgósítás fenntarthatóságát.

A konkrét szakpolitikai, politikai következményeken túl a közoktatási tüntetéseknek lehet még egy hozadéka. Pukli István MSZP-s múltjával többször hozakodott elő a kormánypárt és médiája, valamint közvetlen politikai haszonszerzéssel vádolják meg a tüntetések szervezőit. Ez a stratégia egyre kevésbé tűnik hatásosnak, és hosszú távon a kormány ezzel maga legitimálja a pártpolitikát és részben a régi baloldali pártokat is. Az utóbbi években sok diskurzus folyt a helyes civil stratégiáról, a politizálás elkerülhetőségéről, a pártok és civilek közötti együttműködés formáiról, a megkülönböztetés értelméről. Ha közvetlen és mélyreható változásokat nem is fog elérni a közoktatási mozgalom, közelebb leszünk annak megértéséhez, hogy mi Magyarországon a hatékony, hiteles politikai cselekvés záloga.

Neked ajánljuk