Simicska és Volner – avagy van-e a Fidesznek csodafegyvere a Jobbik ellen?

  • Madlovics Bálint
  • 2016. július 15.

Liberális szemmel – Republikon

Látni kell, hogy a Jobbik a Fidesz számára egészen más jellegű ellenfél, mint a baloldal.

A címben szereplő két nevet ritkán szokták egy lapon említeni. Igaz, a közelmúltban mindketten többször is szerepeltek a hírekben, de nagyon eltérő kontextusokban és teljesen más reakciókat kiváltva. Volner Jánosról a ripost nevű portálon jelent meg egy nagy vihart kavart, állítólag az oldal „olvasóriporterétől” érkezett képsorozat, amelyen a Jobbik frakcióvezetője egy idegen nővel látható, akivel együtt bemennek egy Pécel melletti bozótosba. A sejtetésekkel teletűzdelt, szenzációhajhász anyagot széles körben a politikai újságírás legaljaként értékelték, és mint ilyen, egy polcra leginkább az olyan cikkekkel került, mint amilyen például a 888.hu-n korábban megjelent, Tóbiás Józseffel és a családjával foglalkozó gusztustalan írás volt.

Simicska Lajos viszont egészen más tészta: az egykor a Fidesz politikai családjához tartozó csúcsoligarcháról a Népszabadság írta meg néhány napja, hogy „ősztől bele fog állni a Vona-projektbe”, azaz anyagi és szellemi erőforrásokkal, illetve vélhetően a kezében tartott médiákkal fogja támogatni a Jobbik építkezését a párt 2018-as választási győzelme érdekében. Ez az ügy sokkal nagyobb horderejű és messzebbre mutató, mint a Volnerhez kapcsolódó botrány (miközben persze nehéz eldönteni, hogy igaz-e, különösen, hogy a Simicska-féle „G-nap” óta eltelt másfél évben többször is fölmerültek már a háttérben kötött szövetségekről szóló találgatások, amelyek megvalósulásának viszont annál kevesebb jelét lehetett eddig csak látni).

Miért helyezhető mégis egy platformra Simicska és Volner? A két ügy mint üzenet közötti összefüggés a Fidesz Jobbikkal szembeni kommunikációs lehetőségeinek és az ebből következő stratégiájának elemzésével érthető meg. Először is látni kell, hogy a Jobbik a Fidesz számára egészen más jellegű ellenfél, mint a baloldal. Ennek oka nemcsak az, hogy míg a Jobbik egységes, a baloldalon az sem mindig egyértelmű, hogy a pártok és a szavazók azonos oldalhoz tartoznak – ez fontos, ámbár inkább technikai kérdés. Kommunikációs szempontból az ideológiák, avagy az egyes pártokhoz köthető érvrendszerek, narratívák közötti távolság az, ami lényeges.

Cézár & Brutus

Cézár & Brutus

 

A Fidesz ideológiája sok tekintetben a 2010 előtti baloldal valóságértelmezésének tagadására épül: a Nyugathoz igazodás, az egyre szorosabb integráció és a „Merjünk kicsik lenni!” paradigmájával szemben a nemzeti szuverenitást és a nemzeti érdekek mindenekelőtt való képviseletét hangoztatja, nem félve akár a „nemzeti érdek érvényesülését gáncsoló” Nyugat és EU kritikájától sem. A külföldről jövő – valamint a külfölddel egyetértő, baloldali-liberális – kritikák zömére Orbán ezzel a „nemzeti” érvrendszerrel szokott válaszolni, kivívva a nemzet irányába erősen elkötelezett magyar választóközönség komoly hányadának rokonszenvét.

A Jobbik viszont ugyanazt mondja, mint a Fidesz. A hangvételükben is egyre inkább egymáshoz hasonuló két párt narratíváinak alapvetései azonosak: egyformán beszélnek a nemzetről, a kapitalizmusról, a szegényekről, a demokráciáról. E miatt a közelség miatt viszont a Fidesz kommunikációjában nincs tér az olyan érvelésre, mint amit a bal- és liberális oldal „Nyugat-narratívájával” szemben alkalmaznak. Érdemi kérdésekben nem szállhatnak vitába, mert akkor egyúttal saját magukkal is vitatkoznának. Így az egyetlen kínálkozó kommunikációs lehetőség nem más, mint a hiteltelenítés és a lejáratás: nem annak bizonygatása, hogy az elhangzott állítások tévesek, hanem hogy az ellenfél nem méltó ezeknek az értékeknek a képviseletére. Mind a Fidesz, mind a Jobbik számára ez az egymással szembeni küzdelem terepe.

A nevezett ügyek is itt érnek össze. A Habony Árpádhoz köthető weboldal révén kitört Volner-botrány, illetve a miniszteri, sőt miniszterelnöki szinten is többször hangoztatott Simicska–Jobbik tengely mind Vona Gábor pártja hitelének rontását szolgálják, ugyanúgy, mint a még korábban kirobbant KGBéla-ügy és a kormányoldalról újra és újra előkerülő korrupciós vádak. (Ezzel persze nem azt állítom, hogy mindezek puszta kitalációk és biztosan alaptalanok. Pusztán csak annyit mondok, hogy a fölhozott vádak illeszkednek a Fidesz Jobbikkal szembeni kommunikációs lehetőségeihez és stratégiájához.) De ugyanígy, a hiteltelenítés szűk pástján mozogva támadja a kormányt a Jobbik is: elég, ha csak Vona Gábor „antikorrupciós tavaszi hadjáratára” gondolunk.

Csodafegyver tehát nincs: mindkét párt számára világosan behatároltak a lehetőségek. A Jobbiknak minden bizonnyal a 2014–15 fordulójához hasonló helyzet lenne a legideálisabb: ekkor történt meg ugyanis az, hogy a Fidesznek nem az érveit győzték le, nem az általa kommunikált „nemzeti” politikában vesztette el a hitét a jobboldali szavazótábor, hanem – a netadó, az útdíj és nem utolsósorban a korrupciós botrányok hatására – a kormány hitelessége párolgott el. Ha nem jött volna a menekültügy, amelynek révén a Fidesz 2015-ben visszaszerezte a hitelességét, azóta pedig lényegében stabilizálta a helyzetét, a Jobbiknak jó esélye lett volna a kiábrándult fideszes szavazók megszerzésére. Ugyanez nem mondható viszont el a 2014-es Összefogás pártjairól: ahhoz, hogy ők profitálhassanak egy ilyen helyzetből, választ kéne tudniuk adni a Fidesz és a Jobbik „nemzeti narratívájára”. Olyan világképpel kéne rendelkezniük, amelyik nem a 2010 előtti paradigmájuk érveit ismételgeti, hanem azokon túllépve, a Fidesz kritikáira reagálva és azokat úgyszólván „fölülkeretezve” mutatna a választóknak jobb, élhetőbb, modernebb Magyarországot.

Neked ajánljuk