Időskori demencia

A felejtés ára

Riport

Az életkor meghosszabbodásával mind több idős ember szenved a kognitív képességek részleges vagy teljes elvesztésétől. A szindróma áldozatainak és családjuknak az élete pokollá válhat - és a betegség kezelése mind súlyosabban terheli meg a fejlett országok nemzetgazdaságát is.

A demencia (latinul dementia, a. m. őrület, értelemnélküliség) fogalmi elhatárolása éppoly bajos, mint okának, eredetének tisztázása, s ezt csak némileg magyarázza a kifejezés önmagában is zavaros története. A XIX. századig összefoglalóan demenciának neveztek megannyi mentális betegséget, többek között akár visszafordítható pszichoszociális defektusokat is. Ennek megfelelően így címkézték fel a mentális megbetegedésből fakadó pszichózisokat, az agyat károsító egyes ragályos megbetegedések (mint a szifilisz) kognitív tüneteit, de az időskori értelmi zavarokat is. Az utóbbiakról hosszú ideig még orvosi körökben is az volt a vélekedés, hogy az agyi képességek egyre súlyosbodó tompulása természetes velejárója az életkor előrehaladásának; e tünetegyüttest megkülönböztető jelleggel szenilis demenciának nevezték.

A XX. században azután a mentális betegségek mind pontosabb definiálásával tehermentesítették a fogalmat - de egészen 1976-ig kellett várni, amíg Robert Katzmann neurológus kapcsolatot lelt a szenilis típusú demencia és az akkor már hét évtizede leírt Alzheimer-kór között. Az ő kutatásai ébresztették rá arra a közvéleményt, hogy idős embertársaink milliói szembesülnek egy olyan szindrómával, melynek neve is van, s amely egyáltalán nem elkerülhetetlen része az öregedésnek. Az Alzheimer-kór tünetei ugyanis nagymértékben egybevágnak azzal, amit a demenciáról gondolni szokás. Ez a betegség, amely nem kis részben felelős az időskori demenciás tüneteket mutató embertársaink (de korántsem valamenynyiük) testi-lelki kínjaiért, maga is szerfölött rejtélyes - kialakulásáról és eredményes kezeléséről módfelett keveset tudunk. Katzmann és a nyomdokain járó kollégáinak tudományos eredményei viszont túlbecsülhetetlen jelentőségűek: munkájuk nyomán manapság már külön intézményrendszer, hazánkban is több helyen felellhető demenciaközpontok foglalkoznak ezzel az összetett, sokféle betegségnek és patologikus elváltozásnak tulajdonítható tünetegyüttessel - még ha a teher túlnyomó része a családokra hárul is.

Tompán, megtörten

A demencia ugyanis nem egyféle betegség, sokkal inkább szindróma, azaz tünetek, jelek és szimptómák összessége. Mindenekelőtt a kognitív (az agyban zajló mentális folyamatokkal kapcsolatos) készségek súlyos és maradandó károsodását, sokszor teljes elvesztését értjük alatta. Efféle kognitív veszteséget kiválthat valamely sérülés is (ennek eredménye általában egyfajta statikus állapot), de betegség is, amely idővel súlyosbodó tüneteket okoz. Nem kizárólag a 65 év felettiek a veszélyeztetettek, de kétségtelenül közöttük szedi legnagyobb számban áldozatait.

Az első, korai tünetek között a memória hanyatlása, az időbeli és térbeli tájékozódásra való készség elvesztése, személyiségváltozás, mindenekelőtt a szociális interakcióktól való visszahúzódás és enyhe kognitív zavarok jelentkeznek. A kognitív rendszer meghibásodásának következtében a demenciás beteg memóriája, emlékezőképessége, figyelmi központja, koncentrációkészsége, nyelvi kompetenciái és problémamegoldó képessége is sérülhet - leggyakrabban ezek közül több is bekövetkezik. A beteg mind több dolgot felejt el "előző", egészséges életéből, miközben új dolgok megtanulására már alkalmatlan, hisz képtelen akár csak rövid időn át is egy dologra koncentrálni. A végrehajtó működések defektusa miatt nem tud előre tervezni egy cselekvést, döntést hozni, figyelmet megosztani, és általában "folyékonyan", flottul, olajozottan működni. A betegség előrehaladott stádiumát afázia (beszédzavar), apraxia (már a korábban begyakorolt mozgások sem mennek) és agnózia (a beteg nem ismeri fel a szeme elé kerülő, amúgy ismerős tárgyakat és személyeket) jellemzi. Ehhez képest csak ráadásnak tűnnek a nem kognitív tünetek, mint a szorongás, a félelemérzet, a depresszió, a hallucinációk, a téveszmék, a sokszor nyugtalanságban és nyughatatlanságban jelentkező késztetési zavarok, az alkalmi agresszió, a személyiség erőteljes megváltozása, vagy éppen a vegetatív zavarok.

A súlyos tünetek pokollá teszik megannyi embertársunk életét: azzal együtt, hogy voltaképpen fogalmunk sincs, mekkora lelki traumát, fájdalmat okoznak a betegeknek - hiszen eme érzéseiknek mind kevésbé tudnak hangot adni. A demencia tragikus következménye lehet a kezeletlen, kínzó fizikai fájdalom is, hisz attól, hogy a beteg nem tudja elmondani, hogy mije fáj, még nem kímélik meg az időskorra jellemző kóros, súlyos és krónikus fájdalmat okozó állapotok.

Okok

A szindróma leggyakoribb oka a már említett Alzheimer-kór, ami gyanú szerint a 80 éven felüliek 20 százalékát érinti. Ennek előrehaladását kórélettanilag is jellemző elváltozások jelzik. Az agy bizonyos részeiben, a halántéklebenyben és a homloklebenyben, valamint a hippocampusban sorvadást, idegsejt-degenerációt tapasztalnak, és a kóros fajtájú amyloid plakkok (fehérjelerakódások) felszaporodását is észlelni szokták. A hipotézisek szerint genetikai okok, valamiféle vírusok vagy környezeti hatások játszhatnak szerepet a betegség kialakulásában - a kutatók sötétben tapogatóznak. Ennek megfelelően hatékony megelőzés egyelőre még nem létezik, s a kezelés is csak gyermekcipőben (vagy inkább járókerettel) csoszog: gyulladáscsökkentőkkel, hormonális készítményekkel, sőt erős antioxidánsokkal is szokás próbálkozni.

A második legelterjedtebb demenciatípus a vaszkuláris (vagy multiinfarktusos) demencia - ekkor a leépüléshez kicsi, sokszor észrevétlen stroke-ok sorozata vezet el. Itt legalább tudjuk, mit kell tennünk: ezerszer a lelkünkre kötötték, mivel és hogyan ügyeljünk keringési rendszerünk egészségére, koleszterinszintünkre, a kellő testmozgásra, a megfelelő táplálkozásra (amúgy meglepődnénk, ha ezek tekintetében rendre kimondták volna a végső szót). Az egzotikusabb típusok közé tartozik még a Lewy-testekkel, azaz a neuronokban, az idegsejtekben jelentkező abnormális fehérjelerakódásokkal összefüggő demencia, amelytől jelenleg is 1,3 millió amerikai (a lakosság kb. 0,3 százaléka) szenved. Ez a fajta betegség egyszerre rokonítható az Alzheimer-kórral és a Parkinson-betegséggel: az előzőhöz a kognitív funkciók leépülése, az utóbbihoz a motoros funkciók degenerációja teszi hasonlatossá (mindkettőt bizonyos típusú neuronok pusztulása váltja ki). Ennek oka alighanem genetikus, gyógyír pedig erre sem létezik, ami kevéssé örvendetes módon rokonítja a többi demenciafaktorral. Kezelni alkalmasint az Alzheimer-, illetve a Parkinson-kór esetén bevetett patikaszerekkel, például acetilkolinészteráz-gátlókkal szokták. Ezenfelül a leggyakrabban alkalmazott gyógyszerek az antidepresszáns-félék - összefüggésben azzal, hogy a demenciás betegek igen nagy százaléka küzd depresszióval és szorongásokkal. Összességében elmondhatjuk, hogy legalább száz különféle betegség válthat ki időskori demenciát. Ennek megfelelően a becslések szerint tíz beteg közül egy esetében visszafordítható a demens állapot, a többiek állapota csak romlik.

A diagnózis felállításakor az orvos előbb pszichometriai vizsgálatot végez, majd megpróbálja egy úgynevezett ischaemiás skála segítségével differenciálni, hogy mondjuk vaszkuláris vagy alzheimeres hátterű demenciáról van-e szó. Ezek után jöhetnek a különböző képalkotó és diagnosztikai eljárások, a koponya-CT, az MRI és a SPECT (a fotonemissziós komputertomográfia) - utóbbiak megint csak az egyes demenciatípusok elkülönítését szolgálják. Emellett szoktak vizsgálni genetikai markereket is, hiszen számos demenciaféle hátterében genetikailag motivált betegségek állnak.

A betegség kimutatása nyomán hosszú, sokszor évtizedes terápia következik, ami egyaránt feladatokat ró a szakszolgálatokra (mint a nálunk is többfelé fellelhető demenciaközpontokra) és a családra. A demencia a legköltségesebbek közé tartozó kórtünet - az Egyesült Államokban az Alzheimer-kórt tartják a harmadik legdrágább betegségnek. És nem csak a közvetlen költségek hatalmasak: felmérhetetlen tudás, képesség és érzék enyészik el így évről évre. Ám a legrémületesebb árat maguk a betegek és a hozzátartozóik fizetik meg. A betegség áldozatai elveszítenek minden, életük során kiépített és ápolt kapcsolatot a külvilággal, szeretteikkel, sőt megfosztatnak saját emlékeiktől és gondosan berendezett belső világuktól is.

A brit reakció

Akadnak országok, ahol már tudatosult a demencia okozta problémák súlyossága - David Cameron brit miniszterelnök már tavaly tavasszal beígérte, hogy duplájára emelik a demenciakutatásokra szánt pénzt. A szigetországban a tavalyi adatok szerint 800 ezer ember szenvedett e betegségtől, számuk hamarosan elérheti az egymilliót. Szintén becslések szerint 670 ezer hozzátartozó és barát költi jövedelme nem kis hányadát arra, hogy gondoskodjon eme rendkívül költséges betegségtől szenvedő szeretteiről. A brit Alzheimer Társaság számításai szerint az ottani közpénzből finanszírozott egészségbiztosító (National Health Service, NHS) demenciával kapcsolatos kiadásai évente 23 milliárd fontot tesznek ki, ez öt év múlva 27 milliárdra növekszik. Tavaly az NHS teljes éves büdzséje 104 milliárd fontot tett ki: Cameron szerint már most is többet költ e betegségre az állam, mint a daganatos vagy a szív- és érrendszeri betegségek kezelésére.

A brit kormányfő szenvedélyesen érvelt a demenciakutatásokra szánt összeg növelése mellett: úgy fogalmazott, hogy botrány, hogy eddig nem sikerült többet tenni a betegség terjedésének meggátlásáért, hiszen az általa csendes krízisnek nevezett demencia életeket rabol, miközben darabokat tép ki a hozzátartozók szívéből. Abban is teljesen igaza van a brit miniszterelnöknek, hogy botrányosan keveset tudunk a demencia okairól és gyógyításáról, ahogy a diagnosztikája terén is van mit pótolni. Mindezt annak is tulajdonította, hogy a brit társadalom e kérdésben még mindig a kollektív tagadás állapotában van. Cameron szerint legalább arra a szintre el kellene jutnia a társadalomnak a demenciával kapcsolatos tudatosság terén, ahová a 70-es években a rákkal vagy később, a 80-as, 90-es években az AIDS-szel kapcsolatban sikerült. Hiszen legalább megküzdöttek a stigmákkal (legyőzni persze nem tudták őket), s megkezdődhetett a harc eme betegségek ellen. Kétségtelen, hogy a gyógyítás terén sikerült előrelépni, még ha a panaceákat nem is találták fel.

Miközben a brit szakmai közvélemény üdvözölte e szándékot, sokan felhívták a figyelmet arra is, hogy a betegek helyzetének javítása legalább annyira a szociális gondoskodó rendszeren múlik, mint a biológiai és orvostudományok fejlődésén. A hosszú időre otthonukba kényszerülő betegek és a róluk gondoskodó hozzátartozóik egyaránt igénylik a szociális ellátórendszer differenciált és szakszerű segítségét.

Neked ajánljuk