Családok az utcán

Átmenet a semmibe

Riport

A lakhatási krízishelyzetbe került családok maximum másfél évre igénybe vehetik a családok átmeneti otthonát – már ha tudják. A rendszer túlterhelt, a bekerülés rendkívül nehéz. Nagy változtatásokra lenne szükség, de hiába vannak elképzelések, nem mozdul semmi.

„Szülés előtt egy nappal voltam felvételi beszélgetésen egy anyaotthonban, illetve a baba megszületése után két nappal egy családok átmeneti otthonában (csáo), de mindkét helyről elutasítottak, mondván, nincs elég hely. Amikor a kicsi még a hasamban volt, arra hivatkoztak, hogy csáo-ba csak gyerekkel lehet jönni, a magzat pedig nem számít annak – meséli Mária, aki egy válás és egy bántalmazói kapcsolat után egyedül maradt terhesen. – Állandóan telefonáltam különböző otthonokba, de csak havi háromezer forinttal tudtam feltölteni a telefonomat, ami nem elég arra, hogy a budapesti és vidéki intézményeknél folyamatosan érdeklődjek” – mondja az asszony, akit folyton várólistára tettek, és vagy nem hívták vissza, vagy elutasították. A törvény szerint egyébként a csáo-kba, illetve az anyaotthonokba várandós nőt is fel kell venni – de úgy látszik, ezzel nincs mindenki tisztában. Máriát végül A Város Mindenkié (AVM) csoport közreműködésével egy civil szállásolta el saját, használaton kívüli lakásában; szeptembertől aztán – szintén az AVM, illetve családsegítők révén – bejutott egy csáo-ba.

Állandó telt ház

A 90-es évek közepétől a törvény minden harmincezer feletti lakosú önkormányzatnak előírja csáo-k létesítését minimum 12, maximum 40 ágyszámmal. Az AVM aktivistái szerint ez kevés, mivel sokszor többgyerekes családokat kell elhelyezni, így pedig, mondjuk egy fővárosi kerületben, legfeljebb 3-4 családnak jut férőhely. A bekerülés menete is átláthatatlan. Az intézményekről nincs központi nyilvántartás, a szociális munkások sem tudják, hogy pontosan hány csáo van az országban. A szakmabeliek jobb híján a Menhely Alapítvány készítette lista alapján tájékozódnak.

Amikor egy család lakhatási krízishelyzetbe kerül, az első lépés a családsegítők és a gyermekjóléti szolgálatok felkeresése, akik megadják az anyaotthonok és a csáo-k elérhetősé­geit. Az adatok frissítése azonban szájhagyomány útján történik. „Én, mint intézményvezető, nem tudom megnézni, hogy az országban hol vannak szabad férőhelyek, a Menhely listáján kívül nincs nagyon tájékozódási pont” – mondja Varga Anikó, a RÉS Szociális és Kulturális Alapítvány Családok Átmeneti Otthonának vezetője. A Nemzeti Szociális és Rehabilitációs Hivatal tájékoztatása szerint 161 csáo, illetve anyaotthon működik jelenleg az országban, ezekből több mint negyven önkormányzati kezelésű, a többi egyházi, illetve civil fenntartású intézmény.

Ha egy családnak sikerült pár csáo-t végigtelefonálnia, és tud vinni ajánlást a családgondozótól, akkor várólistára kerül, vagy behívják őket egy felvételi elbeszélgetésre. „Nincsen központi felvételi folyamat, a jelentkezőknek egyenként fel kell keresni minden intézményt. Teljesen változó, hogy hova mit kérnek a fel­vételihez, és a jelentkezés módja sem egységes: van, ahova csak telefonon lehet, máshová e-mailen is, de akad olyan hely is, ahol csak személyesen lehet érdeklődni. Az sem világos, hogy a várólistára hogyan lehet felkerülni, és hogy a döntést mi alapján hozták meg. További probléma, hogy az eljárásban előnyt élveznek a többgyerekes családok, mert a csáo-k a személyek száma után kapnak normatív támogatást” – sorolja Molnár Noémi, az AVM utcajogásza. Mivel az intézmények saját hatáskörben, szubjektív alapon döntenek, nem lehet pontosan tudni, mi a valódi oka az elutasításnak; a legtöbb esetben telt házra hivatkoznak, ami sok esetben még igaz is lehet, de a kérelmezőnek nincs ideje jogorvoslattal élni, hiszen se pénze, se ideje ezzel foglalkozni.

Ezek az anomáliák abból is következnek, hogy nincs olyan egységes módszertan, amely alapján a szociális munkások dolgozni tudnának. 2008 és 2012 között az akkori kormányzat fölkérte ugyan az Ökumenikus Segélyszervezetet a csáo-k működési mechanizmusának a kidolgozására, ám 2012-ben intézményi átalakításra hivatkozva e programot leállították. 2012 után a feladat a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósághoz került, viszont januártól már a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal felelős az ügyért. „Az a fajta gyakorlati módszertani munka, amit annak idején mi végeztünk, teljesen megszűnt” – mondja Rácsok Balázs, a Magyar Ökumenikus Szervezet Családok Átmeneti Otthona Módszertani Központjának volt vezetője. A program működése alatt számos ajánlást készítettek az intézmények számára, jogszabály-módosításokat értek el. „Nem voltak sem állami, sem uniós pályázati lehetőségek, a jogszabályok egy része pedig teljesen életszerűtlen volt” – mondja a 2008 előtti állapotokról Rácsok. 2008 és 2012 között komoly változások voltak: elérhetővé váltak pályázatok, bekerült a törvénybe, hogy várandós anyát a partnerével együtt is fel lehessen venni a csáo-ba, lehetővé tették a fejlesztő pedagógusok alkalmazását, és protokollt dolgoztak ki a csáo-k működésére, a felvételi eljárásokra. A finanszírozási rendszer megváltoztatását azonban többszöri nekifutásra sem sikerült elérni. „A jelenlegi fejkvótaalapú támogatás helyett férőhelyalapú támogatást szerettünk volna bevezetni, amely nagyobb anyagi biztonságot nyújtana az intézményeknek, ugyanis a fenntartás költségeit és a dolgozókat akkor is ki kell fizetni, ha nincsen telt ház.”

Körforgás

„A családgondozóval készítettünk egy egy­éves tervet, de annak a teljesítése számomra egyelőre lehetetlennek tűnik” – meséli Mária, aki lassan fél éve lakik egy csáo-ban. Kettőjük után tizenegyezer forintot kell fizetni a lakhatásra, amit a gyed és a családi pótlék alig negy­ven­­ezer forintos összegéből kell kigazdálkodnia. Az asszony fél éve él az intézményben egy év alatti gyermekével, és maximum egy évig maradhat még, addig kellene állandó munkahelyet találnia. „Bölcsődébe nem tudom adni a gyereket, amíg nem mutatok fel munkaszerződést, viszont munkát addig nem tudok vállalni, amíg velem van a pici” – vázolja az ördögi kört Mária, aki – noha 24 órás ügyelet működik az otthonban – nem meri a gondozókra bízni a babát. Ez érthető, hiszen egy csáo-ban különböző korú gyerekek laknak, ezért képtelenség is egyetlen gyermekre figyelnie az amúgy is túlterhelt szociális munkásoknak.

A másfél év lejárta után a rászorulóknak mindenképpen el kell hagyni a csáo-t. „Amíg a kilakoltatásoknál külön kimondják, hogy téli időszakban nem lehet senkit kitenni az utcára, addig egy olyan intézménynél, amelynek pont az a feladata, hogy a kiszolgáltatott embere­ket, különösen a gyerekeket védje, egyik napról a másikra utcára tehetik őket, ráadásul nincsen szabályozva az sem, hogy miként kell ilyen esetben következő szállást találni” – mondja Molnár Noémi. Az AVM-nek sokan arról panaszkodnak, hogy „mondvacsinált” indokokkal raknak ki családokat az otthonokból, az érdekképviselet és a jogismeret hiánya pedig még kiszolgáltatottabb helyzetbe sodorja az ellátottakat. Klára hosszú idő után került be három gyermekével egy egyházi intézménybe, ahol borzasztó állapotok uralkodtak. „A 12 négyzetméteres szoba falai mocskosak voltak, a szekrények ajtajai leszakadtak, a matracok piszkosak és foltosak, a konnektorok lógtak a falból, de úgy voltam vele, hogy végre van fedél a fejünk felett. Saját pénzből próbáltam élhetőbbé tenni a szobánkat – meséli Klára. – Ha a közös fürdőszobában rossz volt a csap vagy elromlott a zár, mindig szóltunk a karbantartónak, de folyton azt a választ kaptuk, hogy nincsen rá pénz, így magunktól javítottuk meg, amit tudtunk.” Klárát megválasztották az érdekképviseleti fórum tagjává, amely fórum létrehozását törvény írja elő, ám a legtöbb helyen egyáltalán nem működik. „Papíron minden hónapban volt lakógyűlés, én viszont komolyan vettem a feladatot, és mindig szóvá tettem, ha például nem osztották szét a névre érkezett adományokat.” Agilis föllépé­sét egy idő után nem nézték jó szemmel: míg felszólalásai előtt nem volt az asszonyra semmi panasz, utóbb a házirend többszörös megszegésével vádolták, és három írásos felszólítás után szerződést bontottak vele. Klára ezek után megkereste az AVM-et. „Abszurd okokra hivatkoztak, például hogy nem tette otthonossá a szobáját, nem rakott benne rendet, és túl sok holmit halmozott fel” – idézi föl az esetet az AVM aktivistája.

„Én még nem láttam olyan házirendet, ami az érdekképviseleti fórum és az intézményvezető, illetve az ellátottjogi képviselő mellett felsorolná jogorvoslati szervként az Egyenlő Bánásmód Hatóságát. A jog rengeteg intézményt biztosít a jogsérelem rendezésére, de ezzel az érintett családok nincsenek tisztában” – mondja Molnár Noémi. Az AVM alá tartozó Hajléktalan Nők Egymásért Munkacsoport (HaNEM) önkéntes, zömében a hajléktalanságot is megtapasztalt aktivistái éppen ezért rendszeresen próbálnak ellátogatni ezekbe az intézményekbe, hogy felvilágosítást adjanak az érdekérvényesítés és panasztétel módjairól, ám gyakran belépni sem engedik őket. „Ha mégis sikerül, hiába kérdezünk rá a problémákra és jogsérelmekre, nyíltan senki nem mer beszélni, mert mindig bent ül egy intézményi szociális munkás, aki előtt félnek panaszkodni” – meséli a Narancsnak két HaNEM-tag. Klára az AVM munkájáról az egyik ellátottól értesült – pedig az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ működésének egyik célja éppen az, hogy képviselői évente legalább egyszer a jogaikról és a jogorvoslati lehetőségeikről tájékoztassák helyben az átmeneti otthonokban élőket.

Molnár Noémi tapasztalatai azonban árnyalják az összképet: „Nehéz mindent az intézményen számon kérni, hiszen az ott dolgozó szociális szakemberek rosszul fizetettek és sokszor hasonló problémákkal küzdenek, mint a saját klienseik. Tehetetlennek érzik magukat, és úgy gondolják, a kritikus szemlélet a falak között olyan feszültséget keltene, amelyben eleve az intézmény lenne a hibás fél. Pedig maga a rendszer hibás. Azzal pedig, hogy a szociális szakemberek nem jelzik ezeket a problémákat a fenntartóknak vagy a döntéshozóknak, csak egy diszfunkcionális, a saját szerepét a fegyelmezésben meglátó rendszert legitimálnak nap mint nap. A hibák jelzése, változások kezdeményezése a szociális szakemberek szakmai, etikai kötelessége lenne. Amíg nincs ilyen fellépés, a civil nyilvánosságra még inkább szükség van.”

Tény az is, hogy nem egy esetben indokolt a szerződésbontás. „Nálunk többször előfordult, hogy elküldtünk valakit, ha bántalmazás történt vagy családon belül, vagy egy gondozóval szemben. Minden döntésnél a gyermek érdekeit tartjuk szem előtt, ezért csak azt a szülőt távolítjuk el, amelyik súlyos normasértést követett el. A tapasztalat egyébként az, hogy pár héttel később az egész család az otthonból elküldött fél után megy” – mondja Varga Anikó, a RÉS csáo-jának vezetője.

Megváltozott igények

A szakemberek szerint újra kellene definiálni, hogy milyen igényeket kell kiszolgálni ezeknek az intézményeknek. Varga Anikó úgy látja, hogy a 90-es évek végétől működő rendszer hosszú évek óta nem tud lépést tartani a problémákkal. „Annak idején ezeket az otthonokat az átmeneti lakhatási krízishelyzetben lévő, belső tartalékokkal és külső kapcsolatokkal rendelkező, lecsúszás előtti állapotban lévő családok megerősítésére találták ki. Ma azonban nagyon sok szomorú esettel találkozunk, amikor már a nullán álló családok várnak azonnali megoldást.” E tendenciát az öt csáo-t is üzemeltető Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai már jó ideje érzékelik. A maximum másfél éves tartózkodásról Rácsok Balázs úgy gondolja, hogy azoknak, akik valóban keresik a kiutat a gödörből, kevés ennyi idő. Ennek ellenére nem azt tartaná jónak, ha növelnék a bent tartózkodás idejét, hanem azt, hogy legyenek állami félutas házak. „Egy intenzív 24 órás ellátásból egy család nem biztos, hogy egyből ki tud lépni az életbe. Segélyszervezetünk ezért kidolgozott egy félutas programot, amely öt évet biztosít a munkával rendelkező, motivált családoknak arra, hogy teljesen talpra tudjanak állni” – mondja. Az Ökumenikus Segélyszervezet önerőből vásárolt több ingatlant, amiket félutas háznak alakítottak ki, és – egy esetet leszámítva – eddig sikeres volt a befogadott családok reintegrálása. Rácsok Balázs szerint komolyan át kellene gondolni az ellátórendszer működését; például olyan minőségi szolgáltatást nyújtani egy-egy szegényebb településen, aminek segítségével elejét lehetne venni a lakhatási krízis kialakulásának. Hiszen, mint mondja, „olcsóbb megoldás befűteni pár hónapra egy hideg lakást, mint egy egész családot” kiköltöztetni, és „másfél évre berakni egy intézménybe”.

Neked ajánljuk