Eláshatjátok magatokat!

Az állami beruházások szaporodásával párhuzamosan próbálják korlátozni a régészek munkáját. Most éppen a régészet „piacosításával” igyekeznek gyorsítani az építkezéseket.

Újabb törvénymódosítás borzolja a régészek idegeit. Jellemző, hogy ezt nem a Miniszterelnökség (pontosabban L. Simon László) terjesztette be, ahová a terület felügyelete tartozik, hanem Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter. „A nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű közlekedési infrastruktúra-beruházások megvalósításának gyorsításával” összefüggő, számos módosítást indítványozó csomagot lapunk megjelenésekor talán már el is fogadta az Országgyűlés.

A módosítás tovább szűkíti a régészet lehetőségeit, egyebek mellett a 30 ásatásra alkalmas nap helyett 30 naptári napra rövidítené a munka időtartamát. A szakmával természetesen nem egyeztetett senki. Lassányi Gábor, a Magyar Régész Szövetség elnöke szerint az utóbbi években nem ez az első eset, hogy a rea­litásokkal mit sem törődve, adminisztratív eszközökkel igyekeznek korlátozni a munkájukat. (Ezekről korábban lásd: Kaparj, kurta!, Magyar Narancs, 2001. július 12., és Elásták, Magyar Narancs, 2011. október 27.) „Hiába hoznak törvényt róla, hogy az egy hete ázó talajon dolgozzunk, akkor sem tudunk rámenni ilyenkor egy szántóföldre, ezt a beruházók is tudják.” Ezért abban bízik, hogy a józan ész felülírja a paragrafusokat. Különösen aggályosnak találja viszont a szöveg azon részét, amely a váratlanul felbukkanó leleteknél nem írná elő a munkálatok ütemének lassítását, hiszen csak akkor lenne lehetőség a régészeti emlékek megmentésére, ha a miniszter 8 napon belül elrendeli a feltárást. Ellenkező esetben a beruházást a 9. napon el kell indítani. „Ha a miniszter – bármilyen okból – nem válaszol 8 napon belül az indítványra, akkor a javaslat szerint egyenesen el kell pusztítani a régészeti leleteket” – összegez Lassányi, aki nem rejti véka alá: ha elfogadják a törvényt, az Alkotmánybírósághoz fordulnak, hiszen a szabályozás szemben áll egyrészt az örökségvédelmi törvénnyel, másrészt az alaptörvény kulturális értékek védelméről szóló cikkelyével.

A régészekre régóta fújnak a beruházók, főleg az állam. Gyakran őket kiáltják ki bűnbaknak a késedelmes beruházások miatt. A nagyobb földmunkával járó beruházások előtt tudniillik az építtető költségére kötelező megelőző feltárásokat végezni, ha az előzetes régészeti felmérés lelőhelyet jelez, vagy – a régészeti megfigyelésnek köszönhetően – a munkálatok során archeológiai objektumot fordít ki a markoló. Az elmúlt 14 évben több mint hússzor módosították az örökségvédelmi törvényt, hogy minél gyorsabb munkára sarkallják a régészeket. Lassányi szerint azonban abszurd, hogy egy több évig tartó, számos munkafázisból álló beruházás csúszásakor az egyik legkisebb szereplőre, a régészekre kenjék az egészet.

Terepjárók a múzeumban

Kezdetben a megyei múzeumok jogköre volt a megelőző régészeti feltárás. A szocializmus és a 90-es évek útépítési tempójába bele is fért, hogy a múzeum néhány fős régészeti csapata oldja meg ezeket a feladatokat. A probléma akkor kezdődött, amikor megszaporodtak az autópálya-építések. A korábbi néhány száz négyzetméteres feltárások helyett tízezer négyzetmétereket kellett „megásni” néhány hónap alatt. E változás több, a szakma és a politika által nehezen megoldható kérdést vetett fel. A megyék kizárólagos feltárási joguknak köszönhetően monopolhelyzetben voltak, ők diktálták az árakat és a szakma nevében a határidőket is, amiket a beruházónak tudomásul kellett vennie. Amíg létezett az első Orbán-kormány alatt alapított Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH), az adta ki az engedélyeket, ellenőrizte a munkát, a hivatal volt az első- és a másodfokú hatóság is. A munkálatok során előkerülő leleteket a múzeumnak kellett volna megmentenie saját forrásból. Erre persze nem volt pénz, de hogy ne álljon a beruházás addig se, amíg kerül rá állami vagy önkormányzati pénz, a vállalkozó nyúlt a zsebébe. A 2001-es örökségvédelmi törvény minimálisan a beruházás 0,9 százalékában szabta meg az archeológiai munkálatok költségét, de az
3–5 százalékra is felkúszhatott.

2011 óta előírják a felső határt: a beruházás értékének 1 százaléka fölé csak akkor mehet a feltárás költsége, ha azt az építtető vállalja – erre azonban forrásaink szerint ritkán kerül sor. Emellett ma már hatósági négyzetméter-árakat is előírtak a régészeknek, illetve kötelezővé tették az előzetes dokumentációt és a tételes elszámolást: mindennek köszönhetően átláthatóvá vált a régészeti feladat ellátása.

Az archeológusok képtelenek voltak és részben ma is képtelenek kommunikálni, hogy költséges munkájuknak – több tízmilliárd forint áramlott a régészetbe – jelentős a társadalmi haszna. 2012-ben született az első átfogó kiállítás az autópálya-leletekből, amit először az Országház képviselői társalgójában mutattak be; túl későn, mert akkor már megszületett a legsúlyosabb korlátozó törvénymódosítás. Nem véletlen, hogy korábban nem voltak nagy kiállítások, mondja egyik forrásunk, hiszen a szakma erejét megfeszítve dolgozott a terepen, gyakran arra sem volt idő, hogy megtörténjen a leletek tudományos feldolgozása, publikálása. Raczky Pál, az ELTE Régészeti Intézetének igazgatója többször elmondta: 19+1 módon (megyei múzeumok és a Budapest Történeti Múzeum) dolgozták fel az anyagot, mivel nem volt egységes sztenderd, kompatibilis adatbázisok, raktárbázisok, így nem állhatott össze az egységes régészeti örökség.

A régészek ügyét az sem segítette, hogy a szakmára a korrupció árnyéka vetült – persze, ezen nem a politika világából ismerős jelenséget kell érteni. Bár a régészeti pénzeket kizárólag az adott projektre lehetett felhasználni, szoros elszámolások nemigen voltak, a fenntartók pedig visszaéltek azzal, ha pluszbevételhez jutott a múzeum, és gátlástalanul csökkentették a támogatást. Ezért a közgyűjtemények kénytelenek voltak trükközni, és a saját működési költségeikre is lecsípni a régészeti pénzekből. A helyzetet egyszerűsítette, hogy 2010 óta a múzeumok 15 százalékos rezsiköltséget elszámoltathatnak a feltárások árában.

Noha ily módon például a régészek finanszírozták a néprajzosok restaurálásait, munkahelyi feszültségeket szült a beáramló, a múzeumok világában hatalmasnak számító pénz, az intézmények udvarain sorakozó terepjárók. De ez volt a kisebb baj. Miután a múzeumok néhány fős régészcsapata nem tudta ellátni a sűrűsödő és szoros határidejű megrendeléseket, külsős cégeket kellett bevonni. Az állami (MTA, Nemzeti Múzeum, egyetemek) csoportok mellett magáncégek is részt vettek a munkában, nem mindig megkérdőjelezhetetlen módon. Például a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Nemzeti Infra­struktúra Fejlesztő (NIF) egymilliárd forint értékben kötött szerződést 2010 őszén három autóútszakasz megelőző feltárására. A mú­zeum nem egyben írta ki a közbeszerzési eljárást, hanem két hónap leforgása alatt hét, egyenként 79 millió forintos meghívásos eljárást tett közzé – akkoriban 80 millió forint felett ugyanis nyílt közbeszerzést kellett kiírni. Hat szerződést ugyanazon tulajdonosi hátterű két cég nyert meg. De volt „kedvelt” cégük a Pest Megyei Múzeumoknak is.

A beruházók elégedetlenek voltak a megyei alapú rendszerrel, ezért az Oktatási és Kulturális Minisztérium a gazdasági tárca nyomására 2007-ben létrehozta az állami régészeti céget, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot (KÖSZ). A rendelet ennek hatáskörébe utalta mindazon feltárásokat, amelyeket a másfél milliárd forint összértékű beruházások előtt kellett elvégezni.

 

Elég volt, kösz

A megyei múzeumok alól egyik pillanatról
a másikra kihúzták az egyik legfontosabb jövedelemforrást. A jórészt fideszes vezetésű megyéknek, illetve a Megyei Múzeumok Szövetségének – élén a Pest Megyei Múzeumokat vezető Kálnoki-Gyöngyössy Mártonnal (aki később a második Orbán-kormány helyettes államtitkára lett) és L. Simon Lászlónak sikerült a Fidesz egyik kultúrpolitikai programpontjává tennie, hogy visszaadják a megyéknek a régészeti feltárási jogot. Abban igazuk volt a KÖSZ ellenzőinek, hogy az új szabályozást puccsszerűen és átgondolatlanul vezették be. A szakszolgálat ugyan továbbadhatta a munkát a megyei múzeumoknak, de a haszon jó része így nála maradt. A KÖSZ egyre inkább maga szerette volna elvégezni a munkát, vezetője, a kevés diplomáciai érzékkel megáldott Virágos Gábor pedig azokkal a megyékkel is összerúgta a port, amelyek jó színvonalon dolgoztak. Persze, a KÖSZ sem volt könnyű helyzetben: egyszerre kellett felállítania a saját szervezetét, protokolljait, dolgoznia a terepen, és küzdenie a megyék, a szakma ellenállásával.

A választások után L. Simon László Kálnoki-Gyöngyössyvel versengve adta vissza a megelőző feltárások jogát a megyei múzeumoknak, kiüresítve ezzel a KÖSZ-t. A szakszolgálat egy részét pedig – raktárak, laborok, szakemberek – Nemzeti Örökségvédelmi Központ (NÖK) néven önálló egységként betolta a Nemzeti Múzeum alá. Ma ennek jócskán lecsupaszított jogutódja a Forster Központba integrálva végzi az előzetes régészeti felméréseket. Azt beismerni persze soha sem lesz politikai bátorsága a kormánynak, hogy hasznos egy központi régészeti céget fenntartani – hol­ott ez illene is centralizációs törekvéseikhez. Ezzel párhuzamosan ment a KÖSZ lejáratása: hol azzal támadták, hogy nőttek az árak, hol azzal, hogy csökkentek, hol pedig szakszerűtlen, hitvány ásatási és restaurálási munkával. Ezekből kevés volt igaz. Például a Nemzeti Múzeum a KÖSZ jog­utódjaként a vádak felröppenésekor azonnal elrendelte a leletek felülvizsgálatát; az eredmény azt mutatta, hogy a szervezet a magyar régészet átlagos színvonalán működött, sőt. Hárommillió négyzetméterről 10 ezer ládányi leletet ásott ki és dolgozott fel – ilyen rövid idő alatt ilyen mennyiségű leletanyagot még egyetlen intézmény sem kezelt a magyar régészet történetében. Nem csoda, hogy a számtalan vizsgálat dacára sem született büntető feljelentés. A sajtóban megjelent vádaskodások, „leleplezések” azonban rontották az egész szakma hitelét.

A megyék öröme nem tartott sokáig – ugyanazzal a problémával szembesültek, mint létrehozásakor a KÖSZ. A 2008-as válság után ráadásul megfogyatkoztak a beruházások, a Fidesz közigazgatási átszervezéseinek köszönhetően pedig volt olyan év, hogy három fenntartójuk is volt a múzeumoknak: a megyéket a kormányhivatalok, majd a városok váltották. És mindeközben radikálisan csökkent a támogatás.

2011 márciusában dörgedelmes levélben panaszkodott a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő (NIF) az akkori fejlesztési miniszternek és nemzeti erőforrás-miniszternek, hogy a megyei múzeumok olyan feltételeket szabnak a beruházóknak, melyek következtében számos helyen nem tudnak szerződést kötni. A politika ismét a régészeket hibáztatta. Mire a megyék összeszedték magukat, beindult a Fidesz állami beruházási gőzhengere, vagyis az elmúlt évek alatt kétszer szétvert régészeti struktúra ismét akadály lett. L. Simon, aki akkor még csak készült a kulturális tárca élére, azzal nyújtotta be a régészetet korlátozó törvénymódosítást, hogy ő figyelmeztette a szakmát, de nem hallgattak rá, hát magukra vessenek. A 2011 őszén életbe lépett rendelkezés 200 millió forintban maximálta a nagyberuházások előtti régészeti feltárás összköltségét, a próbafeltárásra és a megelőző feltárásokra 30+30 nap maradt; az ezektől való eltérést csak a miniszter engedélyezhette. Állítólag a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökének, Tamási Juditnak a kegyvesztettségéhez hozzájárult, hogy több projektnél is élt a jogával, és a miniszterhez fordult. 2012 júliusában távozott is, két hónap múlva pedig a hivatalt is megszüntették. A pletykák szerint a casus ­belli a Mercedes-ügy volt: a német cég rosszallotta, hogy neki kell kifizetnie a 2,3 milliárdosra kalkulált ásatási cechet. (Ez a teljes területre számolt összeg, amit csak évek múlva, vagy talán soha nem építenek be.)

A régészeti ágazat irányítását szétszedték; a hatósági és a szakmai feladatok méltányolható szétbontása után a teljes ágazatot felszalámizták, és szétszórták az államigazgatás különböző bugyraiba, teljes káoszt okozva ezzel. A feltárási engedélyeket az illetékes kormányhivatal adta ki a KÖH-ből először a Belügyminiszté­riumba, majd a Miniszterelnökséghez telepített Ásatási Bizottság javaslata alapján. A másodfokú hatóság a Budapest Fővárosi Kormányhivatal lett. A lelőhelyek nyilvántartása ­viszont mindkettőtől elszakítva átkerült a frissen alapított Lechner Lajos Tudásközponthoz.

A harmadik Orbán-kormány megalakulása után L. Simon elérte, hogy ismét egy helyre, ezúttal a Miniszterelnökséghez, azaz a saját fennhatósága alá kerüljön a régészet felügyelete. A tárcához tartozó Forster Központhoz sorolt át a Lechner Lajos Tudásközpont és a Nemzeti Örökségvédelmi Központ is, ott működik az Ásatási Bizottság, ott végzik az előzetes régészeti dokumentációt és a próbafeltárásokat, és kezelik a régészeti lelőhelyek jegyzékét. A hatósági feladatokat továbbra is a kormányhivatalok látják el. Újra összenőtt, ami összetartozik, igaz, nem egy KÖH-höz hasonló függetlenségű hivatalban. A jelek szerint azonban még nem minden(ki) került a helyé­re. Erre utalhat, hogy nyolc hónap sikeres működés után, június elsejével leváltották a Forster Központ vezetőjét, Sághi Attilát, és L. Simon volt helyettes államtitkárát, Sárváry Istvánt nevezték ki.

Szabad a gazda

A bronzkori kardok, edények, csontok azonban az adminisztratív korlátozások és átszervezések után sem jönnek elő maguktól a földből. L. Simon újabb ötlete erre az volt, hogy majd a piac segít. (Na meg, tehetjük hozzá, a magáncégeken keresztül a pénzek útja is követhetetlenebb, mint az éhkoppon tartott múzeumoknál.) L. Simon 2014 novemberében ismét hozzányúlt a szabályozáshoz, ezúttal azonban, láss csodát, volt egyeztetés is. Az volt a cél, hogy „valóságos verseny alakuljon ki a régészet területén”. A szakmai garancia érdekében megtartották a megyei múzeumok feltárási jogát; ha az nem volt kész e feladatra, és másik múzeum sem tudott belépni helyette, akkor jöhettek az „akkreditált” magáncégek. Ám épp hogy lezárult az akkreditáció, a cikkünk elején említett Seszták-féle javaslat máris értelmetlenné tette az egész folyamatot, hiszen azt tartalmazza, hogy „szükség esetén” akkreditáció nélkül is dolgozhatnak a vállalkozások.

Vagyis szabad a gazda. Az időzítés töké­le­tes, hiszen beindulnak az Orbán Viktor be­ígér­te gyorsforgalmi úthálózati fejlesztések. És ­sietni kell, mivel három éven belül szalagot kell átvágni Békéscsabán, Egerben, Esztergomban, Csornán, Győrben, Kaposvárott, Mátészalkán, Sopronban, Szombathelyen, Zala­egerszegen és még számos más helyen.
A gyakorlatban már virágzik a céges régészet. Az Index hosszú videóban mutatta be, ahogyan egy régészeti magánvállalkozás – a korábban említett Pest megyei kedvenc – kétszáz sírból álló gepidatemetőt talált az épülő M4-es mentén, Berettyóújfalunál. Holott a jelenlegi szabályozás szerint még mindig csak múzeum kaphat feltárási jogot.